Legelső kritikalandom: A Luxen-sorozat

Üdvözlet mindenkinek, ismét itt vagyok.

Tudom, megint kicsit elmaradtam saját terveimtől, ez szokott lenni, ha egyszerre hatvanezer dolgot akarok művelni.

Viszont vannak remekséges híreim is:

Elsőként, remélem tetszik az új cím-fejléc, saját magam alkottam meg ma reggel. Ne tudjátok meg, milyen macera készre csinálni egy ilyen kis semmiséget. Az volt a legbonyolultabb, míg kiötlöttem, hogy egyáltalán melyik betű milyen mintát kapjon. Nekem személyes kedvencem az L a törött üvegszerű mintájával. Elszórakoztam vele egy keveset. De megérte, nekem legalábbis tetszik.

Másodsorban, vasárnap kész lettem egy már régóta körmölt történettel. Csak kicsi örömtáncot lejtettem a szobámban, mikor az éjszaka közepén kitettem az utolsó pontot. 

Node, térjünk is át akkor, amiért igazából ez a bejegyzés meglátta a cyber-napvilágot. A kritika. Legyetek elnézőek velem, ez a legelső a fejlődés hosszú és rögös sétányán.

A Luxen-sorozat egyik nagy kedvencem, azért is választottam elsőnek rögtön ezt. Eredetileg úgy terveztem, hogy külön-külön fogok az egyes könyvekről beszélni, de az időhiányom és a rengeteg oldalnyi történet miatt inkább átfogóan elemzem ki, épp csak szegről-végről említve őket külön.

Amit az írónőről tudni érdemes:

Jennifer L. Armentrout (senki ne kérdezze, hogyan kell ejteni a vezetéknevét) amerikai irőnő, New York Times bestsellerek fűződnek a nevéhez. Mint a történet főszereplői, ő is Nyugat-Virginia büszke lakosa, és akkor kezdte írói karrierjét, mikor matekon rövid sztorikat írogatott. Hát, nem mindenki kedvence a matek... Young adult paranormal, sci-fi és romantikus irányokban alkot, mát több, mint 30 műve jelent meg, és őt rejti a J. Lynn név is.

Fun fact: az Obszidiánt, a Luxen-sorozat első részét javasolták már megfilmesítésre, de még nem találtam semmi közelebbi konkrétumot hozzá. Mindenesetre rengeteg videó kering már a Youtube-on álombéli szerepleosztásokról, egyik jobb, mint a másik.

Akit több is érdekelne, itt van J. L. Armentrout hivatalos weboldala: http://www.jenniferarmentrout.com/

Továbbszáguldozva immár a sorozatra, szögezzük le, hogy én nagyon szeretem, de nem fogok ódzkodni pár hibát is kiemelni. Továbbra is szubjektív maradok, ha nem ért valaki egyet velem, hát úgy járt, mindenkinek joga van a saját véleményre. A masszív spoilerekért pedig nem vállalok felelősséget, mindenki csak saját felelősségére fogyassza!

Elsőként jöjjenek a borítón található ajánlószövegek:

Obszidián (Luxen 1.):

Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.

Aztán a srác megszólalt.

Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan.

A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.

Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.

Mármint ha nem ölöm meg addig én magam...

Ónix (Luxen 2.):

Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…

Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.

De nem ez a legnagyobb problémánk.

A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.

És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.

Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak? 

Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el? 

És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?

Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.

Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat…

Opál (Luxen 3.):

Senki sem érhet fel Daemon Blackhez. 

Amikor elszánta magát, hogy kimutatja az érzéseit irántam, komolyan beszélt. 

Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok. 

Csakhogy még ő sem védheti meg a családját, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket. 

Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibrideket tesztelő és kínzó titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim nem ismernek határokat. 

A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza. 

Akkor sem, ha az eredmény örökre darabokra töri az életünket. 

Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják.

Origin (Luxen 4.):

Daemon bármit megtenne, hogy visszakapja Katyt. 

Sikeresen behatoltak a Mount Weatherbe, ám az akciónak katasztrofális vége lett. Katy elszakadt tőlük. Elvették. Daemon számára most minden arról szól, hogyan lehetne megtalálni.

Söpörje el, aki az útjába áll? Kérdés nélkül.

Perzselje fel az egész világot, hogy megmentse Katyt? Boldogan.

Tárja fel az emberiség előtt, hogy idegenek élnek közöttük? Örömmel. 

Katy számára csak a túlélés marad.

Ellenségektől körülvéve az egyetlen, amit tehet, ha igazodik a helyzetéhez. Még a Daedalusban sem mindenki őrült… de a csoport céljai rémítőek, és amit elárulnak, felzaklató. Kik az igazi rosszak? A Daedalus? Az emberiség? Vagy a luxenek? 

Ők ketten együtt bármivel szembenéznek.

A legveszedelmesebb ellenség azonban mindig is jelen volt. Amikor kiderül az igazság, és a hazugságok fala összeomlik, melyik oldalra kerül majd Daemon és Katy? 

Együtt maradnak egyáltalán?

Opposition (Luxen 5.):

Katy tudja, hogy a luxenek érkezésének éjszakáján a világ megváltozott. Nem hiszi, hogy Daemon örömmel fogadja a saját fajtáját, hiszen a luxenek azzal fenyegetőznek, hogy minden embert és hibridet kiiktatnak a földön. Azonban a jó és a rossz közötti választóvonal elmosódott, a szerelem pedig könnyen a végzetévé – mindannyiuk végzetévé válhat.

Daemon mindent megtesz, hogy megmentse, akit szeret – akkor is, ha ez egyenlő az árulással.

Egy valószínűtlen ellenséggel kell társulniuk, hogy esélyük legyen túlélni az inváziót…

Szóval, tömören az alap felállás az, hogy vannak a Földön az emberek, a fény-űrlények (luxenek) és az ellenpólusuk, az árnyékűrlények (arumok) Ezen két utóbbi csoportnak remek szuperképességeik vannak, és ezeket hajlamosak az egymás ellen való harcolászásra használni. A luxenek, ha belegabalyodnak egy emberbe, abból bajok származhatnak, és ha a luxen a különleges erejével meggyógyítja az embert, belőle hibrid lesz, ezáltal megkapja a luxen képességeit. Ha egy ilyen hibrid nő és egy luxen férfi gyereket csinál, az lesz az origin (magyarul hülyén hangzott volna az eredet, így meghagyták az eredeti angolt, hála az égnek), akik aztán csuda egy dolgokra képesek, például a gondolatolvasás is, olyanok, mint a felturbózott luxenek. Ezeket a különleges életformákat igyekszik kordában tartani a Védelmi Miniszérium, és azon belül a Daedalus nevű titkos szerv, aminek van egypár kevésbé jófej húzása.

Elsőre feltűnt nekem olvasás közben, hogy a sorozat egy elég masszív Twilight fanfiction-nek indult. (Ezen ne csodálkozzunk, a csillogó vámpíros sorozat egész lavinát indított a műfajában, ha beismerjük, ha nem, igenis kultúrtörténeti jelentősége van. Az más kérdés, hogy mit mond ez a tény el a kultúránkról). Ott van a délről egy jelentéktelen kisvárosba telepedett lány, aki csak az egyik szülejével él, és új középsuliba kerül, bár ennek nem igazán örül. Aztán ott van a titokzatos, veszélyes, de valamiért mégis eszméletlenül vonzó srác, aki eleinte mindent megtesz, hogy távol tartsa magától a leányzót, de mégsem képes sokáig. A vega és az emberevő vámpírok helyét felváltják a világos és sötét űrlények, akik szintén nem kifejezetten bírják egymást. A nagycsaládnyi űrlény/vámpír, akik nem (mind) vérrokonok, így előfordulhat, hogy egymást közt járnak. Az paranormal legjobb barátnő (Alice/Dee), és az emberi barátnők. A második fiú, aki szintén nem ember, de nem is ugyan olyan, mint a Nr.1 srác, és az ebből kialakuló szerelmi háromszög.

Lehetne persze sorolni még a listát, de nem az a célom, hogy összehasonlító elemzést írjak a két sorozatról. Azt a műfajt már az érettségikor meguntam.

Armentrout viszont át tud lépni a Twilight-skatulyán, és úgy a második kötet vége felé már egyértelműen egyedi történetet visz. Az viszont nem kifejezetten tetszett, hogy a Védelmi Minisztériumot olyan negatívan állította be (nem a Daedalust, akkor még nem tudtak a szereplők sem arról az alszervezetről). Mert végülis egy védelmi minisztérium dolga nem az, hogy biztosítsa a védelmet? És földönkívüliekről beszélünk, akik nem kis kárt tudnak okozni anélkül, hogy akár hozzá kéne érniük valamihez, ellenük igenis jogos a kemény fellépés. Csak hogy reálisak maradjunk. Persze, persze, kell mindig egy ellenségkép, csak én kicsit eltúlzottnak vélem ezesetben.

Igazából minél jobban haladt előre a történet, annál élvezhetőbbé vált. Persze szerettem azt is, mikor a legelső fejezetben Deamon és Katy egymást agyát rágja, de ahogy az írónő egyre jobban belelendült a szereplők körüli hajcihőbe, annál izgalmasabb lett. Én nyíltan rajongok a hirtelen és előre semmiképp nem látható fordulatokért, például egy rég eltűnt testvér felbukkanása, az originek létezésének ténye, ilyesmik. Hát ezekből akadt is egypár, minél több, annál jobban húzott be a történet.

Na jó, mégis egy keveset szólok az egyes kötetekről.

Az Obszidián ugyebár a nyitány, ami mindig a legnehezebb feladat. Be kell hozni egy kazal szereplőt, az alaphelyzetet, meg kell ismernünk a bemutatott világrajzot (jelen esetben a luxenek és arumok világát), a főszereplőknek is közel kell kerülniük, és emellett még valami kezdő történet is kell, ami még nem mond túl sokat, de megalapozza az egészet. Szerény véleményem szerint egész jól sikeredett, bár néhány helyen túl szájbarágósnak véltem. Erre példa: mielőtt Katy megtudja az igazat, vagy háromszor sorolja végig, miféle furcsaságokat fedezett fel Daemon és a húga körül, amik mellett én például simán elmennék, nem látnék bennük összefüggéseket. Lehet, hogy ez csak az én naivitásom hibája, de én tuti nem jönnék rá ennyiből, hogy valami difi van a sráccal. Mármint galaktikus vonatkoztatásban.
Ennek ellenére nagyon élveztem ennek a könyvnek az olvasását, legfőképp Armentrout könnyed stílusa miatt. És cyber-pacsi a fordítónak is, remekül megtartotta a lazaságot a magyar verzióban is. És tényleg, mert elolvastam angolul is, szóval szavamat adom erre.
A kedvenc jelenetem talán az öregdiákbál és az azt követő csihipuhi. Egyrészt azért, mert a bál nagyon cuki, és végre nem veszekednek, úgy tűnik, kezd valami alakulni köztük. Másrészt meg az arumok támadásánál Katy nem a tehetetlen kislányt játsza, jó látni, hogy a női karakter menti meg az amúgy klasszisokkal erősebb hímegyedet.
Enyhe negativitás, hogy a végkifeljet nekem egy picit túl gyorsra sikeredett. A bál után a többi luxen szereplő is megtudja, hogy Katy be van avatva, egyet csókolóznak, és máris halloween és Baruck (arum) visszatérte. Személy szerint ott még egy kicsit húztam volna az időt, legalább még egy-két kisebb jelenetet beillesztettem volna elé. De ezt az apróságot leszámítva teljesen okés.
És kifejezetten tetszett, hogy a könyv végén még nincs párocska, még mindig nem jöttek össze, csak felsejlik a lehetősége. A hozzáadott jelenetek Daemon szemszögéből pedig kifejezetten szórakoztatóak.

Az Ónix olyan szinten jobb, hogy végre beindulnak a fontosabb cselekmények. Megjelenik Blake, Will doki, és megjelenik a földi ufóelhárító osztag is.
A könyv legelső mondata már elérte, hogy én megzabáljam. Tipikus armentrout-i lazaság.
Ha én Katy lettem volna, tuti hallgattam volna Daemonre, és messze elkerültem volna Blake-et már az elejétől. Valahogy zsigerből nem volt szimpi a srác, már jóval azelőtt, hogy egy kést vágott volna a csajhoz. Túl nyomulós volt, ez sosem jó jel. Megértem, hogy kellett valaki, aki megtaníthatja Katyt a hibridség kezelésére, de hát akkoris!
Egyébként szórakoztató, ahogy Daemon féltékenykedik, és próbálja bebizonyítani Katynek, hogy igenis érez iránta valamit.
Kedvenc jelenet: hálaadás és a karácsonyfaállítás. Mert egyszerűen szívszorítóan édes, ahogy Daemon teper, hogy elnyerje Katy szeretetét.
Kifejezetten izgalmas volt, mikor bejött Dawson, Daemon tesójának a szála. Kiderül, lehet, mégsem halott, és ez indítja be az egész lavinát. Én is tuti nekiállnék kutakodni.
A dupla végkifejlet nekem nagyon tetszett. Egyrészt ugye Blakeről lerántja a leplet (szegény Adamet azért sajnáltam), meg Dr. Micheals is közbeszól. Viszont én tuti végeztem volna Blake-kel, hiába haltak meg aznáp már sokan, végülis mind miatta történt, nem? De kellett még a történet további részeihez, megértem, hogy nem lehetett még kiiktatni. Will keresztbekavarása meg egyszerűen genya volt. Addig is utáltam a fivkót, de ezek után pláne.
De legalább így a könyv végére összjött a két idétlen.

Bevallom, az Opál annyira nem a kedvencem a sorozatból, túlzottan semmilyense lett nekem. Kivéve a befejezését. Atya-gatya, azt a függővéget! De erről még később.
Szóval ott tartunk, hogy Dawson visszatért, de másra se tud gondolni, mint hogy visszaszerezze Bethanyt. Marha jól el van találva a karaktere és elképesztő, hogy ezt a búskomorságát a legvégéig fenn tudja tartani az írónő.
Csak úgy finoman megkérdezném: hogy a fenébe gondolták ezek, hogy pár tizenéves kölyök betörhet egy katonai bázisra? Most komolyan? Jó tanács: gyerekek, ne próbáljátok ki otthon, mert tutira nem fog sikerülni. És ha Bethanynak sikerül néha kilógnia, miért nem várják meg az egyik ilyen alkalmat, hogy akkor, sokkal egyszerűbb körülmények között szabadítsák ki? Vagy honnan tudják, hogy a lány pont azon a bázison van, pont abban, ami közel van hozzájuk? Ezen a ponton kicsit zavaros a sztori.
Dee karaktere is remek itt, ahogy tartja a haragot, mert Katy kinyíratta a pasiját. Bár mikor berontottak, gondolhatták, hogy nem teapartira fognak beesni. Mindegy.
Blake visszajön, továbbra is seggfej, satöbbi.
Végre megjelenik viszont Luc. Imádnivaló a kis gengszter. Ismét egy kérdés: hogy bízhatnak meg egy kölyökben, aki azt állítja, hogy képes betörni egy olyannyira őrzött bázisra? Én kinevettem volna. És mondja már meg nekem valaki, ki a fene volt akkor Paris? Az kiderül, hogy Luc origin, és nem hibrid, de akkor Paris nem az a luxen, aki átváltoztatta. Akkor viszont kije, hogy folyton a sráccal lóg? Az apja? Ez nekem máig nem jött át.
Nade, akkor a végkifejletről. Hűha. Az erős lett, a könyv legjobb pillanata. Az utolsó mondatok után (amit most szándékosan nem fogok lelőni előre) annyira lepadlóztam, hogy nem bírtam ki, azonnal kellett a folytatás. Ez az igazán jó könyv egyik ismérve, ami követeli, hogy rögtön tovább olvasd. Sajna akkor még magyarul nem jelent meg, így fogtam magam, és megszereztem angolul e-bookon.

Így az Origint (majd az Opposition-t is) először eredetiben olvastam el, úgy talán még fergetegesebb. Kifejezetten tetszett, hogy itt már keverve voltak a Katy és a Daemon szemszögéből írt jelenetek. Nem is nagyon lehetett volna máshogy megoldani, ha látni akarjuk, mi történik mindkettejükkel egyszerre.
Daemon igyekszik kiszabadítani Katy-t, Katy meg igyekszik túlélni.
Itt már végre nem a védelmiseket fikázzák, hanem a Daedalust, ami tényleg egypár genya húzással megutáltatja magát, de ismét kifejezném, hogy a létezésük nem véletlen. Mert ki tudja, mikor döntenek úgy az ufók, hogy ők már nem akarnak megbújni az emberek között, arra pedig igenis fel kell készülni, ha kell, akkor minél több hibrid szuperemberrel. Csak az nem kóser, ahogy ezt véghez viszik helyenként. Nancy Husher egy kiálhatatlan perszóna, meg minden, de van jogosultsága a törekvéseinek. Csak nem kellett volna kényszeríteni őket, meg minden.
Archer fura szereplő volt nekem, annak ellenére, hogy valahogy az első megjelenésétől sejteni lehet, hogy ő nem a gonik táborát erősíti. Ő is origin, segít nekik megszökni, bár nem értem, ez neki miért jó. Látni akarja a világot, ez egy dolog, de ezért feladni a normális életkörülményeit? Őt nem is zargatták, mikor feltűnt, leginkább kísérgetett szereplőket össze-vissza, mielőtt felfedte volna magát.
A kitöréses jelenetben kellő mértékű izgalom és feszültség volt, jött, amit elvártunk.
A család újra együtt van, mindhárom testvér, meg Beth is, Dee már nem haragszik Katy-re. Azért elég szappanoperaszerű az a rész, mikor Vegasban álnéven összeházasodnak. 18 évesek vagytok, szíveim, nem túl korai ez még? Ettől nekem komikus, én nem tudtam komolyan venni őket akkor.
Matthew, a luxen kölykök nem hivatalos gyámjának árulását pedig személy szerint én már legalább két kötettel hamarabb láttam.
És még egy HOGY GONDOLTÁTOK??? pillanat: Úgy mégis mit vártak, mikor Vegasban elszabadították a poklot? Hogy majd következmények nélkül megússzák? Ha kilőnek pár dolgot, minimum, hogy a nem is olyan messzi 51-es körzetből odacsődül a katonaság, és lesz nem egy ártatlan áldozat is az ő veszteségeiken túl.
Elég sokat fikáztam ezt a kötetet, de emellett nagyon szerettem. Végre elszabadultunk Nyugat-Virginiából, felüdítő volt a változatosság, és végre belátásunk nyílt a dolgok mögé. Így, hogy közeledünk a csúcspont és a hangos lezárás felé, végre kezdenek tényleg fontos dolgok is történni. Az egész sorozatban megfigyelhető, milyen szépen ívelnek fel az események az Opposition-ig.
És ennek a kötetnek van a legjobb borítója a sorozatból (amik egyébként szerintem nem sikerültek túl fényesre), bár legtöbbször közel sem olyan drámai a hangulat, mint azt ez a borító sejtetné.
A végkifejlet itt is betalált, bár közel sem volt olyan ledöbbentő, mint az Opál esetében, bár az utolsó fejezetben sok fontos és meglepő tényre fény derül.

