Újraolvastam az Obszidiánt - a véleményem majdnem egy évtized után

Mindenkinek megvannak azok a könyvek, amik ráterelték a könyvmolyság útjára. A könyvek, amikre ha hosszabb idő után visszatekint, is még mindig kedves helyet foglalnak el a szívében, még ha azóta teljesen meg is változott a véleménye. A könyvek, amiket jó időről-időre újra elővenni és kicsit nosztalgiázni velük.

Nekem az egyik legmeghatározóbb ilyen könyvem a Luxen-sorozat első kötete, az Obszidián volt. Épp akkortájt kezdtem a gimit (ami mához már szinte egy teljes évtized, jesszus, hogy öregszik az ember). Eredetileg Böszörményi varázsolt be engem a könyvek világába, de őt mégis egy hosszabb kihagyás követte, amikor inkább mással foglalkoztam, és az olvasási listámat szinte teljesen csak a kötelezők tették ki. (Amiket akkoriban még lelkiismeretesen végigharcoltam.)

Aztán a nagy váltást az okozta, mikor nagyjából egyszerre robbant be Magyarországon az első Luxen-rész, az Üvegtrón első kötetei és a Szent Johanna Gimi is. Ez a szuperkombó pedig újra begyújtotta a lángot a kis lelkemben a könyvek iránt. Bár manapság már teljesen más zsánert olvasok (legfőképp fantasy-t, hála az Üvegtrónnak akkoriból), nem tagadhatom le a gyökereim. Még a blog legelső értékelése is a Luxen-ről született meg, és bár ma már csak grimaszolva tudom végigolvasni, azért mégis az adott egy löketet a továbbcsináláshoz. (A 2017-es újradizájnolás során rengeteg régi bejegyzést töröltem, de ezt mégis meghagytam, elérhető itt.)

Múlt héten rám jött a nosztalgiázás, így megint előkotortam az Obszidiánt, hogy meglessem, egy évtized távlatából hogyan állja meg a helyét a könyv. Legutoljára már jó öt éve volt a kezemben, kíváncsi voltam, mégis mennyit változott a véleményem, mióta egyetemista lettem.

A következő bejegyzés enyhe spoilereket tartalmazhat, csak saját felelősségre olvass tovább. A könyvet csak önmagában fogom értékelni, mintha nem ismerném a folytatás történetét, és a ma szokásos kritériumaimnak fogom kitenni:

Az eredeti,

legjobban ismert

borító

1. Az alapszitu

Meglehetős sikernek örvendett a sorozat Magyarországon is, szóval talán az alaphelyzetet nem kell annyira kiveséznem. Az Alkonyatból elterjedt, a 2010-es évek elejére jellemző helyzet, amikor egy (önmagát átlagosnak tartó) leánygyermek egy amerikai kisvárosba költözik, ahol a (17 éveshez képest természetfelettien kigyúrt és szexis, de felettébb bunkó) jómadáron megakad a szeme és vice versa. Aztán persze kiderül, hogy a hímegyed nem teljesen evilági, valamiféle paranormális erővel bír, és csak azért olyan nehezen elviselhető, hogy mindenkit elijjesszen a titkától.

Nem mondanám, hogy egy kifejezetten kreatív kiindulási pont, főleg a megjelenése körüli megannyi hasonló sztori között, de láttam már rosszabbat is. Főleg, mert szerintem jobban is jön át, mint Bella érkezte és folytonos mentális nyavajgása.

Az új dizájn
eredménye

2. A szereplők

A legtöbbet Daemon-nal kapcsolatban változott talán a véleményem. Bevallom, akkoriban a 13-14 éves énem is bedőlt a sármjának, és odáig voltam tőle. Bár mai szemmel sem a legtoxikusabb nyálcsorgatnivaló hímegyed az ifjúsági irodalomban (khm-khm, Folt a Csitt, csitt-ből...), azért pár húzásánál el kellett húznom a szám szélét. Kicsit kontrolláló, meglehetősen bunkó, ma már nem vágnám hanyatt tőle magam.

Viszont Katy-t sokkal jobban megkedveltem. Tetszett, hogy nem hagyta magát Daemon f***ságai miatt ide-oda rángatni, és bár ugyan legtöbbször saját magát keverte bajba az önfejűségével, azért még jó volt olvasni egy olyan főszereplőnőről, aki nem csak passzívan sodródik a pasi árnyékában.

A német borító.
Az új dizájn erre
emlékeztet engem

3. A felépítés és nyelvezet

Annyit azért előre megjegyeznék, hogy eddig csak magyarul olvastam, és maga a fordítás is egész jól visszaadja a könyv csipkelődős alaphangulatát, de teljesen nem tud felérni az eredeti, angol verzió (ahogy most olvastam) megerőltetés nélküli lazaságához. A könyv élvezetességének felét az adja, ahogy Katy magában kommentálja az eseményeket, és ezt Armentrout nagyon eltalálta.

Felépítésileg is elég kiegyensúlyozott a könyv, megvan a kellő hosszúságú előjáték, a titok jó helyen derül ki, az egyetlen kivetnivalóm talán csak a végjáték, ahol túl sok különálló esemény tolul fel túl rövid hosszra. De még az is betudható annak, hogy egymásból következnek, és nem is telik el köztük szinte semmi idő. Sehol sem éreztem azt, hogy csak húzzuk az időt, hogy teljenek a lapok valamivel, de nem haladna a történet sehova előre.

A gyűjtői kiadás,
ahova az első két
könyvet tették be

4. A konfliktus és végkifejlet

Az alapkonfliktus is teljesen megérthető, még ha nem is valami mélyenszántó. (Rossz űrlények a jó űrlények ellen, wow...) Viszont kiindulási pontnak teljesen elég egy ötrészes (plusz pár spin-off) sorozathoz, és a folytatásokhoz is meg kellett alapozni valahol. Bár az meglepett, hogy a következő résztől mennyire másfelé ment el, szinte teljesen elhagyva az Arum-témát.

Végkifejlet tekintetében is olvastam már jobbat, de azért kellőképpen élénk volt ahhoz, hogy végig kíváncsi maradjak. Még ha ez már az előbb említett feltorlódott-beütéshez is vezetett. Az egyetlen pillanata, ami annyira nem jött be, az a gonosz végső legyőzésének pillanata. Odáig vezetve tök szépen van megkoreografálva, de valahogy az az egy mozdulat kicsit a semmiből jött nekem. Még azt az egy mozdulatot kellett volna kicsit csiszolni, és akkor lett volna tökéletes.

A spanyol verzió

Összefoglalva:

Még ha nem is a legmélyebben szántóbb könyv is, amit valaha olvastam, de mégsem rossz, még majdnem egy évtized után is élvezhető, könnyed olvasmány. Bár az biztos, hogy a kora nagyon látszik rajta.

Meglehet, hogy valamennyire a nosztalgia és a könyvhöz kapcsolódó érzéseim is formálták a mai véleményem, de jól esett újra elővenni egy régi ismerőst, ami nagyban segített, hogy ma könyvmolynak nevezhessem magam. (Még a legelső saját történetemet is a Luxen által ihletve írtam meg, ami azóta is a fiók mélyén lapul.) Azt viszont nem hiszem, hogy a sorozat többi részét is újra fogom most olvasni, inkább visszatérek a jelelegi zsáneremhez.

Ez lenne a 2020-as Obszidián update-em. Most épp a Shadow and Bone frissen megjelent gyűjtői kiadását olvasom, mondhatni még mindig a már jól ismert könyveim körében forgok.

2015-ben a sorozat 4,5 csillagot (akkoriban gumimacit) kapott tőlem, ez mára egy cseppet leromlott, de még mindig megér egy közepesen erős 4-est.

Kicsit a jövőben változni fog a blog naptára. A hétfői és csütörtöki rendszert nem fogom tudni fenntartani, mert a mai nappal elkezdődőtt nálam is az egyetem, és hétfőn egész nap előadáson fogok ülni. Így a csütörtöki bejegyzés maradni fog, de nem tudom, hogy a hétfői helyett lesz-e egy új nap (mondjuk szombat vagy vasárnap). Egyenlőre nem ígérek semmit, attól függ, mennyi dolgom lesz a sulival, de csütörtökönként még várni fogok mindenkit egy-egy friss bejegyzéssel.

Így a legközelebbi poszt is nagyvalószínűséggel csak egy hét múlva fog érkezni. Addigis jó olvasást, jó tanulást annak, akinek robog a suli, és mindenkinek remek könyveket.

Love,

Kalamaj