Idén ősszel új adaptációt kapott Agatha Christie egyik legismertebb története, a Gyilkosság az Orient Expresszen. Már az első hírekre is izgatottan ugrottam, hiszen világ életemben nagy rajongó voltam. Gyakorlatilag a Poirot-történeteken nőttem fel, délutánonként mindig azt néztem otthon, legtöbbször a nagyimmal, és már annyiszor láttam minden részt, hogy kívülről fújom mindet.
Viszont az örömteli várakozás mellett megvolt bennem a félelem is, hogy nem fogja elnyerni a tetszésemet. Hiszen nekem David Suchet A Poirot, hiába nem ő volt eddig sem az egyetlen, aki vászonra vitte. De mindenképp a leghíresebb, és az, aki a legtovább viselte magán a bajuszos detektív köpenyét.
Szóval eljött a november, és az új film is. Kétségekkel ugyan, de megnéztem, és azt hiszem, kellemesen csalódtam. Íme hát az összehasonlításom az eredeti könyv, a Davis Suchet-féle film és az idei adaptáció között. (Ugyan van még egy film, az 1974-ből, de ettől most eltekintek, hiszen kevésbé ismert.)
Kezdjük is a könyvvel. Világhírű, ismert történet, egy olyan csavarral a végén, ami miatt méltán vált ilyen híressé. Emellett része Agatha Christie masszív életművének, ezen belül pedig a bajuszos kis belga detektív, Poirot eseteinek. A nagy részét olvastam is, nem csak láttam, és az Orient Expressz mindig bene volt a top 5-ben. (Persze, az abszolút kedvenc örökre a Függöny marad, azon úgy bőgtem, mint egy gyerek.)
Szóval adott egy remek történet. Viszont így újraolvasva maga az írás nem nagyon ragadott meg. Szörnyen rövid a könyv, így mellőz mindenféle Tolkieni hosszúságú leírásokat. Nem azt modom, hogy rossz lenne, csak nagyon tömör, és a nagyja dialógus. Több helyen az adaptációk jobban tetszettek, mert egyszerűen több érzelem volt beléjük gyúrva.
Mint már említettem, 1974-ben készült egy teljes estés nagyfilm is belőle, olyan nevekkel, mint Ingrid Bergman vagy Lauren Bacall, a koruk nagy sztárjai.
David Suchet 1989-ben jelent meg először Poirot-ként, és 13 évaddal később, 2013-ban, a Függönnyel búcsúzott el tőle. Nekem ez a sorozat jelenti a gyerekkorom, és bármikor meghallom az indító zenét, borsódzik a hátam. A mai napig szentül hiszem, hogy ez a legjobb filmzene, ami valaha felcsendült.
Az egész sorozatból üvöltött az autenticitás, a kosztümök, a díszletek, a zene, minden visszarepített abba a korba. Ne is beszéljünk magáról Poirot-ról. Ő egyszerűen fergeteges volt. Szerintem David Suchet annyira megszokhatta már a szerepet, hogy félálomban is el tudná játszani.
A Gyilkosság az Orient Expesszen a 12. évadban, 2010-ben készült el, tehát jobban belegondolva nem is olyan régen. Be kell ismernem, nem tartozik a kedven részeim közé, és ez leginkább a zene miatt van. Helyenként bántóan erős és agresszív, igen, emlékeztet egy kisikló vonatra. De amúgy nincs semmi bajom vele. A szereposztás itt is kiváló, Mary Debenham-et például Jessica Chastain játssza, ami elsőre fel sem tűnt nekem, csak mikor visszaolvastam.
Itt voltak, akik sokkal jobban tetszettek, mint a 2017-es verzióban. Poirot, nyilván, de Toby Jones nekem sokkal hihetőbb Rachett/Casetti volt. Sütött belőle a gonosz, míg Jonny Depp nekem csak Jonny Depp volt. Azt egyenlőre nem tudtam eldönteni, hogy Judy Dench (2017), vagy Eileen Atkins (2010) volt-e a jobb Dragomirov hercegné, mert mindketten kiváló alakítást nyújtottak, de egykicsit jobban húz a szívem a második felé.
A 2017-es, Kenneth Branagh-féle adaptációnak is megvoltak a maga értékei. Először is, tisztán látszik, hogy az egyik egy sorozat része, a másik meg egy nagykölségvetésű blockbuster-nek lett tervezve. Ez az új film látványra gyönyörű, nem sajnálták a pénzt rá. És ha részletekbe menően odafigyelt az ember, igencsak zseniális húzásokat is csempészett bele a rendező/ főszereplő.
És igen, itt kezdődnek el a gondjaim. A szereplők. Már maguk a trailerek is nagy hangsúlyt fektettek rá, hogy micsoda szereposztása van ennek a filmnek. Egytől egyig világhírű, agyondíjazott színészek. És ezzel nem is lenne baj, dehogy. Az én bajom ezzel csak az, hogy az ismertségük miatt nem tudtam belelátni őket a szerepükbe (amit legtöbbször tényeg jól hoztak). Ahogy mondtam, nem Rachett volt, hanem Jonny Depp, nem Mary Debenham, hanem Daisy Ridley, és így tovább. Ez kissé zavaró volt.
És nekem akkor is David Suchet az egyetlen Poirot. Branagh igyekezett hozni a Suchet-féle bohókás detektívet, de nekem igazából csak egy gyengébb másolatnak tűnt.
A másik dolog, ami zavart, az az akció volt. Izgalmasabbá akarták tenni a filmet, hogy beledobtak pár akciójelenetet, ami ha egy különálló film lett volna, teljesen oké lett volna, viszont nagyon nem illik a könyvekből megismert Poirot-hoz, és emiatt nekem nagyon kilógtak. Hercule Poirot nekem ne rohangásszon hidak tartószerkezetén. Nem Sherlock Holmes.
Ettől eltekintve jól bánt az alapanyaggal, tiszteletben tartotta, és az apró változtatások, amiket eszközölt, elegyengette a könyv bukkanóit, illetve a mai korban is relevéns kérdéseket boncolgatott.
Összességében nem egy rossz film, igazából tetszett, és ha el tudok vonatkoztatni az előzetes elvárásaimtól és már jól megszokott Poirot-képemtől, teljesen tudom élvezni. Pozitív csalódás volt több pontban is, még ha megvoltak a bajaim is vele.
A tökéletes Orient Expressz film szerintem az lenne, ha ezt a kettő összegyúrnánk. A sorozatból ismert Poirot (David Suchet-t akarom újra a főszerepben látni, ez asszem eddigre tisztán érződik) és a tapintható korhangulat, ötvözve az új verzió látványával és okos húzásaival.
Ennyi lenne a rövid összehasonlításom a két filmről és a könyvről. Hamarosan újra jelentkezem, a napokban várható a Mit hallgatok novemberi része, és lassan már a hónapot is lezárom. Addig is rejtélyes napokat mindenkinek.
Love, Kalamaj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése