Lassan a feléhez ért a tematikus hetem, és ezzel a sorozat is. Bevallom, nagyon sokáig nem került nálam sorra ez a könyv. Ugyan nagyon vártam a megjelenését, azonnal elő is rendeltem (meg is lett a huszonvalahányadik darab), mégis évekbe telt, hogy végre el is olvassam.
Mikor meghozta a postás, éppen nagyon zajlott az egyetem, még aludni is alig volt időm a projektektől, nemhogy 700 oldalas könyvekkel verekedni. Szóval szépen feltettem a polcra a többi közé, hogy amint lesz rá alkalmam, nekiállok. Aztán ez elmaradt, mert hallottam, micsoda függővége van, így meg akartam várni a folytatását. Azt is meghozta a postás, de megint csak elmaradt az olvasás, nem mertem még mindig belekezdeni, mert mindig kell, hogy legyen még olvasatlan Böszörményi könyv otthon.
Idénre viszont célul tűztem ki, hogy befejezem az Ambrózy-t, és aztán jött az ötlet, hogy a blogszülinaphoz pont jó téma lesz, szóval meg volt kötve a kezem (saját magam által), neki kellett gyűrnöm magam.
A bejegyzés a szokásos felépítés szerint halad majd most is, és a spoiler-jelzést ezúttal ki kell erősebben tennem, hiszen az egyik szálról úgy nem lehet beszélni, hogy ne áruljak el róla semmit.
A véleményem röviden:
Fizikailag is ez tartott a leghosszabb ideig, lévén terjedelemben is ez a legnagyobb, de a könyv közepe felé megfeneklettem egy kicsit. Látszik, mennyivel hosszabb ez a rész a többinél, mert az izgalom ott egy cseppet ellaposodott, nehezebben is lendültem át rajta.
Talán ez a rész a legkevésbé tetsző a sorozatból, de nem azért, mert rosszul lenne megírva, vagy ilyesmi, az továbbra is a Böszörményitől megszokott magas színvonalon van. Viszont ez a könyv fájt a szívemnek, és néhány szereplőt legszívesebben alaposan fejbesomtam volna egy vaskos könyvvel az ostoba viselkedése miatt.
Bővebben:
Az alaphelyzet:
Egyrészt örültem neki, hogy a Rudnay kitérője után a báró és Mili végre elkezdtek Emma ügyével is komolyan foglalkozni, másrészt viszont azért hiányzott a lelkemnek legalább egy kis mellékbűntény, amit kinyomozhattak volna. De már itt volt az ideje megtudni az igazságot, ami ármányos lett, ez biztos.
A legtöbb bosszúságomat az okozta, ahogy a Rudnay-ban nyitva hagyott ajtó, az a pillantás, mikor a báró észrevette Emmát, lett megoldva. A szerencsétlen egymást-kerülgetés kissé idegessé tett, és párszor hangosan beszélgettem a könyvvel emiatt.
A szereplők:
Őbárósága alaposan kihúzta nálam a gyufát ebben a könyvben. Míg a Rudnay-ban még aranyosnak véltem, ebben a részben egészen az agyamra ment a titkolózásával. Legfőképp úgy, hogy hosszú fejezeteken keresztül csak ült a Kaszinóban vagy Emma lábánál, és látszólag semmit sem ahaldt előre a nyomozással. Meg is értettem Mili reakcióját, ahogy inkább utána kezdett el nyomozni, bár az igaz, hogy magához képest kislányosan viselkedett.
A legnagyobb félelmem az volt, hogy a végén a báróka még belehabarodik Emmába (mert azért kettejük között is megvolt a hullámhossz), és ezzel összetöri Mili szívét. Azt sosem bocsátottam volna meg neki.
A felépítés:
Szerény véleményem szerint elég lett volna 5-600 oldal is, a közepét elég elnyújtottnak éreztem, nem is csoda, hogy ott csak lassabban haladtam. Persze, kellett az is bele, hogy előredolgozzon a Nász és tébolyban megjelenő történetelemekhez, de attól még nehezebb volt olvasni.
Középen, ahol a Bitó és borostyán csatlakozott be (Mili útja haza), éreztem egy kis törést, utána megint javult a kapcsolatuk szerencsére (ebben biztosan segítettek a Bitó eseményei is), mikor ezen átlendültem, már megint pergősebb lett, míg bele nem futott a végjátékba, ami pedig megint egy más szintű drámaiság lett.
A konfliktus és végkifejlet:
Arra ugyan hamarabb rájöttem, hogy Bissingen túl egyszerű megoldás lenne, és egészen biztosan lesz még ott valami csavar, de a tényleges főgonosz kilétére nem számítottam. Legfőképp azért, mert az Ármány második feléig egy betűnyire sem szerepelt az az egész irány. Felettébb drámai titkok derültek ki, de nekem egy kicsit légbőlkapott érzésem volt tőle.
Az biztos, hogy a nagy leszámolás mindenképpen drámaira sikeredett, és Böszörményi tényleg nagyon szereti a kötet végén kinyírni a rosszfiúkat, de a kvázi epilógus lett a legjobb, az utolsó mondat utolsó kérdése után nyitva maradt a szám, eszembe sem jutott magamtól feltenni azt, bár valami hasonlóra számítottam ugyan.
Az Ármánnyal egy nagy töréneti egység ért a végéhez Mili, a báró és Emma történetében. Elsőre nem tudtam, innen hova tovább, legalábbis nem úgy lett, amivel elsőre számoltam, de legalább nekem nem kellett várnom a folytatásra, csak levettem azt a polcról, és megkíméltem a lelkem a tudatlanság izgalmától.
Az Ármány és kézfogónak ötből 4,5 csillagot adok.
Holnap robog tovább a blogszülinapi gyorsvonat, egy tényleges gyorsvonattal, ugyanis jön a Bitó és borostyán, az erdélyi Orient Expressz értékelése, aminek a borítója ugyan nem a kedvencem (a ranglistám itt), de történetre az egyik kedvencem lett.
Addigis jó olvasást, kellemes nyári időt, és borzongató rejtélyeket.
Love,
Kalamaj
A korábbi kötetek értékelései pedig itt olvashatók:
Leányrablás Budapesten + nyereményjáték
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése