A könyv, ami minden olvasót kifacsart, és csak síró, szívetörött kupac taknyokat hagyott hátra.
Üdv az Üvegtrón értékeléseim ötödik részében, ahol megpróbálok értelmes véleményt kifejteni az Empire of Storms-ról, anélkül, hogy könnyekben törnék ki. Megint.
Mivel magyarul csak nem olyan rég jelent meg, a spoiler-veszélyre itt fokozottan felhívom a figyelmet.
Elsőnek a fülszöveg:
A világot az álmodók mentik meg és építik
újjá.
Királyságok harca
Alig kezdődött meg Aelin Galathynius
hosszú útja a trónjáig, máris háború fenyeget. Útja során elveszített, de
szerzett is szövetségeseket, barátságok köttettek és szakadtak meg, miközben a
mágikus erőt birtoklók és azt nélkülözők is konfliktusba kerülnek.
Aelin szíve az oldalán harcoló hercegé,
hűsége pedig a védelmére szorulóké, akikért mágiája utolsó cseppjét is kész
odaadni. Ám a múlt borzalmas bugyraiból szörnyetegek bukkannak fel, és a sötét
erők felsorakoznak, hogy leigázzák a birodalmát. Egyetlen esélye marad, egy
kétségbeesett küldetés végrehajtása, ami a végét jelentheti mindannak, ami
Aelin számára drága.
A kirobbanó sikerű Üvegtrón sorozat
lélegzetelállító ötödik kötetében Aelin válaszút elé kerül: mit és kit áldozzon
fel azért, hogy megakadályozza Erilea széthullását.
Ezt a könyvet én már csak angolul olvastam, egyszerűen nem bírtam várni egy évet arra, hogy kivárjam a Queen of Shadows után a magyar megjelenést. (Még szerencse, épp elég rémhírt hallottam a magyar fordítás minőségéről.)
Viszont cseles voltam, és sokáig nem olvastam teljesen végig. Mikor EoS-os mémekkel találkoztam, mindnek az volt a lényege, hogy az egész könyv egy nagy fájdalom, és arra én még nem voltam készen. Így megálltam azelőtt, hogy a végső összetűzés elkezdődött volna.
Aztán a legutolsó újraolvasásom során végre rávettem magam, és továbbmentem a már ismert részeken, és befejeztem a végéig.
És azta a mindenit, nem túloztak a mémek.
 |
Ismét egy csodás hátlap.
Ez az egyetlen ruha,
amit nem tudtam a
könyvből beazonosítani. |
Egy relatíve kiegyensúlyozott, könnyedebb kétharmad után egy olyan végkifejletet kivág, hogy csak bámultam a végén teljesen lesokkoltan, hosszú percekig lekapcsolt aggyal. Barátnőm tanúsíthatja, mennyire szétszedett engem ez a könyv, mert őt bombáztam kismillió hitetlenkedő üzenettel.
Ez messze Maas legjobb könyvbefejezése, a megrázkódtatási képességet tekintve. A Queen of Shadows boldog reménytelisége után ez tönkretesz. Ha már olvastad, pontosan tudod, miről beszélek, ha pedig még nem, előre szólok, készülj sok zsepivel. Többet nem is árulok el róla.
Nyilván az utolsó harmad a kedvenc részem belőle, de ha a maradékból is választanom kell egyet, egyértelműen azt mondom, mikor Manon végre a sarkára áll, és nekimegy a nagyanyjának. Mikor az a mondat elhangzott, én hangosan felsikítottam. (A koliszomszédom már meg sem kérdezte, mi volt, tudta, hogy olvasok.)
 |
Németül kiadták az
eredeti képekkel is, csak
a címmel játszottak.
Viszont a betű
üvegszerűsége
csodaszép. |
A történet többi része annyira nem volt nagy dobás nekem, főleg az Árnyak királynője folytonos pörgése után. Tisztán látszik, hogy az egész arra az utolsó egyharmadra volt kihegyezve. Voltak ugyan jó pillanatai, de annyira nem tudott lekötni. Persze az sem felejtendő, hányszáz oldal ez a könyv már, egy idő után az ember egyszerűen elfárad az olvasásban.
A szereplők közül most (is) Dorian és Rowan voltak a kedveceim. Meg vagyok róla győződve, hogy ők arra születtek, hogy haverok legyenek.
Messze kiemelkedett nálam Elide és Lorcan kapcsolata. Elide-et már korábban is megszerettem, de most írta be igazán magát a szívembe, ahogy a szokszáz éves tündér harcost rendesen a helyére tette. És Lorcan jellemfejlődése is szívmelengető volt.
Az új szereplők, Gavriel és Fenrys is jól sikerültek, bár hozzájuk még nem volt annyi időm kötődni. Kettejük közül inkább Fenrys-pátri vagyok. (Ki nem szereti ezt az ütődöttet?)
Maeve-et meg felpofoznám egy döglött hallal. Pont.
Csak ajánlani tudom ezt a könyvet is. Jól vezeti tovább az eddigi részek egyre épülő konfliktusát. Talán egy kicsit laposabb az első kétharmada, mint az Árnyak királynőjének, de a vége mindenért kárpótol. És utána azt kívánod, bárcsak Maas kicsit többet gondolna arra, mit okoz a lelkünknek az ilyen végkifejletekkel. Össze fog téged is törni, és minden pillanatát élvezni fogod. Aztán valakit fejbe fogsz verni a könyvvel, mert a folytatás angolul is leghamarabb októberben lehet a kezedben.
Huh, egész értelmes lett ez a bejegyzés ahhoz képest, hogy legszívesebben csak egy nagy halom szósaláta lenne, amiből ki kéne hámozni, hogy mennyire fáááájt nekem ez a vég. Fájt. Nagyon.
A Maas-hét második napja ennyi lenne, holnap pedig az Üvegtrón maradék két megjelent része, a két spin-off-szerűség, a The Assasin's Blade és a Tower of Dawn következik. A nyereményjáték első két kérdéssora már aktív (az Üvegtrón és az Árnyak királynője posztok végén a linkek). Holnap következik az újabb teszt, a mai könyvek tartalmából.
A holnapi viszontlátásig,
Love, Kalamaj
