Na, túléltem ezt a húsétot is, és valahogy a locsolókölni(k) átható bűzét is sikerült kivakarnom a hajamból. Mert ugyan miért ne lenne mindenkinek másféle, hogy a keverékük még magasabb nívóra emelje őket? (Na persze, nívó, az...)
Így frissen visszatérve hoztam az értékelésem egy könyvről, amivel már nagyon rég szemeztem.
Az An Enchantment of Ravens úgy akadt a kezembe, hogy a borítóba futottam bele. Azonnal felismertem, hogy az általam imádott Charlie Bowater munkája, aki a Sarah J. Maas-rajongók körében közismert az írónő könyveihez készített fanart-okról.
Naná, hogy utánakerestem, mihez készítette ezt a rajzot, és elégedetten láttam, hogy tetszik a fülszöveg. Gyorsan elő is rendeltem, mivel akkor még pár hónapra volt a hivatalos megjelenéstől, aztán októberben meghozta a kedvenc postásom. (Aki esetleg olvasta az október-november környéki bevásárlótáskáim, talám emlékszik, hogy akkor már emlegettem a könyvet.
Viszont elolvasni csak most márciusban sikerült, mert eddig minden más közbejött. De most végre kézbevettem, és ejha, nem értem, miért halogattam eddig.
 |
A poszt képei mind
Charlie munkái, további
vázlatok a borítóhoz |
Ez a könyv engem egyenesen lenyűgözött.
Úton a koliba a vonaton álltam neki, amiről tudni kell, hogy én hajnalban, még félálomban szoktam vonatozni. És két oldalon belül ébreszett fel teljesen. Természetesen angolul olvastam, lévén magyarul még nem is tudok hírről, hogy meg szeretnék jelentetni, és emiatt az első, ami szembe tűnt (és ami miatt fel is ébredtem), az maga a nyelvezet. Rendszeresen olvasok angolul (lévén elég árnyalt vagyok már a nyelvből), de esküszöm, ilyen gyönyörű nyelvezetet, mint itt, még nem láttam könyvben. Az irodalmi nyelvezet magasfoka, mesterpéldája, ami, tekintve, hogy elsőkönyves szerzőről van szó, még lenyűgözőbb teljesítmény. Csak úgy faltam a sorokat, és az agyam örömtáncot járt a gyönyörű szóhasználattól. Már csak ezért is megérte az utolsó fillérjét is, még akkor is, ha a történet nem tetszett volna.
Pedig a történet is ott volt a szeren. Eleve szeretem a tündéres-udvaros könyveket, hála Maas-nak. A felállás itt is hasonló, van a négy tündérudvar (tavasz, tél, ősz, nyár), akik nem tudnak semmit előállítani vagy művészkedni, mert az halálos rájuk nézve (pl. festés, ruhák, cipők, de akár a főzés is). Ezt az emberek végzik, így aki nagyon tehetséges a tudományában (eredetben Craft), azt nagyra becsülik. Isobel a kora kiemelkedő festpje, akinek a képeiért rajonganak a tündérek. Egy nap az ősz hercege, Rook jön el hozzá, hogy fesse le, ő pedig elköveti azt a hibát, hogy emberi érzelmet fest az arcára, ami nagy veszélyt hoz mindkettejük számára. Ennél többet viszont nem mondok, nem akarom elspoilerezni a továbbiakat.
Az első része talán jobban tetszett, a közepe felé kicsit megült a cselekmény, hogy aztán a végére újra egy fantasztikus csavarral képen töröljön. És mikor azt mondom, hogy megült, az nem jelenti azt, hogy unalmassá vált, csak az elejéhez képest lett lassabb, de még mindig sokkal érdekeseb volt, mint sok könyv a legizgalmasabb pillanataikban.
A vége pedig, azta! Külön emelem a kalapom azelőtt, milyen kreatív módot talált a főgonosz legyőzésére, nem a sablonos leverjük-nagyon-hősiesek-vagyunk módszert.
Eleve az is nagyon tetszett, mennyire koncentrált az emberlány művészségére, nem csak a herceg harctudására. Isobel egy igazán erős női karakter volt, de nem attól, mert jól forgatná a kardot, hanem a saját tudásával keveredett ki minden húzós helyzetből.
Mindkét főszereplő maga is érdekes karakter volt, jól ki lettek dolgozva, a könyv nem valami nagy terjedelme alatt is több réteget villantott fel a személyiségük. És örömömre szolgált, hogy legtöbbször logikusan cselekedtek, aminek a hiánya pedig naaagyon sok regényben a legfőbb problémám szokott lenni.
Egyértelműen Isobel volt a kedvencem, mint már azt kifejtettem, de Rook sem volt egy utolsó karakter. Nem az a klasszikus ya-fantasy-ből szalasztott, elkéépesztően jóképű hercegecske volt, aki tökéletesen bánik a karddal, igazi lovag, satöbbi, hanem egy hús-vér ember. Tündér. Akinek igenis vannak gyenge pillanatai, meg tud sérülni, és nem mindig tökéletes.
Emellett pedig a mellékszereplők is mind figyelemreméltóak, mind az emberek, mind a tündérek között, még akkor is, ha egyesek épp csak felbukkantak, akkora karaktert rakott beléjük az írónő, ami néhány más regény főszereplőit is meghazudtolja. Különösen tetszett, ahogy a tündéreket bemutatta, ahogy elovarázsolódnak egy legegyszerűbb ceruzarajztól. Őket tényleg csak sajnálni tudtam, amellett, hogy át tudtam érezni a vágyaikat.
Az egyetlen bajom a könyvvel a legvége volt. Vagyis csak az, hogy nyitva hagyott egy ajtót, amin én még szívesen bemennék, de sajnos ez a jelenlegi állás szerint egy stand-alone, azaz egyrészes történet, pedig olyan szívesen olvasnék még belőle.
Az viszont biztos, hogy Margaret Rogerson ezzel a művével ámulatba ejtett, és a későbbiekben is oda fogok figyelni rá. Szívből tudom ajánlani ezt a könyvet mindenkinek, függetlenül attól, mennyire jó angolból. Ha nagyon, akkor azért, hogy ő is értékelni tudja a csodás nyelvezetet, ha meg kevésbé, akkor azért, hiszen nagyon szép kifejezéseket is lehet tanulni belőle. Remélem magyarul is meg fog jelenni, bár csak akkor fogom úgy elolvasni, ha a legjobb fordítót eresztik rá, hogy át tudja adni az eredeti gyönyörű nyelveztét.
Ez lenne az An Enchantment of Ravens értékelésem, hamarosan újra jelentkezem. Addigis szép tavaszi napokat mindenkinek.
Love, Kalamaj
