Mindig megfigyelhető egy tendencia a legolvasottabb könyek környékén. Tisztán érezhető volt annak idején, mikor a Twilight széria megjelent, hogy hirtelen fölénybe kerültek a vámpíros-vérfarkasos történetek. Aztán azok is kikoptak, és jött a helyükre más. Manapság a középkori fantasy-k tűnnek uralkodónak, de pár évvel ezelőtt az angyalok voltak soron, és kikerült közülük jó és rossz is. És itt nem az angyalok viselkedésére gondolok.
Nemrég az egyik könyves facebook csoportban
Csitt csitt sorozat-tematikus hét volt, és a sok idézettől megjött a kedvem, hogy újraolvassam az első részt. Bevallom, ez az egyetlen rész, amit elolvastam (de ezt kétszer is), és azt hiszem nem véletlenül nem mentem tovább.
Fontos megjegyeznem, hogy így csak az első részről mondok éleményt, nem a teljes sorozatról. Remélem a későbbi három részben javult a minőség, mert mást nagyon úgysem tudott volna tenni.
Nagyon nem tudott megfogni a könyv, ami alapjáraton nem lenne olyan nagy tragédia, mindenkivel megesik az ilyesmi, de emellett ez kifejezetten buta is volt, már-már a romboló hatás határait súrolva. Se a szereplők, se a történet nem volt kielégítő, leginkább a semmilyen-se kategóriába sorolnám őket.
Ide kattintva elolvashatjátok a fülszöveget.
A jobb sarokban az Angelfall sorozat, ami messze lekörözi. Ha már a Csitt csittet újraolvastam, nekiugrottam ennek is, angyalos hetet tartottam akkor már, innen jött magának a posztnak az ötlete is. Ezt a sorozatot szinte végig olvastam, kivéve a harmadik könyv végét, mert annak idején időhiány miatt félbe kellett hagynom (asszem talán érettségiztem éppen), és valahogy azóta sem akadt a kezembe, hogy befejezzem. Mindenesetre így is egy a kedvenc sorozataim közül, és most már csak be fogom fejezni. Mindenesetre ennek a sorozatnak is csak az első részét fogom elemezni, a fair-ség kedvéért. Ha angyalos könyvet kéne ajánlanom valakinek, ezt javasolnám (meg talán a Csontvárost, de az nem kizárólagosan angyalos, szóval hagyjuk), mind a szereplők, mind a történet szerethető, jól olvasható.
Ide kattintva elolvashatjátok a fülszöveget.
Ennyivel nagyjából össze is foglalható a véleményem, de eresszük kicsit bőlébbre a szót, néhány kulcspontban hasonlítottam össze a két könyvet egymással.
A női főszereplő:
Nora Grey (Csitt csitt):
Már az első jelenetében is lejött nekem, hogy nem fogom szívlelni a kisasszonyt. Eleinte csak picsogós volt, aztán miután elkezdtek beütni a természetfölötti / megmagyarázhatatlan események, kifejezetten logikátlanná vált. Sorra történnek vele veszélyes dolgok, balesetek, tudja, hogy valaki követi, szó szerint tanúja egy gyilkosságnak, és egyetlen egy alkalmat kivéve egyszer sem jut eszébe, hogy hívja a rendőrséget, vagy legalább szóljon egy felnőttnek. Nora szerintem egyszerűen ön- és közveszélyes.
Arról nem is beszélve, hogy egész végig tökéletes bystander, azaz a saját történetében csak másodhegedűs, soha semmit nem tesz a maga akaratából, vagy Vee, vagy Folt, vagy valaki más mindig magával rángatja, ő csak sodródik az árral. Nagyon hiányoltam, hogy valami erő legyen benne. Nem tudtam eldönteni, hogy a szerencsétlensége és idiptizmusa ennyire rossz írás termése, vagy azt hivatott bemutatni, hogy lassan megőrül. Annak viszont zseniális.
A másik nagy szívfájdalmam vele kapcsolatban a szerelmi szál. Egy percig sem éreztem a szikrát közte és Folt között. Tetszettek egymásnak, mert történetesen ők a főszereplők, azoknak meg ez a dolga. És ennyi. Konkrétan mindkét olvasásnál a csókjeleneten úgy siklottam át, hogy fel sem tűnt, később, mikor visszaemlékeztek rá, nekem is vissza kellett lapoznom, hogy ellenőrizzem, tényleg ott volt.
Felejthető és az idő nagyrészében kifejezetten buta karakter.
Penryn Young (Angelfall):
Norával ellentétben Penryn maga a megtestesült hősnő. Nem picsog, mindig topon van, vérbeli kemény csaj, és van egy célja, amiért halad előre.
Nem csak egy butuska cicababa, a könyv nagyrészében ráadásul egyáltalán nincs szalonkész állapotban, és egy percet sem problémázik ezen. A posztapokaliptikus (vagy éppen zajló apokaliptikus?) környezet megkeményítette, de ő jól alkalmazkodott, és felvette a kesztyűt a nagyokkal szemben. Nagyon pozitív volt benne, hogy tényleg képzett, és tud verekedni, nemcsak a hasonló könyveknél szokásos módon, ahol a hölgyike mindenféle képzés nélkül hirtelen cséphadaró szuperkatona lesz.
Végre egy igazán erős női főszereplő, nemcsak testileg, hanem szellemileg is. Ő a családja védelmezője, neki kell élelmet szereznie, és neki kell útnak indulnia, hogy visszaszerezze az elrabolt húgát. A felelősség az ő vállán nyugszik, és ez gyakran olyan helyzetekbe hozza, ahol egy vele egykorú fiatalnak túl komoly döntéseket kell meghoznia.
Emellett pedig van benne humor, közte és Rafi között csak úgy szikrázik a levegő, még ha nem is mindig a nagy romantikus értelemben. Tetszett, hogy nem mentek el a nagy nyálas irányba, leginkább csak gyors és könnyed szócsatákban csillogtatták meg, mennyire jók együtt.
Igazi badass karakter, érdemes példakép, aki maga igyekszik irányítani a sorsát egy széthulló világban.
A férfi főszereplő:
Patch/Folt Cipriano (Csitt csitt):
Mint ahogy Nora, úgy Folt sem nyűgözött le. Sőt. Amíg Nora csak szerencsétlen, Folt kifejezetten veszélyes. És kicsit sem a szexis módon.
Szerintem Folt szimplán elmebeteg.
Komolyan mondom, ha körülöttem lenne egy ilyen alak, egyetlen percig sem éreznék egy icipici vonzódást sem. Valószínűleg sikítva menekülnék előle. Nem tudom felfogni, mi a fenét lát benne Nora, persze a kötelező főszereplők közti romácon túl. Mert hát vegyük sorra, miket művel: követi a lányt, sötét sikátorokban bukkan fel, belekavar Nora fejébe, hogy olyan dolgokat higgyen, ami a saját malmára hajtja a vizet, kipréseli másokból az autójukat/ motorjukat/ házukat, és a végső összecsapás legnyagobb részére egyszerűen eltűnik, lehetővé téve, hogy a lány, aki elméletileg tetszik neki, nem egyszerűen megsérüljön, hanem kész legyen feláldozni az életét. (Azt nem is említem, hogy ő elvileg ugye angyal, de tíz kerek másodperc alatt a földre kerül).
Ő lenne a rosszfiús kakarter, de ezen, és a nem szándékolt elmebetegségén kívül viszont teljesen sekélyes. A kockás hasán túl nem képes mást felmutatni. És ő is buta, vagy vak, de egy többezer éves egyénnek ennél azért gyorsabban össze kéne tudni rakni a képet. Még Nora is hamarabb megérti, mi folyik itt.
Rafi (Angelfall):
Ő megint sokkal pozitívabb, mint Folt. Mint Penrynnek, neki is van egy célja, ami véletlenül egybeesik a lányéval, és másris fennáll egy értelmes ok, amiért összefognak, nem csak a plot dobta egymás mellé őket.
Vannak a srácnak (lehet őt egyáltalán srácnak nevezni) mélységei, nem csak a hasfala szerepel (persze semmi ellenvetésem sincs azellen sem). Sugározza magából az erőt, ha harcra kerül a sor, keményen odacsap, őt nem lehet egykönnyen leteríteni, ugyanakkor megvan benne a sebezhetőség is. Lásd, az rögtön a felütésnél szárnyát szegik.
És tőle nem ráz ki a hideg. Tényleg megvan ugyan benne a többezer évnyi élettől kialakult túlvilági érzés, de emellett humoros is, a lapokon töltött idejének nagy részében egy ölelgetnivaló mackó játékosságával operál.
Érthető a célja, azt logikusan átlátja, tesz érte, hogy visszaszerezze a szárnyait. A hosszú-hosszú élete remek stratégává tette. És mivel a szerelni szál nem olyan igazán az (simán lehetnének csak haverok is), nem töltjük azzal az időt, hogy belegubózik a csajba, és rózsaszín nyálat termel magából.
Szerethető, humoros, de erős karakter, remek férfi főszereplő.
A mellékszereplők:
Csitt csitt:
Úgy éreztem, minden mellékkarakter csak egy üres sablonfazon. Az idiotikus barátnő. A fura pszichológus. A genya edző, aki nem bírja túlzottan a lány nyivákolását (igazából egyet kell értenek vele). Az elsőre édes srácok, akikről kiderül, hogy ők a leggonoszabbak. Minden láttuk már ezerszer és ezerszer jobban. Egyiküknek sem volt semmi extra a szerepükben, és még ahhoz is laposak voltak.
Talán még Vee a kiemelkedő közülük, mert ő képes volt még Noránál is ostobább és önpusztítóbb lenni. Ő mást sem akart, csak partizni az új fiúkkal, és az utolsó pillanatban sem tűnt fel neki, hogy baj van velük. Gratulálok, majdnem megöletted magad ezzel. Annyira idegesített a csaj, hogy legszívesebben a lapokon keresztül pofoztam volna fel.
 |
| Paige |
Angelfall:
Itt minden mellékszereplő maga egy kis karakter volt. Még Penryn húga is, aki a könyv nagy részét nem is töltötte velünk. Ebbe a nyúlfarknyi szerepébe több élet szorult, mint Vee teljes megjelenésébe.
Mindenkinek megvolt, honnan jön, hova tart, és legfőképpen a miértje is. Az ellenállás jelenléte érthető volt, támogatható, a kémikrek pedig elloptak maguknak minden jelenetet, mikor feltűntek. Még valahol Penryn anyukája is szerethető volt a komplett őrületével együtt, de legalább érthető és egy kidolgozott karakter volt.
A történet:
 |
| Nora és Folt |
Hát jaj. Itt volt aztán csak ég és föld a különbség. Már csak ha a történetszálak számát nézzük. A Csitt csittben megszámolni is nehéz. Van ugye a fő szál, a két grácia szerelmi szála. Aztán a pszichológusnőé, ami teljesen felesleges volt. És Elliot. Meg Jules. A kettő ugyan összefüggött, de azért nem teljesen. Elliot felesleges volt, elég lett volna oda Jules. Meg aztán az angyalok. Akik szintén feleslegesek voltak. Mert Folt olyan ritkán tesz bármit, ami arra utalhat, hogy angyal (még ha bukott is), hogy simán működhetett volna a történet mindenféle szelesztiális hülyeség nélkül is.
Egyszerűen feleslegesen túl van bonyolítva, ezzel szemben az Angelfall egy fő irányra koncentrál, és az az utat tartja egész végig. Persze felbukkannak kisebb mellékirányok is, itt főként az ellenállásra gondolok, de nem vacakol vele túl sokat, inkább csak megnyit egy új irányt, amerre a következő könyvekben haladni tud. Egy lehetőség, de az rendesen beledolgozva a fő irányba.
 |
| Penryn Rafi szárnyaival |
És amellett, hogy a Csitt csitt túl sok szálat akar egyszerre kézben tartani, maga a történet is lapos. Főként valószínűleg a színtelen szereplők miatt, de valahogy semmi nem halad, csak úgy történnek dolgok, nem tudni, miért, vagy egyáltalán minek. A végső összetűzés meg értelmetlen, és szintén túl van spilázva, de úgy, hogy megint kilapuljon ettől. A való világban a harmadik fejezetre le lett volna rendezve, meghal, akinek meg kell, kész. Nem lett olna semmi kacskaringós terv mögötte.
Az Angelfall ezzel szemben pörgős, az események legtöbbje logikus sorrendben egymásra épül, elmagyarázza, mi miért történik, érthető. Kicsit a végső összetűzés felvezetésénél az első olvasásra furán néztem, de az újraolvasásnál már jóban voltam azzal is. De abban is van élet, jól felépített, lépcsőzetes, kellőképpen összetett, de úgy, hogy annak értelme is van.
A nyitás a folytatásokhoz:
Ugyan ez csak egy aprócska pont, de ezt is meg lehet említeni.
Egy sorozatban megjelenő könyvnél mindig fontos az is, hogyan nyit a jövőre. Gyakori, hogy az író/írónő az első rész végét nagyjából teljesen lezárja, hogy kiadható legyen standalone-ként is, aztán ha az kellően fogy és van rá kereslet, jöhetnek a folytatások. Ez áll fenn a Csitt csittnél is. A végére minden szál elvarrottnak tűnik, minden meg van oldva, nem is nagyon kiált folytatásért. Talán ez is (részben) oka, hogy mióta az első részt olvastam, nem éreztem egy csppnyi késztetést sem, hogy kézbe vegyem a második részt. Lehet, hogy azok már jobban, mint az első testvérük, de ha nem vágyom rá, hogy azt is elolvassam, nem fogom megtudni.
Az Angelfall-on már érződik, hogy eleve úgy íródott, hogy ennek legyen folytatása. A vége nyitott, az egész könyv alatt bukkantak fel a későbbiekre lehetséges történetszálak, hívogatja az embert, hogy olvasson tovább. Érezhetően van még történet ebben a világban hozzá. Min már említettem, itt már a harmadik könyvben tartok, és érdemes tovább olvasni, mert a színvonal nem csökken.
Összegzésként:
Ennyi lenne az összehasonlító kritikám. Gondolom ennyiből tisztán látszik, hogy míg az Angelfall benne van a top 20 sorozatomban, addig a Csitt csitt erősen felejthető olvasmány volt. Lehet, hogy valakinek ez is tetszik, de engem nagyon nem nyűgözött le. Ha ez ötös rendszerben pontoznom kell őket, ezeket az eredményeket kapták:
Csitt csitt: 2
Angelfall: 4,5 (azért ez sem volt tökéletes)
Mára ez voltam én, hamarosan újra jelentkezem. A héten érkezik még egy kritika, de még nem döntöttem el, melyik. Egyszerre olvason éppen a Csontvárost (újraolvasom, mert végre megszereztem az új borítós kiadást, és nem bírtam megállni a kísértést), és Elle Kenedy-től a The Mistake-et, aminek az első része nem nyűgözött le, de adtam még egy esélyt a sorozatnak, mert olyan rémes sem volt. Azt fogom értékelni, amelyikkel hamarabb végzek.
Addigis pusszancs,
Kalamaj
