Aztamindenit, de régen nem sikerült posztot írnom. De most megint itt vagyok, hogy beszéljek arról a könyvről, amire idén a legjobban vártam. Mondhatom, talán egy könyvet sem vártam még ennyire, mint a Kingdom of Ash-t.
 |
| Ez az én két kis drágaságom. |
A keményborítós kiadást már hónapokkal hamarabb előrendeltem, hogy biztosan időben itt legyen. Azonnal fel is adták már a megjelenés napján, de persze sosem voltam a türelem mintaképe, ha a rajongásom tárgyáról volt szó, így nem bírtam kivárni azt a két napot, míg meghozza a posta. Még aznap reggel elvándoroltam a legközelebbi könyvesboltba, és megvettem a puha verziót is (meg persze az ebook is ott csücsül már az olvasómon).
És aztamindenit, erre aztán megérte várni.
A most következő értékelésem egyértelműen elfogult lesz, hiszen imádom az egész sorozatot. Igyekeztem spoilermentesen tartani, hiszen magyarul még örökkévalóság, míg megjelenik, de innentől mindenki saját felelősségre olvassa tovább a bejegyzést.
 |
| A US kiadás tényleg fényes papíron van, így rendesen aranynak néz ki. |
Szóval a végéhez ért az Üvegtrón sorozat, és még egy utolsó nagy durranással búcsúzik. Ha összegeznem kell, ez a kötet fájt a legjobban az egész sorozatból. Az előző részekben is voltak sokkoló jelenetek, az Empire of Storms-nak meg az utolsó 200 oldala volt fájdalmas, de a KoA az elejétől a végéig a markában tartotta a szívem, és nem restellt rendszeresen csavarintani rajta egyet. Végigrettegtem az egészet.
Még könyvön nem pityeregtem ennyit. Nem vagyok valami sírós, de itt rendszeresen eredtek el könnyeim. A stresszszintjem azon a mértéken úszott, mint mikor már csak egy hét van hátra az egyetemen a szemeszterprojekt leadásáig.
Nem véletlen ez az arany borító, van ilyen nagylélegzetű és felvágós a könyv is. (Mikor először megláttam, hogyan fog kinézni, majdnem beájultam az asztal alá.) Az eddigi részek is színesek voltak, de inkább komolyabb-sötétebb palettán mozognak. Ez meg kivilágít a polcomról.
 |
| Élőben talán jobban tetszik a fehéres UK verzió. |
Történetileg is az egyik legerősebb lett a sorozatból. Az Empire of Storms-szal is az volt a bajom, hogy hiába van ott az az utolsó 200 oldal lélekfacsaró izgalma, ha az előző 600 elég lassú (néhány felvillanást leszámítva) hozzá képest.
Itt viszont konstans volt az izgalom. Látszik, hogy ez a lezárás, és még megannyi szál várt elvarrásra, nem is lett volna idő üresjáratra. Nem tudtam, hogyan fog ennyi mindent ebbe a majdnem 1000 oldalba belepréselni, de összejött.
Kellett is a sok párhuzamos szál, hogy kitárgyaljuk az eseményeket. Jól kiegészítik egymást, és bár szerintem időben nem mindig vannak teljesen szinkronban a dolgok, de nem annyira zavaróak ezek az elcsúszások, narratívailag pedig szükségesek. Ezek a szálak végül pedig összefolytak, és na én ott hagytam el az állam.
 |
| A hátlap az egyik legszebb |
A másik dolog, amitől kicsit tartottam, az az egymillió szereplő párhuzamos mozgatása. Eddig is sokan voltak már ebben a sorozatban, de mostanra érte el a tetőpontját. Ez meg is látszik néhány kevésbé nélkülözhetetlen szereplőn, például Gavriel és Vaughan szereplési ideje is megsínylette ezt. Megértem, hogy nagyon nehéz ennyi szereplőt mind az őket megillető ideig a figyelem középpontjában tartani, de hát na, egy kicsivel többet szívesebben láttam volna belőlük is.
Igazából nem tudnék kedvenc eseményszálat választani, mert mindegyik másképp remek. Talán Dorian történetét élveztem a legjobban, mert egy új oldaláról ismertem meg a kis idiótát. Legszívesebben párszor fejbe is vertem volna közben, de attól függetlenül nagyon élveztem figyelni, ahogy lavírozik, végre egyszer Aelin vagy Chaol vagy az apja ráhatása nélkül.
A történet végéről nem fogok beszélni, mert nagyon spoileres lenne. Mindenesetre annyit elmondhatok, hogy nagyon jól lett összerakva, és volt, mikor szó szerint vertem a matracom, annyira epic lett néhány jelenet. Máshol pedig sírtam, néha fájdalmamban, néha örömömben.
A Rémkulcsok (asszem ez a magyar megfelelője) és a Kapu problémája is okosan lett beleszőve a körülötte folyó minden másba. Tartottam tőle, hogyan lesz összevonva Erawan/Maeve és a kapu, mint a két nagy fő konfliktus, de pont elég hely volt hagyva mindkettőnek.
 |
| Íme az én kis Maas-díszpolcom. Az Assassin's Blade és a Catwoman épp nincs rajta, mert azok a koliban voltak a kép készültekor, de ők sem hiányoznak ám. |
A legvégén pedig abszolút elégtétellel hagytam ott a könyvet.
Akkor tudatosult bennem csak igazán, hogy tényleg vége, mikor az epilógus utolsó mondatait olvastam.
És hogy miért keserédes a cím? Sírtam, nevettem, rettegtem, az izgalomtól ordítottam a könyv olvasása közben. És mikor a végére értem, elhullajtottam még pár könnycseppet, mert egy szeretett történet lezárult.
Az Üvegtrón sorozat volt az egyik, ami megszerettete velem a fantasy-műfajt, és a rajongásom azóta is tart. Mikor először a kezembe vettem a legelső kötetet, nem hittem volna, hogy ekkora kedvencet találok, a rajongói csoportokon kereszetül pedig megismerek egy csomó embert, akik pont ennyire szeretik Maas könyveit, mint én. Szóval örökké egy fontos pont marad az Üvegtrón az életemben, még ha nem is lesz több új rész. És biztosan nem ez volt az utolsó újraolvasás.
Egyébként most írás közben a Legendás állatok zenéjét hallgattam, és tökéletesen passzolt a hangulatomhoz. Este ugyanis megyek megnézni a Grindelwald bűntetteit, szóval arról is hamarosan lesz egy rövid értékelés.
A hét legnagyobb, és legszomorúbb híre viszont, hogy meghalt Stan Lee, a Marvel lelke. Az ő emlékére végre összeszedem magam, és holnap megírom az Infinity War kritikám. Szóval igen, ez így a búcsúzás hete lett.
Addigis nyugodt csütörtök reggelt mindenkinek.
Love, Kalamaj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése