2017. október 26., csütörtök

Káromkodó róka és korrepetáló herceg - Szelídíts meg! értékelés

Gondolom senkinek sem kell bemutatnom Antoine de Saint-Exupéry világhírű meséjét, A kis herceget. Legalább egyszer olvasták kiskorában mindenkinek a szülei, ismeri a kígyóba bújt elefánt/kalap problématikát. Pár éve az öcsém még a belőle készült iskolai színdarabban is játszott.
Ebből a klasszikusból írt most Róbert Katalin egy feldolgozást, ahol a róka egy kilencedikes lány, Róka becenévvel, a Kisherceg pedig egy iskolatársa, akivel lassan egymába szeretnek.

Előre leszögezem, én imádtam ezt a könyvet.

Nem is feltétlenül a története miatt, mert az magában nem valami nagy dobás, persze, aranyos a maga módján, de nem találja fel a spanyol viaszt. Ami igazán leyűgözött benne, az az, ahogy a klasszikus meséből átszőtte az írónő a szereplőket a mai korba, és a saját történetének fonalába.

Ismét szólnom kell, mert az értékelésem spoileres lehet annak, aki még nem olvasta a könyvet. (Vagy az eredeti Kis herceget.)

Ha felkeltette az érdeklődésedet a téma, ide kattintva elolvashatod a fülszöveget.

Nos, tehát adott az alaptörténet, és az írónő csavart egy nagyot rajta. Róka (igazi nevén Regina egyébként), a kilencedikes lány, szabad, nagyon-nagyon káromkodós szájjal, aki vad, rendszeresen keveri bajba magát. Nem véletlenül kell megszelídíteni. Bukásra áll matekból, ezért az osztályfőnöke kirendeli mellé Kisherceget (Matyi), a tizenegyedikes, vajszívű fiút, hogy korrepetálja. Aztán hamar kiderül, hogy a lány csak a saját lázadásából kifolyólag rontja el mindig a dolgozatokat, és így a korrepnek szánt időt azzal töltik el, hogy egyre jobban megkedvelik egymást. 
Ez a fő szál, de emellett megjelenik mindkét főhősünk magánélete is, egyrészt Róka nemrég elvált szülei miatti frusztrációja és veszekedései (ami elképesztően valósághűen van leírva, beleborzongott a hátam), meg Kisherceg boldogtalan kapcsolata Rozival, aki mellett láthatatlannak érzi magát.
Aranyos történet, több helyen magam is bele tudtam élni magam a szereplők helyébe a saját tapasztalataim miatt, alapvetően nem volt vele nagy bajom. Talán a vége kicsit elnyálasodott, vagy csak én vagyok túl haragtartó, hogy ilyen gyorsan kenjek el dolgokat.

Ahogy viszont már említettem, ami tényleg zseniális, az az adaptációs rész. Ahogy a mellékszereplőket megfeleltette az eredetiből átvett szerepeknek, igazán figyelemre méltó. Például ott van Rozi, a meebeli rózsa, a kényeskedő lány, akivel vegül Kisherceg szakít, de szépen rendezik le azt. Vagy a Pilóta, aki jelen esetben Kisherceg osztályfőnöke, aki hiába felnőtt, értékeli a fiú ártatlan, őszinte vágyát a bodogságra.
De itt is megjelennek a meséből a foglalkozások, csak nem ugyanazok, mint a lámpagyújtogató vagy a király, hanem marketinges, ügyvéd, vagy beszerzési biztos. Ha felsoroljuk mindkét könyvből a szereplőket, hiába más a foglalkozásuk, szépen párhuzamba lehet állítani őket a karakterük szerint. Ez az átmodernizálás szerintem nagyon ötletes, és ad egy kisherceges pluszt egy egyszerű gimis történetnek.

Az írási mód is említésre méltó. Mivel két fő nézőpont van, Rókáé és Kishercegé, de mindkettő E/3-ban van, szükséges valami megkülönböztető stílus, és ez meg is van itt. A leírt szavakból és a narrálásokból is kitükröződik a két fiatal szerepe, míg Rókáé vad és nem nélkülözi a káromkodásokat, addig Kishercegé sokkal ártatlanabb.

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet, annak is, aki csak egy könnyed, fiatalos olvasmányra vágyik, és annak is, aki szeretné a klasszikus mesét egy teljesen újragondolt változatban viszontlátni. Nálam biztos, hogy a hónap egyik kedvence lett.

Ennyi lenne a rövid értékelésem a Szelídíts meg!-ről. Hamarosan újra jelentkezem, valószínűleg már az októberi zárással.
Addigis olyan őszinte boldogságot mindenkinek, mint amire Kisherceg vágyik,

Love, Kalamaj

2017. október 24., kedd

Mit hallgatok? /október

Elszállt egy újabb hónap, nézzük csak meg, mi szólt nálam októberben a háttérben.


A hónap kedvenc albuma:
Wonder Woman filmzene (Rupert Gregson-Williams)
Ugyan ez is már pár hónapos, nem tudom nem rongyosra hallgatni. A fantasztikus filmhez fantasztikus zene is dukál. Bárki, aki látta a filmet, ha annyit mondok, hogy No Man's Land, azonnal tudni fogja, micsoda elképesztő jelenetről beszélek, amit Rupert Gregson-Williams zenéje még felejthetetlenebbé tett. És persze ott van a máris ikonikussá vált Wonder Woman téma, amit bárhol fel lehet ismerni, és azonnal libabőrözni kezd az ember háta tőle. (Egyébként a nemrég futott magyar sorozat, a Séfek séfe is használta az egyik epizódban.)

A hónap felfedezése: Marlisa
Csak véletlenül bukkantam rá, miközben a youtube-on garázdálkodtam, valami hallgatnivalót keresve. A híhedt Metallica szám, a Nothing Else Matters coverjét hallottam először tőle, és egyszerűen levett a lábamról. Persze, soha semmi sem überelheti nálam a Metallica verziót, de a hölgyike erősen megközelítette.
Egyébként a 2014-es ausztrál X-Faktor nyertese volt mindössze szemtelen 15 évesen. Szintén Marlisa című albuma nagy részét ugyan feldolgozások teszik ki, olyan dalokkal, mint a már említett Nothing Else Matters, a Somewhere Over The Rainbow, Sia Titanium-ja, vagy a Let It Go, amit szintén nem kell bemutatnom senkinek.


Lélekerősítők a hideg idő ellen:
Ebben a hónapban megint rámjött a filmes és trailer-zenék ideje. Íme néhány dal, amitől te is legyőzhetetlennek érezheted magad.

Two Steps From Hell - Impossible (ft. Merethe Soltvedt)



Apashe - Battle Royal



Matt Margeson - Take Me Home, Country Roads 
(Kingsman 2, aki látta a filmet, tudja, miről beszélek)



Ez lenne a gyors összefoglalása annak, milyen zenék domináltak nálam októberben.
Hamarosan újra jelentkezem, sietek, hogy a napokban befejezzem Róbert Katalin Szelídíts meg! című könyvét, hogy tudjam róla hozni a friss értékelést.
Addigis jó zenéket mindenkinek,

Love, Kalamaj

2017. október 23., hétfő

Fura, mégis sikeres dolgok - Stranger Things első évad

Tudom, azt ígértem, a Lucifer második évadával fogok most foglalkozni, de közbejött a Stranger Things, és annyira jó volt, hogy muszáj volt írnom róla pár sort.
Nekem is ezerrel megkezdődött az egyetem, és az elmúlt hetet egy banánültetvény rajzolásával töltöttem. Ne is kérdezzétek. Viszont mivel ez ugye csak a kezeimet foglalja le, ilyenkor simán tudok közben párhuzamosan sorozatokat nézni. Mivel nemrég fejeztem be a Lucifert, az Arrowvers (Zöld íjász, Flash meg a barátaik) friss évadai pedig még nem igazán indultak el, keresnem kellett valami újat. Végül úgy döntöttem, belenézek a Stranger Things-be, amiről az első évad debütálása óta gyakorlatilag csupa pozitívat hallottam.
És ezt én is alá tudom támasztani.

Íme az én örömódám hozzá. Viszont ki kell tennem az S jelzést a spoilerek miatt!

Az alaptörténet szerint az 1980-as évek beli Hawkins eddig nyugodt kisvárosába érkezünk, ahol a négy jóbarát egyike, Will Byers eltűnik, és a környezetében élők mind a keresésére indulnak. Viszont ami először csak egy sima eltűnésnek néz ki, abból hamar egy természetfeletti, hihetetlen háttértörténet bontakozik ki. Ugyanis kiderül, hogy a közelben lévő katonai támaszpont kísérletei miatt elszabadult egy virágfejű lény (de komolyan, mikor mutatták a fejét is, tisztára egy húsevő növény jutott eszembe róla), aki nem csak Will-t, de más gyerekeket is elragadott, a legtöbbjükkel végezve is, és az árnyvilágba, a miénk mellett létező másik világba hurcolva őket.
Mondtam én, hogy
virágfejű

Ez a sorozat amellett, hogy vizuálisan gyönyörű, főleg egy tv-sorozat mércéjével, elképesztően okos. Használja a klasszikus horrorfilmek tipikus eszközeit és látványvilágát, kezdve az elrabolt gyerekkel, át a hátborzongató kislányon akár a nyálkás, humanoid lényig, a villogó lámpákig és a még annál is hátborzongatóbb zenéig.

És a zene. Olyan jellegzetes az egész végig jellegzetes, egy témára épülő, mind a nyolc részen átívelő darab, hogy bárhol fel tudnám ismerni. Kellőképpen íjesztő, és tökéletesen alátámasztja a történéseket, nem túlharsogva azokat.

A történet maga három fő szálon fut, amik a végére összekapcsolódnak.

Elsőnek Will anyja, aki görcsösen igyekszik nem elhinni, amit a városiak mondanak és hinni abban, hogy a fia még él, és nem őrül meg. Miután persze bebizinyodik, hogy igaza van, mindent bevetve keres módokat, hogy kapcsolatba lépjen a fiával. És őszintén, amik az eszébe jutnak, nagyon okos dolgok. Az ő segítségére van a helyi rendőrfőnök, aki eleinte a szokásos, egyszerű, kissé paraszt rendőrnek indul, de ahogy elmélyül a nyomozásban, kezdi megsejteni, hogy valami nincs rendben.
A fő szálnak nevezhető talán a három megmaradt barát és Eleven (11) története. Ugyebár a lány megszökött a bázisról, és neki vannak a különleges képességei is. Négyen keresik Will-t, mindenféle kalamajkába keveredve közben. Eleven mindeközben igyekszik elbújni azok elől, akik vissza akarják vinni őt. Mikor a kritikákat olvastam, nem hittem, hogy tényleg ilyen jó szereplő lenne, hiszen hasonlót láttunk már, de meggyőzött, tényleg ott volt a kiscsaj. Rétegelt, szerethető, és legfőképpen megsajnálható a karaktere, akivel ugyan ha nem is tudunk annyira azonosulni, de mindenképpen átérezzük az élete nehézségeit.
A harmadik szál pedig Will bátyjának és Nancy-nek a története. Nancy barátnője is pont úgy eltűnt, mint Will, persze eleinte csak sejti az összefüggést. Emiatt szövetkezik Jonathan-nel. Közben pedig még a bimbózó kapcsolatát is rendeznie kell Steve-vel, a szépfiúval, aki a barátai miatt hajlamos gonoszkodni Jonathan-nel. (Nyugi, a végére kinövi.) Igen, még egy szerelni háromszöget is be tudtak préselni ebbe a nyolc epizódba, és még ez sem túlzás benne.
Nancy egy tipikus YA főhősnőkarakter, az eleinte szende kislányból az évad végére egy igazi badass válik, aki egyszál pisztollyal is szembe megy virágfejjel. A változását pedig nagyon okosan a külsejében is jelezték, eleinte mindig kibontott, hullámos hajjal meg csini, pasztellszín, lányos ruhákban látjuk, a végére megdig áttér a borzos copfra és a fiúsabb, szörnyvadászáshoz kényelmesebb ruhákra.

És hadd dícsérjem meg a színészeket, mert mindannyian jó munkát végeztek a karaktereik megformálásában. Még a gyerekszínészek is jók voltak, pedig mindannyian tudjuk, mennyire nehéz jó, hihető gyerekszínést találni a filmekben. De itt mindben volt élet, el tudtam hinni, hogy tényleg a film részei, és a jellemeük olyan, mint a megformált szereplőké.
Winona Ryder-en kívül (Joyce Byers, Will anyja) mind kevésbé ismert színészek voltak (bár ez hamar változik a sorozat sikere után), de ezentúl oda fogok figyelni rájuk. Egyébként a Jonathant alakító színész újra fel fog tűnni a 2018-ban érkező New Mutants X-Men-filmben, ami szintén egy horror lesz, így kíváncsian várom, mit fog ott alakítani.

És szuper hír, ezen a héten érkezik a második évad, ami a trailere alapján még nagyobb, még furább, és remélhetőleg még jobb lesz. Új szereplők is csatlakoznak a régi bandához, és most olyan furcsaságok támadják meg Hawkins-t, ami már az egész város számára feltűnő lesz. Visszatér Eleven is, ezúttal több hajjal, hogy segtísen megállítani a világvégét.
Már alig várom, hogy rávethessem magam a részekre, míg rajzolom a banánültetvényem.

A héten még többször is fogok jelentkezni, egyrészt a Mit hallgatok októberi rovatával (ez valószínűleg már holnap kikerül), valamint még a Szelídíts meg! kritika is készülőben van.
Addigis fura dolgokat mindannyiótoknak,

Love, Kalamaj

2017. október 18., szerda

Könyv vs sorozat, első felvonás - Pretty Little Liars

Senkinek nem mondok újdonságot azzal, hogy manapság virágkorukat élik a könyvekből készült film- és sorozatadaptációk. Nézzünk csak körül a mozik műsorában, a filmek 95 százaléka adaptáció, reboot, folytatás, vagy előtörténet, egyre kevesebb a tényleg új, eredeti tartalom.
Persze nem óhajtom most megkövezni ezt, hiszen melyik moly nem várja örömmel, ha a kedvenc könyvét végre vásznon vagy kisképernyőn láthatja? És mennyi-mennyi remek alapanyag várja, hogy vizuálisan is kényesztesse a rajongótáborát?

Szerencsére a magyar
kiadás filmes
borítóval jelent meg.
Ebből a nagy választékból hozok ma egyet, ami ugyan sorozatként nem épp mai csirke, viszont a könyvverziója nemrég jelent meg a Könyvmolyképző kiadónál. Íme a Pretty Little Liars.

Vigyázat, ez a dupla kritikám spoileres lesz, legalább a sorozat első évadának végéig!

Történetünk szerint vagy négy lány, akiket a barátnőjük eltűnése után három évvel üzenetekben zaklatni kezd egy A kódnevű alak.
És ennyi.
Komolyan. Ennyi az első rész összes története. Ebben a könyvben semmi nem történik.



Azt tisztázzuk, hogy először láttam a sorozatot, utána került most a kezembe a könyv. És bár az adaptált verziójával is megvoltak a magam bajai (szerencsétlen lányok időnként kegyetlenül logikátlanul tudnak viselkedni, ez pedig engem mindig bosszant), alapvetően élveztem a történetet, ahogy igyekszenek rájönni, ki az az A, és közben a maguk életének gondjaival is foglalkozni.

Igen, a hangsúly itt a történet szón van.
Íme az eredeti borító.
Ugyan jó a koncepció,
de a kivitelezés
ritka ronda.
Eleve kételkedtem benne, hogyan tud ebbe a még 300 oldalt sem kitevő könyvbe az a rengeteg esemény beleférni, ami az első évadot kiteszi. Hát sehogy. Ugyanis ez a nyúlfarknyi könyv mindössze az első évad első epizódját tartalmazza (meg pár kisebb jelenet későbbről, aminek igazából sorrendileg semmi jelentőssége).
Ebből kifolyólag az egész dögunalmas.
Nemcsak a történet teljes hiánya, az a pár jelenet, ami tényleg benne van, az is vontatott és fájdalmas. A lányok csak úgy vannak, néha kapnak egy-egy kedves kis üzenetet A-tól, de igazából nem foglalkoznak még azokkal sem. Az egyes fejezetekben alig megyünk valahová, a szereplők közti interakció kimúlik pár mondatban, és úgy általánosságban, több időt töltünk a környezet feleslegesen részletes leírásával, mint magukkal az emberekkel.

Ha pedig már az interakciót említettem, ami az (egyik) legidegesítőbb bajom az volt a könyvvel, hogy a négy főszereplő lány szinte semmit nem kommunikált egymással. A sorozatban azt élveztem nagyon, ahogy a lányok egymás közt viselkednek, remek kémia volt köztük. Meg úgy általánosságban, volt bennük élet. De a könyvben csak elvannak egymás mellett, a végső temetésen kívül egy kézen meg tudnám számolni, hányszor szólnak egyáltalán egymáshoz. Enélkül pedig az egész könyv olyan lapos marad, mint a kalács, amiből kifelejtettem az élesztőt.

Ami viszont a legjobban kicsapta nálam a biztosítékot, az a márkanév-dömping volt. Persze, minden könyvbe becsúszik egy-kettő, itt egy gyorsétterem, ott egy autómárka, és ez még bele is fér. De a Pretty Little Liars tele volt velük. Mintha fontosabbak lettek volna ezek a reklámok, mint maga a történet. Egész konkrétan minden oldalon volt legalább kettő, néha több is. Pontosan tudtuk mindig, kinek milyen drága márkájú karkötője meg pólója volt, még a srácok alsógatyáját is mákázták. És ez a tizedik oldal után engem szörnyen frusztrált. Egy regényt vettem, nem a legfrissebb teszkógazdaságos reklámújságot.

Ha választanom kell a könyv és a sorozat között, mindenképpen a sorozatot választanám. Kezdve azzal, hogy abban történik is valami. De a színszek választása is jól sikerült, még ha nem mindegyikük néz ki pontosan úgy, mind a papírbeli névrokonuk. (A kedvenc ilyen különbségem Emily, akinek a szüleinek van egy rasszita megnyilvánulásuk a feketebőrűek ellen, miközben a képernyőn meg pont ők lettek afroamerikai színészek által életre keltve.)
A változatások ellenére (vagy pont ezeket megköszönve?) sokkal jobban tetszett a sorozat, amit tényleg ajánlok mindenkinek megnézésre. Ugyan még csak a második évadnál tartok, de eddig meggyőzött. Csak egyszerre nem tudok megnézni túl sokat belőle, mert akkor tényleg túl felhúznak a logikátlanságok benne. De egy kis könnyed időtöltésnek pont megteszi, mikor nincs kedvem semmi természetfelettihez vagy szuperhősöshöz.

Szóval a könyv nekem hatalmas csalódás volt, de az adaptált verzió fényévekkel jobb. Ha még nem kezdtél bele a hazudós lányok történetébe, de érdekelne, kezd a sorozattal, mert a könyv elvenné tőle a kedved. Akik pedig még csak látták, és azon gondolkoznak, hogy elolvassák mellé a könyvet, nem ajánlom, mert csak csalódni fogsz te is.

De hogy ne ilyen negatív hangon fejezzük be a bejegyzést, örömmel jelenthetem be, hogy pár napja végeztem a Lucifer másik, szintén fergeteges évadával, és már készül ahhoz is egy rövid elemzés, amit a napokban le is fogok szállítani ide. Könyvek terén éppen nem tudom, minek álljak neki, akkora az olvasatlan könyveim listája, hogy a bőség zavarában szenvedek.

A legközelebbi viszontlátásig,

Love, Kalamaj

2017. október 13., péntek

Én kicsi pónim A film - Mert csak

Na jó, ezt azért nem gondolom ám komolyan. De ha egyszer a filmkészítők úgy gondolták, hogy megörvendeztetik a világot ezzel a műremekkel, miért is ne beszéljünk róla. Legalább a vicc kedvéért.

Szóval, íme az Én kicsi pónim film, ami felöleli a sorozatból ismert, a szivárvány szó szerint minden színében pompázó karaktereket, és komfortzónájukból kihajítja őket kalózok, gonosz pónik hippogriffek és egyéb szuper lények közé. Ebben a filmben a pónik aránya a minden más élőlényhez képest meglepően elenyésző.

Persze a kezdetektől mindenki tisztában van vele, miért született ez a film. Mint régen a Barbie-filmek, és az elmúlt pár évben egyre gyakoribbá váló játékokból - mármint a szó szerinti, kézzel fogható játékok - való adaptációk mindegyike, ez is egy eszköz, hogy még több játékot adhassanak el, és a gyerekek kisajtolhassanak egy új pici műanyag pónit a szüleikből, így a készítők is kisajtolhassák a pénzt ugyanezen szülőkből.
Ez nem újdonság, és nem is nagyon titkolt eljárás. Viszont az nem mindegy, hogy magát a filmet komolyan veszik-e, vagy csak megvonják a vállukat, majdcsakleszvalami alapon. Hiszen készültek ezzel a céllal jó filmek (lásd Lego Movie), de brutálrosszak is (mint az Angry Birds, de a filmipar szégyenfoltját, az Emoji Movie-t is még bele lehet szuszakolni ebbe a kategóriába).
És hogy milyenek a pónik?
Nos... Elmegy.
Nem kifejezetten rossz, de nem is ad többet, mint amire az ember számítana.
A történent teljesen sablonos, jön a nagy, csúnya gonosz, akitől a kisgyerekek majd jól félnek, az el akarja pusztítani a pónik szép otthonát, mert hatalom meg minden, de hőseink kis csapata elmenekül, és egy kalados túrán keresik a megmentés forrását, közben barátokat szereznek, míg a gonosz csatlósa üldözi őket, akit végül a maguk oldalára állítanak, és legyőzik a főgonoszt. Ennyi, és efölé soha nem emelkedik. Már az elején kiszámítható minden, és nem ad semmi szellemi pluszt. Meg persze ott van a szokásos tanulság, hogy a barátság ereje mindent legyőz. Ennek megfelelően a karakterek sem valami összetettek, teljesen sablonos rajzfilmszereplők. Kivétel Pinkie Pie. Mert ő ebben a filmben totálisan megőrült. Vam egy jelent, ahol már tényleg úgy viselkedik, mint egy elmeháborodott, és ez íjesztő.

Viszont ha továbblépünk a történet egyszerűségén, a háttérben van egypár említésre méltó dolog.
A zene sokat dob a filmen. A póniknak és egyéb lényeknek persze megvannak a maguk popszerű musicalbetétjeik, ezek sem nagy újdonság olyanok, mint minden hasonló filmben. (Bár talán ki kéne emeleni Tempest, a főgonoszsegéd szólóját, mert az aztán ott volt.) Viszont az instumental háttérzene több helyen is kiragyog a filmből.
A látvány sem rossz, hozza a klasszikus, a rajzfilmből ismert 2D-s látványvilágot. Itt is a háttérek azok, amik szépen ki vannak dolgozva, legtöbbször brutál színtúltengés van.

És azért említsük meg, micsoda színészgárda gyűlt össze a mellékszereplőknek. Csak hogy pár nevet említsek: Emily Blunt mint Tempest, Sia (aki kb saját magát alakítja), Michael Pena, Liv Schreiber a főgonosz majom(?) szerepében, Zoe Saldana, Kristin Chenoweth. Azért nekik is lehet humoruk, ha bevállaltak egy Én kicsi pónim filmet.

Szóval összeségében nem olyan kriminálisan rossz, de sokat ne is várjon tőle az ember.
Kinek ajánlom? Akinek vagy van porontya, akivel megnézheti. Vagy bárki másnak, mert biztos vagyok benne, hogy részegen szörnyen vicces film.

Egyébként sajna nekem is elkezdődött a félévem, így a szabadidőm félbevágta saját magát, szóval olvasni sem tudok annyit. De igyekszem, hogy még a héten, vagy legkésőbb jövő hét elején tudjak hozni valamit, nagy valószínűseggel a Pretty Little Liars kritikámmal leszek kész először.
Addigis pónisztikus napokat mindenkinek.

Love, Kalamaj

2017. október 3., kedd

Frissiben - Paper Princess

Ugyan nagy divatja van még mindig a new adult regényeknek, alahogy engem soha nem tudott annyira megfogni. Túl kevés nekem bennük az akció, vagy a legtöbbször tényleg komoly témák fölött ugrálnak át az erotikusabb jelenetek kedvéért. Jó, nem azt mondom, hogy nem tudok közöttük találni jókat, például mondjuk ott van a Flat Out Love meg a Stepbrother Dearest, amik nekem is bejöttek. A kellő komolysággal kezeli a pszichológiai problémákat és tényleg több szerepet ad a főhősöknek, mint a szexi ágymelegítő, nem tiltakozom ellenük.
Viszont az Erin Watt álnév alatt megbúvó szerzőpáros egyik tagjával, Elle Kennedy-vel már meggyűlt a bajom. Nemrég jelent meg nálunk a The Deal, amibe kíváncsian olvastam bele, és jó nagyot is csalódtam, olyan lapos volt. Ismét a komoly témák elmismásolása, lásd nemi erőszak és családon belüli bántalmazás. De azért akkora gond nem volt a könyvvel, csak lapos volt, és helyenként kicsit butus. Azért belefogtam a második részbe is, de azt a közepe felé félbe is hagytam, nem bírtam rávenni magam, hogy végigolassam, olyan unalmas volt.
Így mikor olvastam, hogy ő is része a Paper Princess írópárosának, azonnal viszakoztam is a kezdeti lelkesedésem a könyv felé. Úgy voltam vele, hogy annyira nem ez az elsődleges, és el fogok szórni egy rakat pénzt más friss megjelenésekre is, talán kölcsönkérem majd később.
Aztán visszajöttem Bécsbe, és mikor a heti bevásárlótúrám tartottam, bekukkantottam a Libróba is, hátha van valami jó akciójuk, és hát hogy-hogynem ott díszített a teljes sorozat a kiemelt polcon. Gondoltam oké, ez egy jel, a könymolyok istene is azt szeretné, hogy elolvassam. Így belevágtam, és alig két nap alatt végeztem is az első résszel.
Nem tudom eldönteni, hogy szeressem, vagy sem.
Egyrészről nem esett bele az előbb emlegetett elmismásolós hibába, a helyén voltak a dolgok komolyságban. Történtek is benne dolgok, be is törött egypár orr, a mellékszereplők is egész érdekesek voltak.
Viszont a főszereplők! Na őket nem annyira bírtam.

Vigyázat, innentől az értékelésem kicsit spoileres lehet annak, aki még nem olvasta. Próbálok annyira spoilermentes maradni, amennyire csak lehet, de pár apróság akaratlanul becsúszhat.

Számomra Dove Cameron
arca ugrott be Elláról.
Kezdjük is talán Ellával. Ő még talán a kisebb baj, hiszen nem egy picsogós libuska, aki azonnal pocsolyává olvad az épp rezidens főszereplő pasitól, ha kell, használja az öklét, és úgy általánosságban, megedződött mindattól, amit már átélt.
(Valahogy nekem időnként kiment egyébként a fejemből, hogy ő amúgy szőke, nekem inkább barnás.)
A fő bajom vele az volt, hogy a józan észt időnként nagy ívben hajította ki az ablakon. Vagy csak nem bírt uralkodni a saját testén. Vagy mazochista. Mert hiába egy nagy s-fej vele Reed az elején, ő valahogy mindig beindul ettől. Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy csak az tetszik neki, ahogy a srác kinéz, vagy ő maga is tényleg. Minden felsorolásban, ahol őt élteti, kiemelkedő helyet foglal el a kockás hasa és a kigyúrtsága. Kicsit sekélyes?

A fő gond nálam Reed-el volt. Hű, de nem bírtam a srácot. Azon túl, hogy persze szokás szerint ismét megkaptuk a legszexisebb pasit, aki valaha ennek a bolygónak a felszínét járja, nekem minden tulajdonsága negatív. Nézzük csak, mi minden szól ellene: a kezdetektől fogva egy segg Ellával, és ez csak enyhe kifejezés. (Tudom, milyen vehemens személyiség vagyok, de ha velem valaki így próbálna viselkedni, nemhogy lassaként belezúgnék, én a második nap felpofoznám, és úgy helyretenném, hogy onnantól fogva rám sem merne nézni, nemhogy kegyetlenkedni.) Merthogy Reed kegyetlen. Olyanokat vág Ellához, ami bárkit azonnal padlóra küldene. És a végletekig agresszív. Rendszeresen jár titokban verekedni, és nem egy mellékszereplőnek esik neki a történet folyamán, legszívesebben mindig ütne valamit. Megértem, hogy sok benne a feszültség az anyja halála óta, de ez már túlmegy azon a határon, amit még el tudnék fogadni. Az arroganciájától csak falnak megyek, úgy járkál fel-alá, mintha a spanyolviasz az ő végbélterméke lenne. Nem bírtam, ahogy mindenkit ugráltatott, azt meg plána nem, hogy nem volt hajlandó elfogadni a nemet. Egyszerűen nem engedte, hogy Ella saját akarata érvényesüljön, addig strapálta, míg be nem adta a derekát. És ez szerintem nem jó, vagy követendő, vagy romanticizálandó, ez egy komoly baj a fejében.
Aztán olyan hirtelen jön a váltás a karakterében, mikor kimutatja, hogy tetszik neki Ella, mintha egy teljesen másik személy lenne. És mikor így kezd puha, rózsaszín nyáltengeren elfolyni a személyisége, az sem javít sokat. Persze, aranyos tud lenni, de nekem inkább csak skizofrénnek tűnik.

Viszont tényleg muszáj megemlíteni, milyen kiemelkedőek emellett a mellékszereplők. Easton a kedvencem, nagyon hamar úgy kezdtem érezni, hogy ennek a kölyöknek nagyon szüksége van egy ölelésre. Val vicces volt a maga exhibicionalizmusával, és Gideon is tudta tartani végig a hűvös, de nem bunkó testvért. A felnőttek elég sablonosak voltak, de annyira nem is a rossz értelemben. Aki meglepett, az Savannah volt. A maga egy-két nyúlfarknyi jelenetével sokkal jobban beopta magát a szívembe, mint sok főbb szereplő, valahogy minden megjelenésével ellopta a többiektől a reflektorfényt.

Minden hibája ellenére azért tetszett valamennyire a történet. Leginkább ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban. A kezdés kicsit morbid volt, többször vertem a fejem egy képletes falba Ella és Reed miatt, de nem volt kifejezetten rossz sem. Vannak benne fordulatok, mindig történik valami, és a mellékszereplők mindig megmentik a napot.
Aztán jött a lezárás. Egy felső-középkategóriás történet után jött egy olyan lezáró fejezet, hogy nekem tátva maradt a szám. Számítottam ugyan rá, hogy valami hasonló lesz, de mikor tényleg ott volt a képemben, elismerően kellett bólintanom.

Időközben már beszereztem a második részt is, jelenleg annak az utolsó harmadánál tartok. Törtönet szempontjából tovább erősödött, Eastonnak még több ölelésre van szüksége, Reed-nek pedig még kevésbé nem ismeretes a nem szó. Még mindig nem nagyon tudtam eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem, de a harmadik részt biztosan el fogom olvasni, hacsak nem lépnek valami olyasmit a második végén, amitől felháborodok.

Ennyi lenne a rövid, spoilermentes értékelésem a Papírhercegnőről. Most megyek, mert még elkésem az előadásról. Hamarosan újra jelentkezem, valószínűleg a megígért Pretty Little Liars kritikával, amit hamarosan szintén befejezek.
Addigis kellemesen esős (vagy mentes) őszt mindenkinek.

Kalamaj