Ejha, már a negyedik napnál járunk, csak úgy szalad az idő. A mai főtéma a Harry Potter és a Tűz Serlege lesz, ami talán a kedvenc részem mindközül.
Folytassuk akkor a történetet, hogyan olvastam el először a sorozatot:
Mint azt már az előző bejegyzésekben kifejtettem (Bölcsek köve, Titkok kamrája és Azkabani fogyoly elérhetőek ide kattintva), az első ismerkedésem a Potterverzummal nekem is 11 éves korom körül volt. Miután félelmet nem ismerve kikönyörögtem, hogy az első hármat egyben elolvashassam, a negyediknél már nem voltam ilyen szerencsés. Anyu úgy vélte, ez már nem való egy tizenegy évesnek, így nem engedélyzte, hogy olvassam. Nem mintha ez engem olyan mértékben akadályozott volna. Lecsentem a polcról a könyvet, és a szobámban elrejtve titokban olvasgattam. Persze csak míg anyu észre nem vette, és ki nem vette a kezemből. (Valahol a harmadánál jártam épp.)
Csak évekkel később került újra a kezembe, és vettem fel a történet fonalát ott, ahol abbamaradt. A többi rész olvasásához így már nem is tartozik ilyen emlékezetes történet.
Azóta is ez a kedvenc részem. Talán azért, mert itt végre nem csak egy nyúlfarnyi gyerekmeséről van szó, hanem egy teljes, kiforrott regény, komplikált történettel és mély érzelmekkel. Egészen meglepett már 11 éves koromban is a váltás, legfőként a könyv vastagságában. (Persz ez nem rettentett volna el az olvasástól, már akkor is masszív könyvmoly voltam.)
Már az első két fejezetből tudni lehet, hogy a gyerekmesének itt a vége. Mikor először olvastam, egészen meglepődtem, hogy ilyen eddig nem volt, hova tűnt az aranyos varázslósulis mese.
Egy másik indok lehet, miért ez a kedvencem, mert ugyan már komolyabb, de nem olyan vészterhes, mint a következő részek. Ez az utolsó kötet, ahol Voldemort még nincs jelen testben is, és még van idő könnyedebb szórakozásra is. (Mintha egy életveszélyes diákolimpia sárkányokkal akkora móka lenne.)
De maga a Trimágus Tusa jelenléte is nagy kedvencem. Nemcsak megismertet minket más varázslóiskolák világával, hanem egy élvezhető kiterjesztése egy iskolai évnek. (Unalmas lett volna negyedjére is ugyanazt a tanévet végigkövetni.) Rowling is rengeteget fejlődött a Bölcsek köve óta, mind stílusban, mind történetmesélésben.
És az a végkifejlet, az aztán rendesen össze volt rakva.
Furcsa módon a filmek közül is ez a kedvencem, pedig sokan savazzák a változtatások miatt.
Az igaz, nekem is fáj, amit a Quidditch világkupából csináltak (vagy leginkább amennyire kihagyták, lett volna igény arra a plusz néhány percre). Vagy hogy Dobby teljesen kimaradt a filmből. Pedig a könyvben itt végre megszerettem a kis idiótát. Vagy hogy sikerült a két másik iskolát leegyszerűsíteni csak lányokra és csak fiúkra (pedig a könyvben írásos bizonyíték van, hogy mindkettőből jött mindkét nem). Vagy hogy a teljes színészi gárdának elmaradt valahogy egy alapos hajnyírás. (De mosz komolyan, mik voltak ezek a frizurák Harry és Ron, he?
De még ezekkel együtt is ez a kedvenc részem.
A hangulata megvolt a könyvből, a próbák hűen ugyan nem, de legalább szórakoztatóan voltak ábrázolva (a sárkányos próba például még jobban is tetszett a filmben). A filmzene szinte még jobban belesimult a képanyagba, mint eddig, és végre visszatért az érdeklődésem a 2.-3. rész kicsit laposabb hangvétele után. És volt benne sárkány. Ez azért mindent überel.
Ez lenne a rövid véleményem a Tűz serlegéről. Délután megmutatom a saját gyűjteményem HP relikviákból. Addigis egy kedves házisárkányt mindenkinek.
Love, Kalamaj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése