Alapvetően nem vagyon nagy rajongója annak, ha egy amúgy egész történetet feldarabolnak több részre, hiszen tisztán érezhető, hogy ez csak azért történik, hogy több pénzt lehessen bekaszálni vele. Számoljuk csak végig. Egy kb 300 oldalas könyvet ma el tudsz adni 3000 forintért. Ha viszont kinevezed, hogy ez három, egyenként 100 oldalas kisregény, annak darabja 1500-2000 forint is lehet, így a háromért együtt alsó hangon 4500, de akár 6000 forintot is elkérhetsz. Pont emiatt nem álltam neki például az Árnyvadászok kisregényeinek sem, inkább megveszem angolul, ahol kiadták már egy gyűjtőkönyvben is.
Épp ezért voltam kicsit szkeptikus Colleen Hoover és Tarryn Fisher minitrilógiájával is. Végül a kíváncsiságom győzött, és csak belevágtam. Tavaly olvastam az első két részt, a harmadikat pedig tegnap.
Előre szólok, az értékelésem spoileres lehet mindhárom részre, főleg a harmadikra, hiszen arról fejteném ki leginkább a véleményem.
Az alapszituáció felkeltette az érdeklődésem, és igazából arra is kíváncsi voltam, mégis hogyan fognak belepréselni egy nagyobb terjedelmet is simán kitölteni képes történetet abba a százkörüli oldalba.
Teljes másfél órát vett igénybe elolvasni az első könyvet. Nem hagyott nagy nyomot bennem, de egy kicsit fúrt, hogy tudjam, mi lesz ezután. Egy aranyos kis szösszenet, pont ideális hosszal a délutáni csendes pihenő eltöltésére. (Mert igen, a délutáni pihi szükséges. Ovis korom vége óta vágytam arra, hogy ismét legyen rá időm.)
Egyértelműen a második rész a kedvencem, nemcsak azért, mert az a leghosszabb is. Itt történik a legtöbb dolog, és a történet is sokkal izgalmasabbá válik. A végére meg olyan rejtélyek bukkannak fel, amiktől alig bírtam kivárni a zárókötet megjelenését.
Amit tegnap délelőtt kézhez is kaptam, és még aznap ki is végeztem. És egy hatalmas csalódás volt. Valami nagyszabású végkifejletre számítottam a második ége alapján, a már meglebbentett rejtélyek megoldásával, de egyáltalán nem ez lett, az írónők kb szartak mindenre, amit eddig felépítettek, és egy nagyszerű lehetőséget kihagyva csak egy rózsaszín nyáltenger lett belőle. Pedig annyira vártam már rá, mi lesz. Még attól is el tudtam tekinteni, hogy maguk a főszereplők nem voltak kifejezetten szimpatikusak, vagy nem tudam nagyon aggódni miattuk. Olyan jó lehetett volna, de érződik, hogy csak gyorsan le akarták zárni.
Ez lenne a Never, never miniértékelésem. Összességében nem egy rossz minitrilógia, és még a hármas bontást is megértem valahol, a szerkezet indokolja. Csak az a vég ne lenne. Anélkül egy élvezhető történet, még ha messze nem is tökéletes. Csak a végét rontották el.
Hamarosan újra jövök, még van egy kész értékelésem a Sarah J. Maas hét előtt. Addigis még több ilyen szép tavaszi napot mindenkinek.
Love, Kalamaj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése