Még múlt héten sikerült befejeznem naaaagy kihagyás után a The Illuminae Files trilógia zárókötetét. Az első két részt még 2018 elején olvastam, és nem sokkal később a harmadikba is belekezdtem, de úgy 100 oldallal később elterelődött a figyelmem, és azóta félbehagyottan csücsült a polcomon. Az első két kötetről készült értékelésem itt olvasható.
Az Obsidio befejezésére azzal "kényszerítettem" magam, hogy a májusi feladnak tettem meg a 12 hónap 12 könyv éves kihívásomnak. Május témája a tiszta, csillagos ég volt, és ezzel egy űrhajós sci-fi-t céloztam meg. Ugyan egy kicsit el vagyok csúszva a kihívással (márciusban és áprilisban kimaradtak a könyvek az éppen tartó újraolvasás-maratonjaim miatt), de májusban sikerült bepréselnem az Árnyvadászok közé az Obsidio-t is.
Figyelem, a bejegyzés innentől spoileressé válik, lévén ez egy sorozatzáró rész, és mindhárom kötet információi szükségesek hozzá. Csak saját felelősségre olvass tovább.
A véleményem röviden:
Ahogy az első két részben, úgy ebben is a kedvencem maga a külalakja volt. Azzal, hogy a történet nem egy egyszerű regénynek van megírva, hanem mintha tényleg ezek az Illuminae-fájlok lennének, ad egy nagy plusz löketet a történetnek. A történetnek, ami maga ugyan teljesen rendben van, de a kinézet nélkül semmiképp nem örvendene ekkora népszerűségnek. Persze nem azt mondom, hogy amúgy unalmas lenne, mert nem (habár egy kicsit kiszámítható ugyan), de nem tűnne ki ennyire a tengernyi űrhajós-űrháborús történet közül.
Bővebben:
A felépítés és kinézet:
Legközelebbről regénybe öltött képversként tudnám definiálni a külalakot, amiben megálmodta az írópáros a történetet. (Tudjátok, mikor a vers mindenféle fura formákat ölt, ami alátámasztja a tartalmat.)
Lehet, hogy valakit irritál ez a kinézet, de nekem nagyot dobott. Így az egyes jelenetek, főleg a drámaiabbak sokkal nagyobb hatást érnek el, kicsi úgy érzi magát az ember, mintha olvasás közben ő maga is benn lenne a könyvben.
Persze van olyan is, ami leginkább hasonlít egy hagyományos prózára, amit itt a biztonsági kamerák felvételeinek leírásként oldottak meg. Bevallom, ebből kicsit sok is volt nekem, a három rész előrehaladtával egyre több ilyen szöveg lett, én szerettem volna még több kitűnő külalakú oldalt.
Felépítés terén maradt a Geminá-tól átvett két fő helyszín, és ugyan nem volt rossz a kettő közötti váltakozás, de valahogy emiatt mindkettő kicsit félig késznek hatott nekem, ha külön-külön lett volna, akkor lett volna hely mindkettőt rendesen kidolgozni. Így összességében ugyan jó volt, de a legkevésbé kedvenc részem lett.
A szereplők:
Ez a kötet is megkapta a maga fő párocskáját. Bár jóval kevesebbet szerepeltek összességében, mint a másik kettő, de Asha és Rhys (bár az ő nevét nem szerettem, mindig a Tüskék és rózsák udvara Rhys-e jutott róla eszembe) voltak a legvalósabbak mindközül. A többiek mind lehetetlenül tehetségesek, okosak, seggberúgósak voltak, emiatt az átlagolvasó ugyan kedvelte őket, de azonosulni nem feltétlenül tudott velük. Asha és Ryhs viszont felmutatott egy egészséges földhözragadtságot, amitól igazi embereknek tűntek. Még a(z új) mellékszereplők is sokkal rétegeltebbek voltak, még a rosszfiúk között is akadt olyan, akivel együtt tudott érezni az ember.
A konfliktus és végkifejlet:
Valahogy a konfliktus ebben a részben annyira nem fogott meg, és emiatt maga a végkifejlet sem lett a legerősebb. Pedig a tétek itt voltak a legmagasabbak. Talán a két fő történeti szál/oldal széthúzottsága és kicsit kidolgozatlansága miatt.
Ráadásul ugyan a Kerenzai szál hiába volt szívszaggató és érzelmileg nagyon mély, de igazából a tényleges végkifejlet tekintetében (mármint ahogy megoldották a problémát) nem sok érdemi jelentőssége volt.
A The Illuminae Files lezárása:
Érdekes sorozat volt, és sikerült úgy behúznia, hogy érdekeljen, hogyan fog lezárulni a történet. De az Obsidio félig kielégítő lezárása miatt kicsit keserédes lett a vége. Túlzottan ki tudtam találni, mi fog történni. Még elfért volna egy csipet izgalom és fordulat oda a végére.
A kedvenc részem a sorozatból az Illuminae, az első könyv lett, a második pedig a Gemina. Az Obsidio, bár sokat vártam tőle, nem érte el az összes elvárásomat, emiatt a harmadik helyre csúszott. De ettől függetlenül még remek könyv, egy könnyű olvasmánynak pont megteszi, de lett volna benne még rengeteg potenciál.
Az Obsidio-nak ötből 4 csillagot adok.
Ez lenne a mai értékelésem. Legközelebb csütörtökön jelentkezem, akkor előreláthatóan egy bullet journal témával, hiszen elkezdődött a június, és ezzel itt az idő egy új havi felvezetőnek. Addigis kellemes olvasást mindenkinek, és ne felejtsetek felnézni a csillagokra és álmodni.
Love,
Kalamaj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése