Nem tudom, ki hogy van vele, de én általában tartok a nagyon hájpolt könyvektől, amik az összes platformon IS ezerrel vannak nyomatva. Megvan bennem a félsz, hogy túl sokat várok el tőlük a hírnevük miatt, de mikor kézbe veszem őket, nem fognak felérni az elvárásaimhoz. Még ha magukban okés könyvek is lennének, emiatt sokkal kevésbé fognak tetszeni, mintha bármilyen előismeret nélkül vágtam volna bele az olvasásukba. (Sajnos párszor elő is fordult hasonló velem, a legmeghatározóbb ezek közül számomra a Kegyetlen herceg volt, egyszerűen többet vártam tőle.)
Viszont párszor megtörtént már, hogy a behájpolt könyv igenis megérdemelte azt a hírnevet, amit kapott, és utólag csak fogtam a fejem, hogy miért is vártam velük ennyit. A tavalyi év kedvenc olvasmánya, a Csillagtalan tenger is közéjük tartozik, az annyira elvarázsolt, hogy a mai napig nem voltam képes egy értelemes értékelést kipréselni magamból róla.
Most pedig megtaláltam a testvérét, egy újabb könyvet, ami hasonló érzéseket váltott ki belőlem. A The Invisible Life of Addie LaRue (magyarul talán Addie LaRue láthatatlan élete, már még nem jelent meg, szóval sufnifordítottam a címet) egy ideje telerajzolta a könyves csoportok falát, amiket követek, így szemeztem vele egy ideje, bár bevallom, a fülszövege nem ragadott el annyira, hogy azonnal kézbe is vegyem. Valahogy mégis bekerült múlt héten a kosaramba és hazajött velem, miután pedig belekezdtem, le sem bírtam tenni.