Ahogy egy hete már felvezettem, ebben a hónapban nekiálltam újraolvasni/befejezni Cassandra Clare A végzet ereklyéi sorozatát. A korábbi olvasásaim során csak a harmadik részig jutottam, de most végre túl tudtam lendülni, múlt héten befelyeztem a Bukott angyalok városát is.
Jelenleg épp az Elveszett lelkek városának közepén járok, és ha az megvan, megyek is tovább a sorozat második tartalmi trilógiájának befejezésére. De először a mai bejegyzésben leírom, mi volt a véleményem a negyedik kötetről.
Az első három részről készült (rövidített) véleményem itt elolvashatod.
A következőkben ugyan igyekszem spoilermentes maradni, de ha a harmadik résznél még nem jutottál tovább a sorozatban, akkor az olvasta után gyere vissza.
A véleményem, röviden:
Ami elsőre feltűnt a könyvvel kapcsolatban, hogy mennyire elüt az első három résztől. Talán ebbe az is belejátszik, hogy a kettő között Clare megírta az első kiegészítő sorozat, a Pokoli szerkezetek első részét, Az angyalt, és emiatt ellépett az eddig megszokott szereplőitől.
Ez a váltás viszont jót tett a könyvnek, kinőtte azokat a gyerekbetegségeket, amik még az Üvegváros olvasása közben is érzékelhetőek voltak. Még ha maga a történet nem is vágott hanyatt, mégis jobban tetszett, mint a korábbi kötetek, pusztán azért, mert sokkal jobban olvasható volt, és a szereplők is eléggé kifejlettek voltak már ezen a ponton.
Bővebben:
A felépítés és nyelvezet:
Ugyan ez talán a legrövidebb rész az egész sorozatban, mégis épp eléggé kiegyensúlyozott a felépítése, mindennek pont annyi időt ad, amennyire kíváncsiak vagyunk belőle. Nem volt olyan érzésem, hogy túl gyorsan vagy épp túl lassan folyik valahol a történet.
A szöveg folyása is sokat javult a Csontváros óta (hozzá kell tennem, hogy angolul olvasom, így azt tudom csak értékelni, nem tudom, milyen a fordítás), látszik, hogy Clare belelendült az írásba.
A szereplők:
Clary-t végre sikerült egészen megkedvelnem ebben a könyvben, legfőképp azért, mert végre teljesen aktívan kezdeményez és részt vesz a történésekben, hátrahagyva a kezdetekben nagyon érzékelhető sodródó magatartását. Vele ellentétben Jace továbbra sem a kedvencem, egész egszerűen az egész sorozatot depis szenvedő alanyként tolja végig, és kicsit kezd már unalmassá válni. Mással történhetnének komoly dolgok, nem ő a világ közepe.
A két főegyeddel ellentétben most a mellékszereplők sokkal jobban tetszenek. Simon, Maia és Izzy is több szerepet kap, jobban kidolgozott érzelmi úttal, egyszerűen érdekesebbek lettek ők, mint Jace és Clary.
A konfliktus:
Bejött, ahogy a végkifejletben megtörténő eseményekhez felvezető események egy rejtvényként vannak összeállítva, sokkal összefüggőbb, mint a Csontváros és a maga felsorolása volt. Ugyan nem feltétlenül tudtam, hova fog az egész kifutni, de legalább nem volt kiszámítható.
Maga a végkifejlet nem volt rossz gondolat, de egész egyértelműen azért volt, hogy felvezesse a folytatásokat. Ettől még akár meg is állhatott volna külön történetként a lábán, ha nem lett volna az az utolsó fejezet, ami aztán kinyitotta az ajtót a második fázis lényegi részéhez. Töltelékrésznek ugyan még nem nevezném, de mindenképpen elüt az előtte és utána lévőktől.
Összefoglalva:
Tetszett ez a könyv, bár soha nem lesz a legnagyobb kedvencem. Rendesen össze lett rakva, de sok vizet nem kavart. Tetszett, hogy a mellékszereplők sokkal több figyelmet (és karaktert) kaptak, mint korábban. Kompakt és magába foglalt volt, és ösztönzi az embert, hogy vegye kézbe a folytatást, de anélkül is olvasható.
A City of Fallen Angels-nek ötből 3,5 pontot adok, mivel olyan hatalmas érzelmeket azért nem váltott ki belőlem.
Ez lenne a véleményem A végzet ereklyéi negyedik részéről. Hamarosan érkezik az értékelésem a folytatásról is (persze majd miután végeztem vele), de legelőször csütörtökön a havi zárással fogok jelenkezni.
Addigis jó olvasást és kellemes hóvégét mindenkinek.
Love,
Kalamaj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése