Keserédes búcsú - Kingdom of Ash értékelés

Aztamindenit, de régen nem sikerült posztot írnom. De most megint itt vagyok, hogy beszéljek arról a könyvről, amire idén a legjobban vártam. Mondhatom, talán egy könyvet sem vártam még ennyire, mint a Kingdom of Ash-t.

Ez az én két kis drágaságom.

A keményborítós kiadást már hónapokkal hamarabb előrendeltem, hogy biztosan időben itt legyen. Azonnal fel is adták már a megjelenés napján, de persze sosem voltam a türelem mintaképe, ha a rajongásom tárgyáról volt szó, így nem bírtam kivárni azt a két napot, míg meghozza a posta. Még aznap reggel elvándoroltam a legközelebbi könyvesboltba, és megvettem a puha verziót is (meg persze az ebook is ott csücsül már az olvasómon).

És aztamindenit, erre aztán megérte várni.

A most következő értékelésem egyértelműen elfogult lesz, hiszen imádom az egész sorozatot. Igyekeztem spoilermentesen tartani, hiszen magyarul még örökkévalóság, míg megjelenik, de innentől mindenki saját felelősségre olvassa tovább a bejegyzést.

A US kiadás tényleg
fényes papíron van,
így rendesen aranynak
néz ki.

Szóval a végéhez ért az Üvegtrón sorozat, és még egy utolsó nagy durranással búcsúzik. Ha összegeznem kell, ez a kötet fájt a legjobban az egész sorozatból. Az előző részekben is voltak sokkoló jelenetek, az Empire of Storms-nak meg az utolsó 200 oldala volt fájdalmas, de a KoA az elejétől a végéig a markában tartotta a szívem, és nem restellt rendszeresen csavarintani rajta egyet. Végigrettegtem az egészet.

Még könyvön nem pityeregtem ennyit. Nem vagyok valami sírós, de itt rendszeresen eredtek el könnyeim. A stresszszintjem azon a mértéken úszott, mint mikor már csak egy hét van hátra az egyetemen a szemeszterprojekt leadásáig.

Nem véletlen ez az arany borító, van ilyen nagylélegzetű és felvágós a könyv is. (Mikor először megláttam, hogyan fog kinézni, majdnem beájultam az asztal alá.) Az eddigi részek is színesek voltak, de inkább komolyabb-sötétebb palettán mozognak.  Ez meg kivilágít a polcomról.

Élőben talán jobban tetszik
 a fehéres UK verzió.

Történetileg is az egyik legerősebb lett a sorozatból. Az Empire of Storms-szal is az volt a bajom, hogy hiába van ott az az utolsó 200 oldal lélekfacsaró izgalma, ha az előző 600 elég lassú (néhány felvillanást leszámítva) hozzá képest.

Itt viszont konstans volt az izgalom. Látszik, hogy ez a lezárás, és még megannyi szál várt elvarrásra, nem is lett volna idő üresjáratra. Nem tudtam, hogyan fog ennyi mindent ebbe a majdnem 1000 oldalba belepréselni, de összejött.

Kellett is a sok párhuzamos szál, hogy kitárgyaljuk az eseményeket. Jól kiegészítik egymást, és bár szerintem időben nem mindig vannak teljesen szinkronban a dolgok, de nem annyira zavaróak ezek az elcsúszások, narratívailag pedig szükségesek. Ezek a szálak végül pedig összefolytak, és na én ott hagytam el az állam. 

A hátlap az egyik legszebb

A másik dolog, amitől kicsit tartottam, az az egymillió szereplő párhuzamos mozgatása. Eddig is sokan voltak már ebben a sorozatban, de mostanra érte el a tetőpontját. Ez meg is látszik néhány kevésbé nélkülözhetetlen szereplőn, például Gavriel és Vaughan szereplési ideje is megsínylette ezt. Megértem, hogy nagyon nehéz ennyi szereplőt mind az őket megillető ideig a figyelem középpontjában tartani, de hát na, egy kicsivel többet szívesebben láttam volna belőlük is.

Igazából nem tudnék kedvenc eseményszálat választani, mert mindegyik másképp remek. Talán Dorian történetét élveztem a legjobban, mert egy új oldaláról ismertem meg a kis idiótát. Legszívesebben párszor fejbe is vertem volna közben, de attól függetlenül nagyon élveztem figyelni, ahogy lavírozik, végre egyszer Aelin vagy Chaol vagy az apja ráhatása nélkül.

A történet végéről nem fogok beszélni, mert nagyon spoileres lenne. Mindenesetre annyit elmondhatok, hogy nagyon jól lett összerakva, és volt, mikor szó szerint vertem a matracom, annyira epic lett néhány jelenet. Máshol pedig sírtam, néha fájdalmamban, néha örömömben.

A Rémkulcsok (asszem ez a magyar megfelelője) és a Kapu problémája is okosan lett beleszőve a körülötte folyó minden másba. Tartottam tőle, hogyan lesz összevonva Erawan/Maeve és a kapu, mint a két nagy fő konfliktus, de pont elég hely volt hagyva mindkettőnek.

Íme az én kis Maas-díszpolcom. Az Assassin's Blade és a
Catwoman épp nincs rajta, mert azok a koliban voltak
 a kép készültekor, de ők sem hiányoznak ám.

A legvégén pedig abszolút elégtétellel hagytam ott a könyvet. 

Akkor tudatosult bennem csak igazán, hogy tényleg vége, mikor az epilógus utolsó mondatait olvastam.

És hogy miért keserédes a cím? Sírtam, nevettem, rettegtem, az izgalomtól ordítottam a könyv olvasása közben. És mikor a végére értem, elhullajtottam még pár könnycseppet, mert egy szeretett történet lezárult.

Az Üvegtrón sorozat volt az egyik, ami megszerettete velem a fantasy-műfajt, és a rajongásom azóta is tart. Mikor először a  kezembe vettem a legelső kötetet, nem hittem volna, hogy ekkora kedvencet találok, a rajongói csoportokon kereszetül pedig megismerek egy csomó embert, akik pont ennyire szeretik Maas könyveit, mint én. Szóval örökké egy fontos pont marad az Üvegtrón az életemben, még ha nem is lesz több új rész. És biztosan nem ez volt az utolsó újraolvasás.

Egyébként most írás közben a Legendás állatok zenéjét hallgattam, és tökéletesen passzolt a hangulatomhoz. Este ugyanis megyek megnézni a Grindelwald bűntetteit, szóval arról is hamarosan lesz egy rövid értékelés.

A hét legnagyobb, és legszomorúbb híre viszont, hogy meghalt Stan Lee, a Marvel lelke. Az ő emlékére végre összeszedem magam, és holnap megírom az Infinity War kritikám. Szóval igen, ez így a búcsúzás hete lett.

Addigis nyugodt csütörtök reggelt mindenkinek.

Love, Kalamaj

Sarah J. Maas-hét 2. nap: Aelin felemelkedése. 2. rész: Viharok birodalma

A könyv, ami minden olvasót kifacsart, és csak síró, szívetörött kupac taknyokat hagyott hátra.

Üdv az Üvegtrón értékeléseim ötödik részében, ahol megpróbálok értelmes véleményt kifejteni az Empire of Storms-ról, anélkül, hogy könnyekben törnék ki. Megint.

Mivel magyarul csak nem olyan rég jelent meg, a spoiler-veszélyre itt fokozottan felhívom a figyelmet.

Elsőnek a fülszöveg:

A világot az álmodók mentik meg és építik újjá.

Királyságok harca

Alig kezdődött meg Aelin Galathynius hosszú útja a trónjáig, máris háború fenyeget. Útja során elveszített, de szerzett is szövetségeseket, barátságok köttettek és szakadtak meg, miközben a mágikus erőt birtoklók és azt nélkülözők is konfliktusba kerülnek.

Aelin szíve az oldalán harcoló hercegé, hűsége pedig a védelmére szorulóké, akikért mágiája utolsó cseppjét is kész odaadni. Ám a múlt borzalmas bugyraiból szörnyetegek bukkannak fel, és a sötét erők felsorakoznak, hogy leigázzák a birodalmát. Egyetlen esélye marad, egy kétségbeesett küldetés végrehajtása, ami a végét jelentheti mindannak, ami Aelin számára drága.

A kirobbanó sikerű Üvegtrón sorozat lélegzetelállító ötödik kötetében Aelin válaszút elé kerül: mit és kit áldozzon fel azért, hogy megakadályozza Erilea széthullását.

Ezt a könyvet én már csak angolul olvastam, egyszerűen nem bírtam várni egy évet arra, hogy kivárjam a Queen of Shadows után a magyar megjelenést. (Még szerencse, épp elég rémhírt hallottam a magyar fordítás minőségéről.)

Viszont cseles voltam, és sokáig nem olvastam teljesen végig. Mikor EoS-os mémekkel találkoztam, mindnek az volt a lényege, hogy az egész könyv egy nagy fájdalom, és arra én még nem voltam készen. Így megálltam azelőtt, hogy a végső összetűzés elkezdődött volna.

Aztán a legutolsó újraolvasásom során végre rávettem magam, és továbbmentem a már ismert részeken, és befejeztem a végéig.

És azta a mindenit, nem túloztak a mémek.

Ismét egy csodás hátlap.
Ez az egyetlen ruha,
amit nem tudtam a
könyvből beazonosítani.

Egy relatíve kiegyensúlyozott, könnyedebb kétharmad után egy olyan végkifejletet kivág, hogy csak bámultam a végén teljesen lesokkoltan, hosszú percekig lekapcsolt aggyal. Barátnőm tanúsíthatja, mennyire szétszedett engem ez a könyv, mert őt bombáztam kismillió hitetlenkedő üzenettel.

Ez messze Maas legjobb könyvbefejezése, a megrázkódtatási képességet tekintve. A Queen of Shadows boldog reménytelisége után ez tönkretesz. Ha már olvastad, pontosan tudod, miről beszélek, ha pedig még nem, előre szólok, készülj sok zsepivel. Többet nem is árulok el róla.

Nyilván az utolsó harmad a kedvenc részem belőle, de ha a maradékból is választanom kell egyet, egyértelműen azt mondom, mikor Manon végre a sarkára áll, és nekimegy a nagyanyjának. Mikor az a mondat elhangzott, én hangosan felsikítottam. (A koliszomszédom már meg sem kérdezte, mi volt, tudta, hogy olvasok.)

Németül kiadták az
eredeti képekkel is, csak
a címmel játszottak.
Viszont a betű
üvegszerűsége
csodaszép.

A történet többi része annyira nem volt nagy dobás nekem, főleg az Árnyak királynője folytonos pörgése után. Tisztán látszik, hogy az egész arra az utolsó egyharmadra volt kihegyezve. Voltak ugyan jó pillanatai, de annyira nem tudott lekötni. Persze az sem felejtendő, hányszáz oldal ez a könyv már, egy idő után az ember egyszerűen elfárad az olvasásban. 

A szereplők közül most (is) Dorian és Rowan voltak a kedveceim. Meg vagyok róla győződve, hogy ők arra születtek, hogy haverok legyenek.

Messze kiemelkedett nálam Elide és Lorcan kapcsolata. Elide-et már korábban is megszerettem, de most írta be igazán magát a szívembe, ahogy a szokszáz éves tündér harcost rendesen a helyére tette. És Lorcan jellemfejlődése is szívmelengető volt.

Az új szereplők, Gavriel és Fenrys is jól sikerültek, bár hozzájuk még nem volt annyi időm kötődni. Kettejük közül inkább Fenrys-pátri vagyok. (Ki nem szereti ezt az ütődöttet?)

Maeve-et meg felpofoznám egy döglött hallal. Pont.

Csak ajánlani tudom ezt a könyvet is. Jól vezeti tovább az eddigi részek egyre épülő konfliktusát. Talán egy kicsit laposabb az első kétharmada, mint az Árnyak királynőjének, de a vége mindenért kárpótol. És utána azt kívánod, bárcsak Maas kicsit többet gondolna arra, mit okoz a lelkünknek az ilyen végkifejletekkel. Össze fog téged is törni, és minden pillanatát élvezni fogod. Aztán valakit fejbe fogsz verni a könyvvel, mert a folytatás angolul is leghamarabb októberben lehet a kezedben.

Huh, egész értelmes lett ez a bejegyzés ahhoz képest, hogy legszívesebben csak egy nagy halom szósaláta lenne, amiből ki kéne hámozni, hogy mennyire fáááájt nekem ez a vég. Fájt. Nagyon.

A Maas-hét második napja ennyi lenne, holnap pedig az Üvegtrón maradék két megjelent része, a két spin-off-szerűség, a The Assasin's Blade és a Tower of Dawn következik. A nyereményjáték első két kérdéssora már aktív (az Üvegtrón és az Árnyak királynője posztok végén a linkek). Holnap következik az újabb teszt, a mai könyvek tartalmából.

A holnapi viszontlátásig,

Love, Kalamaj

Sarah J. Maas-hét 2. nap: Aelin felemelkedése. 1. rész: Árnyak királynője

Üdv újra azoknak, akik továbbra is velem tartanak az első tematikus hetemen, ahol az egyik legnagyobb kedvenc írónőm munkásságát ünnepelem meg még az A Court of Frost and Starlight megjelenése előtt.

Ma folytatom az Üvegtrón sorozat részeinek sorramenő értékelését, ezúttal a negyedik és ötödik kötetetekkel. Elsőként érkezzen tehát a Queen of Shadows, azaz az Árnyak királynője.

A spoilerek miatt ismét itt egy figyelmeztetés.

Íme a fülszöveg:

Első a bosszú, a többi várhat…

Celaena Sardothien mindenkit elvesztett, aki a szívéhez közel állt, végül mégis visszatért a birodalomba, hogy bosszút álljon, felszabadítsa egykor dicsőséges királyságát és szembeszálljon múltja árnyékaival…

Tiszta szívéből elfogadta, hogy ő Aelin Galathynius, Terrasen királynője. De mielőtt visszaszerezné a trónját, harcolnia kell.

Küzdeni akar unokatestvéréért, aki harcosként az életét is kész feláldozni érte, a barátjáért, aki egy borzalmas tömlöcben sínylődik, és a kegyetlen király rabságában tengődő népéért, akik rendületlenül várják eltűnt királynőjük dicső visszatérését.

Folytatódik Celaena utazása, mely fenekestül forgathatja fel az életét.

Kövesd és éld át szenvedélyes és időnként fájdalmas kalandjait!

Aelin összes ruhája közül
messze ez a kedvencem.

Alig bírtam kivárni, míg végre megjelent magyarul is, lassan már majdnem két éve. Akkoriban még annyira nem voltam belebolondulva az angolul olvasásba, így kivártam az itthoni megjelenést, amire egyébként azóta nem pazarlok időt. Amúgy is sokkal élvezetesebb eredeti nyelven, ahogy az írónő a történetet kigondolta.

Történetvezetési szempontból ez a kedvenc részem. Annyi minden történik benne, és ezek olyan jól vannak összekötve, hogy az példaértékű. A másik ok pedig, amiért nagyon szeretem a sorozaton belül is, mert végre kezdenek kiderülni a háttértitkok és összegyűlni a két oldal csapatai. Jó érzés úgy olvasni, hogy kezdi az ember kapisgálni, miért is történnek a dolgok és ki az igazi ellenség.

Az angol, fehéres háttér
talán még jobban is
tetszik itt, mint a színes
amerikai verzió.

Nem is tudnék kedvenc jelenetet választani, ha muszáj lenne se. Talán top 5-öt tudok összeállítani, de azok között nincs konkrét sorrend. Ezek a következők: Manon kontra Aelin (űűű, végigvigyorogtam azt a jelenetet. Erre vártam már azóta, hogy Manon legelőször felbukkant az Heir of Fire-ban.), Aelin kimenti Aedion-t (végre látható volt, milyen jó csapatot alkotnak a kedvenc kuzinjaink), Rowan megérkezik Résvárba (szip-szip, meghatódott az én kőszívem is), a végső összecsapás Dorian, Aelin és a király között (aki azt meri mondani, hogy az nem volt epic, az hazudik.), és persze mikor Aeilin végre hazatér. 

Attól a befejezéstől már akkor is borsódzik a hátam, ha csak rágondolok. Két hétig voltam utána könyvmásnapos, és még csak rá sem tudtam nézni más nyomtatott termékre. Olyan tökéletesen hatalmas volt, azok a szívszorító érzelmi hullámvasutak... A kedvenc Maas-féle könyvvégem. (Az Empire of Storms is közel áll a címhez, de az más miatt. De erről később.)

Fanart a kedvenc tuhámmal,
Ashiibell munkája.

Imádtam Aelin-t az újonnan elfogadott szerepében. Orgyilkosként badass volt, (fél)tündér királynőként pedig... hát... királynői. Nem gondoltam volna, hogy még nagyobb karakter tudna lenni, de még mindig volt feljebb.

Akiben csalódtam, az Chaol volt. Hiába jelent meg Rowan már A tűz örökösében, és azért még dédelgettem egy kis reményt, hogy kettejük között lehet még valami. Ehelyett kaptunk egy bunkót. Utólag belegondolva valahol igaza volt, ő kb az egyetlen, akinek semmilyen képessége nincs egy nagy kupac mágiával megáldott között, egész életében a mágia félelmére tanították, még szép, hogy nem fog azonnal örömujjongásban kitörni. Csak nem tetszett, ahogy lekommunikálta az érzéseit. (Szerencséje, hogy a Tower of Dawn-ban átment egy nagy jellemfejlődésen.)

Rowan pedig egész egyszerűen cuki volt ebben a részben. Próbálj csak meggyőzni az ellenkezőjéről.

A mellék(ebb) szereplők között továbbra is nagy kedvenc volt Dorian és Manon, de Elide jött látott és győzött nálam. Aedion-t meg sem kell említenem, hiszen ő úgyis én vagyok tündér- és pasiformában. Lysandra és Nesryn sem voltak rosszak, de őket egyértelműen csak a későbbi könyvekben szerettem meg igazán.

Ezek lennének a rövid gondoltaim az Árnyak királynőjéről. Újabb fantasztikus könyv, újabb elképesztő szereplők és csavarok. Csak ajánlani tudom. A végkifejlet boldogságát pedig élvezzétek ki, míg tudjátok. Mert most jön az Empire of Storms.

Azoknak pedig, akik részt szeretnének venni a nyereményjátékon, ezek a szabályok:

Öt napon keresztül minden nap felteszek egy kérdőívet, amit mind meg kell válaszolni, ezek a témák:

hétfő: általános, kinek mi tetszett, Üvegtrón és ACOTAR sorozatok

kedd: Üvegtrón 1-3, Celaena útja

szerda: Üvegtrón 4-5, Aelin felemelkedése

csütörtök: Üvegtrón spin off-ok, The Assasin's Blade és Tower of Dawn

péntek: Tüskék és rózsák udvara

(Mint látható, a posztok tartalma és a téma kérdési között van egy nap elcsúszás, mivel az első napi egy kvázi bevezető véleménykutatás.)

A hétfőit kivéve minden kérdőív két résznől áll. Az első rész egy általános, kedvenc szereplők, kedvenc jelenetek, ilyesmi. Itt nincs jó-rossz válasz. A második rész egy (nem bonyolult) trivia rész, itt a helyes választ kell megadni. A végső sorsolásba azoknak a neve kerül be, akik minden kérdésre helyesen tudnak válaszolni. (Ha ilyen nem lesz, valamit ki fogok találni, valószínűleg a pontok száma alapján fogom sorba állítani.)

Emellett a csütörtöki és pénteki kerdőívekben lehet majd pluszpontokat szerezni, mivel ott vannak kérdések olyan részekhez (Tower of Dawn, A Court of Wings and Ruin), amik még nem jelentek meg magyarul, így nem mindenkinek volt meg a lehetősége/nyelvtudása elolvasni őket. Ezek a kérdések nem részei a kötelező teljesítendőnek, de a pluszpontok plusz nyerési esélyt jelentenek.

Szombaton és vasárnap nem lesz teszt, mivel ott már nem a konkrét könyvekkel foglalkozom, hanem fanartokkal, teoriákkal, ilyesmik.

A nyeremény pedig egy Tüskék és rózsák udvara mintás vászonszatyor (amit megmutatnék, de még nem hozta meg a postás, szóval erre várni kell egy kicsit), valamint egy matrica- és könyvjelzőcsomag. A matricák már készen vannak, a blog Instagram oldalán hamarosan meg is mutatom őket.

A válaszokat jövő hétfő éjfélig várom, az utána beérkezetteket már nem tudom elfogadni. Feltétel, hogy minden kérdőív ki legyen töltve. Kedden kiértékelem őket, és valószínűleg még aznap ki is hirdetem a nyertest.

A második nap kérdései ezen a linken elérhetőek.

Délután érkezik a Viharok birodalma, addig jó teszttöltögetést mindenkinek.

Love, Kalamaj

Sarah J. Maas-hét 1. nap: Celaena útja. 2. rész: Éjkorona

No, már itt is vagyok újra, az Üvegtrón második részével. Nem is szaporítom a szót, kezdjünk is bele. A spoilerveszély természetesen most is fennáll.

Íme a fülszöveg:

Az ördög koronázta meg.

A kötelesség rabja.

A szerelem foglya.

A tizennyolc éves, gyönyörű lány, Celaena a király, Adarlan legveszélyesebb orgyilkosa.

De vajon a szíve is egy gyilkosé?

Szabadságát azzal nyerhetné vissza, ha a király ellenségeinek vérét ontja, de nem képes rá, hogy a koronáért öljön. És minden, látszólag végrehajtott megbízatásával, minden hazugságával azok életét teszi kockára, akiket szeret.

A lány a szíve mélyén őrlődik a kapitány és a koronaherceg között, miközben a királynál is jóval sötétebb erővel kell megküzdenie.

Döntenie kell, hogy miért fog harcolni: a szabadságáért, a szívéért vagy pedig a királyság sorsáért.

(Azt tisztázzuk le, hogy ki nem állhatom ezt a fülszöveget. Főleg azt a modtatot az őrlődésről a közepe felé, ugyanis az egyáltalán nem igaz, mostanra már rég végzett Dorian-nel.)

Most tűnt fel csak
igazán, hogy a háttérben
lángok vannak. Ez is már
egy előreutalás lenne?

Először alig egy héttel az első rész végezte után olvastam, mert nem bírtam megférni a bőrőmben, tudni akartam, mi történik a verseny után. És anyám, erre nem számítottam. Egész végig kapkodtam a fejem, és egy pillanatra sem maradt abba a szívfájdalmam. Néha azért, mert annyira szép volt, néha meg azért, mert annyira fájt. Aki olvasta, úgyis tudja, miről beszélek. Messze-messze felülmúlta azt, amire az első rész után vártam. Felkészültem arra, hogy bele fog esni a második részek átkába (azok legtöbbször csak töltelékek az első és a harmadik könyv között, mintapéldája például a New Moon).

Nem, az a könyv még magassabbra szállt, mint az elődje.

Az Üvegtrón után Nehemiával szemben elég közönyös voltam még, de itt teljesen belelopta magát a szívembe. Aztán darabokra is törte azt. Az ő halála a könyv közepén volt az első pofon a sorozattól, mikor megéreztem, hogy ebből valami igazán kivételes lesz. Attól a pillanattól kezdve pedig folyton ott csüng a lelkem, meghatározva a személyiségem egy részét is.

Továbbra is gyönyörű
a hátlap.

De még először egy kicsit a tragédia előtti első félről. Név szerint Chaol-ról. Már az első rész elejétől kezdve éreztem, hogy ő sokkal jobban illik Celaenához, mint Dorian (nem, Dorian az enyém). Alig bírtam levakarni a képemről a vigyort, miközben lassan összejöttek. Az egész első fél alatt úgy voltam, hogy aranyos folytatás, milyen nemes lépések, kellemes udvari intrikák, lazaság.

Aztán jött Nehemia halála.

Az pedig engem tartósan traumatizált. Emlékszem, mikor elolvastam azt a fejezetet és az alrész végére értem, én egyszerűen becsuktam a könyvet, és felraktam a polcra. Napokig felé sem tudtam nézni, annyira nem bírtam elhinni. Csak azután tudtam rávenni magam, hogy folytassam, miután fejest ugrottam egy nagy lavór kedvderítő csokifagyiba.

A kínai borítók a maguk
egyediségében csodásak.

Innentől emelkedik igazi magasságokba számomra a könyv. Celaena gyásza és haragja olyan erőt ad a lapoknak, hogy képesek kinyúlni a betűk a papírról és hasba rúgni. Rémségesen fájt, de imádtam olvasni, hogy egy fiataloknak szóló fantasy-ben ilyen mélyen foglalkoznak a következményekkel.

A koronán az éjszínű gyémánt pedig egyértelműen a bonyolult, többlépcsős végkifejlet a dimenziókaputól a hajóig és Chaol felfedezéséig. Úgy tátogtam a végén, mint egy hibbant hal. Mikor belekezdtem a könyvbe, egyáltalán nem számítottam ilyen fordulatokra.

Ez talán a legnagyobb erőssége Maas könyveinek összessében. Az ember (vagy tündér, vagy alakváltó, vagy akármi) sosem tudhatja, mi fog történni a következő sarok után. Sosem válik kiszámíthatóvá, és egészen biztos, hogy teljesen másról fog szólni már a végén, mint kezdetben, útközben pedig igazán fontos témákat is boncolgatva.

Nem akarok nagyobb részletekbe belemenni, mert azokról nem lehetne úgy beszélni, hogy további spoilereket ne ejtsek el benne. De az biztos, hogy az Éjkorona volt az a rész, aminek köszönhetően biztos lettem benne, hogy ez a sorozat valami igazán nagyszerű lesz.

Ma délután még hátra van egy Heir of Fire (Tűz örököse) értékelés. Ha esetleg még nem töltötted ki a tesztet a nyereményjátékhoz, az Üvegtrón értékelésben ott a link és a részvétel feltételei is. Ide kattintva eléheted a bejegyzést.

Love, Kalamaj