Végül az Opposition, ami nemrég jelent meg magyarul, én előrendeltem a kiadó honlapjáról, így pont a szóbeli érettségijeim hetében érkezett meg hozzám. Büszkén jelenthetem be, hogy sorszámozott, az 1140-es kód büszke tulaja. De vártam vele a nyaralásig (hiába olvastam már fél évvel hamarabb el egyszer angolul), és pont jól is jött ki, mert tengerparti nyaralásaimhoz híven rögtön az elején ropogósra égtem, így az árnyékban kellett maradnom, ahol ezt olvastam. Néha a körülöttem táborozó német anyukák furán nézhettek rám, mikor hangosan felnevettem a nyugágyban fekve. Engem nem igazán zavart. Íme a bizonyíték, a könyv a strandon:

Ez a kötet méltó befejezése a sorozatnak, feltette azt a kiérdemelt pontot arra a bizonyos i-re. Megjöttek a luxenek, és mindent megtesznek azért, hogy elfoglalják a bolygónkat, de a bolygóbeliek sem hagyják magukat egyszerűen leigázni.
Az első fejezetek, mikor Daemon kettősügyököt játszik, a legjobb része a könyvnek. Remekül el lett találva, utána kicsit hiányoltam is ezt a hangulatot belőle.
Hatalmas nagy pirospont, amiért Katy nem csak áll, és várja, hogy megmentsék, hanem maga is szétrúg pár hátsót, ha úgy hozza a sor. Az egész sorozat folyamán egyre erősebb személyiség lesz, ezt mindenképp pozitívumnak kell elkönyvelni. Nem bírom az olyan főhősnőket, akire a csúnyán néz az ember, és már össze is omlanak, és semmi önállóság nincs bennük. Szerencsére Katy nem ilyen.
Luc-ot továbbra is muszáj imádni, Archert még mindig nem értem, Dawson végre nem búskomor, Betht viszont kábé annyi jellemzi, hogy terhes.
Mikor elkezdtem ezt a sorozatot olvasni, nem gondoltam volna, hogy erre a végkifejletre fog eljutni. Mikor az Origin-ben már azt pedzegették, hogy a luxenek nem is olyan tutik, már várható volt ugyan, hogy ők kevernek be majd a képbe, aztán meg is érkeznek, de azt nem hittem volna, hogy az mozgatja a fonalakat a háttérben, aki.
Meglepő, de nem kiszámíthatatlan volt, hogy az arumokat fogják Daemon-ék segítségül hívni. A vezérük, Lotho meg embertelenül laza. Kicsit para ugyan, de én nagyon bírtam.
És a sorozatban végre most nem volt bajom a főgonosz képével. Végre előbújhatott az a romlott és valóban elítélendő karakter, aki megérdemelte a lezárásban a helyét. Ezt sem fogom kispoilerezni, de pofás egy végjáték kerekedett ki így az ötödik kötet lezárására.
Már csak a legutolsó, békés jelenet pergett le, és vége is volt a könyvnek. Kipipálta a jó sorozat követelményét, miszerint ha a végére érünk, fáj a pici szívünk, hogy nincs több, ennyi volt, lezárult a történet, amit olyan hosszan követtünk. Ezzel is így voltam.

De azért nem kell nagyon aggódni, nincs teljesen vége még. Hamarosan megjelenik nálunk is a Shadows névre keresztelt előtörténet, ami Dawson és Beth megismerkedését örökíti meg. Mivel én ilyen türelmetlen típus vagyok, ezért angolul már elolvastam, de nem fogom lelőni, mi történik benne. Annyit mondok mindössze, hogy rettentő aranyos, sokkal édesebbek, mint Daemon és Katy, és sajnáltam, hogy csak egy könyvet kaptak. Méltó darabja a Luxen-sorozatnak, megéri beszerezni, amit kapható lesz.

Így a saját sorrendem arra, mennyire tetszettek a sorozat kötetei:
1. Obszidián
2. Oppositon
3. Origin
4. Ónix
5. Opál
(A Shadows-t még nem soroltam be ide, mert az még Magyarországon nem jelent meg, de amúgy második lenne)

Most, hogy végigértünk a történeten, foglalkozzunk kicsit a szereplőkkel. Egytől egyik jellegzetes lányregény-karakterek, de ugyan, ez kit zavar. Én imádtam őket, ez a lényeg.
Mellékesen megjegyezném, Armentrout játéka a nevekkel igazán megmosolyogtató volt. A hármasikrek keresztnevei ugyanazzal a betűvel kezdődnek, és Katy meg Daemon veztékneve mindkettő feketét jelent, csak más nyelven (legalábbis nekem a Swatz-ról rögtön a német schwartz jutott eszembe). És Daemon teljes neve együtt meg démoni feketeség, ez sem lehet véletlen.

Katy Swartz, főhősnőnk ugyebár beköltözik Nyugat-Virginiába, az ufósrác szomszédságába, ezzel beindítva az eseményeket. Eleinte nem igazán kedveltem, mert csak egy sablonos tehetetlen lányszereplőnek tűnt (Bella 2.0), de aztán rácáfolt erre, és bebizonyította, hogy ő is képes magától cselekedni. Továbbra sem a kedvencem, valahogy a főszereplő lányokért soha nem szoktam lelkesedni, de nem egy rossz karakter.

Daemon Black a rezidens rajonganivaló, pont úgy van minden jellemvonása kialakítva, hogy odalegyünk érte. Magas, szép a szeme, észbontóan néz ki, erős, védelmező és családcentrikus. Emellett ha kell humoros, ha kell halál komoly. Az álom könyvespasi egyszereggye, egy jól ismert sémába van belehúzva. És hadd jegyezzem meg, hogy ez az esetében működik is. Ugyan, aki olvasta, ne mondja, hogy nem volt kedvelhető. Tudjuk mindannyian, hogy ezzel a sémával  borzasztóan félre is lehet szaladni, születtek ebből üresfejű porhüvelyek szépszámmal, nehéz eltalálni azt a vékony vonalat, amikor sikeres lehet. Armetrout pedig jó a főszereplő fiúk megalkotásában.

Daemon ikertesói, Dee és Dawson is el vannak találva a maguk nemében, jól hozzák a tőlük megkívánt karaktereket. Dee eleinte mosolygós, egy köteg napsütés, könnyen Katy legjobb barátnője lesz, aztán pont olyan könnyen fordul is magába Adam halála után, de az Origin végére ismét happy, hogy az Opposition-ben megint elfordulhasson Katy-től. Úgy hullámzik a jelleme a sorozat folyamán, mint egy megkergült hullámvasút, de mindig megfelelő intenzitással és tartóssággal hozza az éppen esedékes karaktert, ha boldog, akkor le sem lehet ütni, ha meg morci, akkor igazán az.
Dawson, mint már mondtam, remekül alakítja a komor srácot, aki vissza akarja kapni a barátnőjét. Rajta nagyon látszik, mi mindenen ment át, ennek megfelelően nem is valami könnyedén szökdécselő figura. Az autentikussága miatt az egyik kedvenc mellékszereplőm. Mikor már visszakapja Bethanyt, akkor meg a gondoskodó énje kerül előre, ez kifejezetten édes, és sejteti, milyen lehetett minden hajcihő előtt.

Bethany Williams, a másik hibrid lány, és Dawson barátnője sok fejtörést okozott nekem. Periodikusan váltakozik a jelleme, egyszer teljesen őrült, aztán letisztult, majd megint maga alatt van. Mintha totálisan becsavarodna. Szerettem őt is, mert valamilyen megmagyarázhatatlan rokonszenvet érzek az őrült könyves/filmes szereplők iránt.

A város másik földönkívüli hármasikercsapata, Thompson-ikrek (Ash, Andrew és Adam) is fontos szerepet játszanak. Nyilvánvalóan sarkított karakterek ők is, amennyire kedves az egyik, olyan utálatos a másik kettő, de egy ilyenfajta regényben ez teljesen elmegy, végülis nem szürke, mindennapi emberekről olvasunk, mindenképp sarkítani kell valamennyit, hogy meglehessen az a faktor, amiért emlékszünk rájuk.

Luc, a fiatal origin talán a legviccesebb szereplő. Egyszerre rémisztően befolyásos és gyerekes, ettől komikummal telítődik az egész jelleme. Ő az, aki bármit el tud érni, feltűnik, ha baj van, és rendszeresen húzkodja ki főhőseinket a pácból, mindemellett meg a saját ügyleteit intézi. Ne akarj tartozni egy szívességgel annak a kölyöknek.

Archer, a másik origin nekem annyira nem volt szimpi. Ő az a szerintem semmilyense szereplő, nem tudtam annyira kötődni hozzá. Igen, az vicces, mikor Daemonnel egymást marják, de ezt leszámítva nem sokat tudni róla. Érdekelne például a múltja, mi a kapcsolata Luc-höz, ilyesmik, amiket sajnos a sorozat nekem nem válaszolt meg. Kár érte, mert egy összetett és érdekes jellem kerülhetett volna ki belőle.

Végül pedig Blake Saunders, a kétszínű második srác-típus. Igenis tudni lehetett már az elején, hogy problémás, és nem csak a féltékenység beszél Daemon-ből. A maga nemében persze remek szereplő, valakinek az utálnivalónak is lennie kell, de egy kicsit lehetett volna még szélsőségesebb.

A többi mellékszereplőről most nem emlékezem meg, mert már vagy említettem őket (mint Dr. Micheals vagy Matthew), vagy annyira nem voltak fontosak a történet előrehaladtának szempontjából (mint Carissa és Lesa, Simon, vagy Katy anyja). Megvolt a maguk kis szerepe, talán pár jelenetben hozzájárultak egy s máshoz, de a nagy egészet tekintve nem volt olyan égetően fontos a szerepük.

Legvégül pár szóban úgy globálisan az egész sorozatról: Én nagyon szerettem, szerintem megéri elolvasni, tudom ajánlani azoknak, akit érdekel a téma. A stílusa remek, a történet élvezhető, a szereplők szerethetők.

Ennyi lenne a kritikám. Remélem nem sikerült túl gázra, legközelebb már biztos jobb lesz. Lezárásként még a két állandó feladatom. Egyrészt ajánlani egy zeneszámot hozzá, ezalkalommal a R.E.M. - It's The End Of The World (And I Feel Fine). Aki már eljutott az Opposition első fejezétéig, az érteni fogja, miért.
Másodjára pedig egy rövid, képszerű értékelés. Öt gumimacis pontozási rendszeremben a Luxen -sorozat 4,5 macit kapott, mert imádtam, de ez sem tökéletes.

Köszönet mindenkinek, aki végigszenvedte magát a kritikámon, ami csak nagy jóindulattal nevezhető igazi kritikának. Mára búcsúzom, de nemsokára újra jövök, nincs menekülés tőlem.
Addigis, még mindig szívesen várok mindenféle visszajelzést, kommenteket, a kritika kritikáját. Ne ódzkodjatok megírni, nektek hogyan tetszett a sorozat, ha már olvastátok. Ha még nem, de kedvet adtam hozzá, hát szívesen.
A legközelebbi viszontlátásig:

Adieu