Idén is megismétlem a tavaly indított ön-kihívásom, ahol év elején kinevezek minden hónapra egy-egy tematikában passzoló könyvet. Aztán végül tök más sorrendben olvasom ki őket, mert nagyon nehezen tudom tartani magam az előre meghatározott keretekhez.
Magamhoz hűen januárban rögtön nem is a januári könyvvel kezdtem, hanem a novemberivel, mivel sikerült rátennem a mancsom egy leárazott kötetre, és ennek annyira megörültem, hogy azonnal bele is kellett vágnom.
A következő bejegyzésben a blogon már bejáratott kritériumok alapján fogom értékelni Amélie Wen Zhao könyvét. Igyekszem magam a spoilerektől visszatartani, viszont mindenki csak a saját felelősségére olvasson tovább.
 |
| Ezzel a borítóval is megjelent a könyv, de a pirossal jobban szeretem. |
Az alapfelállás szerint főhősnőnk, Ana egy oroszos beütésű királyság hercegnője, de a történetünk elején éppen bújkálásban van, mert egy éve valaki meggyilkolászta az apját, a királyt, és rákente Anára az egészet. Ana pedig megfogadta, hogy levadássza a tettest, ehhez pedig egy hírhedt bűnöző, Ramson segítségét veszi igénybe. Ja, és Anának mágikus képességei is vannak, irányítani tudja bárki vérét.
Ennyit tudva a könyvről, úgy éreztem, hogy ez nekem való sztori lesz, az Avatar rajzfilmsorozatban is az volt az egyik kedvenc jelenetem, mikor Katara beveti a vérhajlító képességét. A jelenlegi télies időjáráshoz odakint pedig pont jól is illett az oroszos hangulat és cseppekben belevitt mondavilág. (Röpke megjegyzés: a könyv eredeti megjelenése körül Amerikában volt egy kisebb vita körülötte, szállt pár rasszizmus-gyanús tweet vele kapcsolatban, de erre most nem térnék ki, azóta már rendeződött a helyzet, amennyire én rálátok innen.)
 |
| Ana, PhantomRin által megálmodva. |
Ana nem volt a kedvencem, de attól még szerethető volt igazából. A legnagyobb bajom vele valójában csak az volt, hogy itt volt a kezében ez a hatalmas erő, és legtöbbször elég ügyetlenül vetette be. Ebbe mondjuk belejátszik az is, hogy gyakorlatilag semennyi edzést nem kapott vele, és az idő legnagyobb részében el kellett nyomnia, nehogy a világ tudomást szerezzen róla, de egy csomó szituációt sokkal logikusabban megoldhatott volna a forrófejűsége helyett.
Ezért volt itt igazából Ransom, aki pont az ellentéte, a logikusan gondolkodó, mindenki előtt hat lépéssel járó taktikai zseni szerepében járt. Jót tett a karakterének, hogy az ő szemszögéből is voltak fejezetek, így kapott egy mélységet, ahogy megismertük a háttérsztoriját. Sokkal jobban bírtam őt, mint Anát, és a karakterfejlődése is sokkal egyértelműebben volt látható. A kisaszony hallgathatott volna rá többet.
 |
| Ramson |
Összességében egész harmonikus lett a felépítés, ugyan egy csomó különféle kisebb mellékszálat követtünk végig, mégsem volt soha olyan érzésem, hogy egyeseknél csak feleslegesen vesztegelnénk, a fontosabbakra meg nem maradna idő. Viszont az tisztán látszott, hogy némelyikük egyenlőre azért volt ott, hogy a folytatást előkészítse.
Végig sikerült a könyvnek fenntartania az érdeklődésem, a kellő helyeken volt drámai, egész jól használta a mágia-nullázó kütyüit is. Nem érezte úgy az ember, hogy azok csak azért voltak benne, hogy kicsit kiegyenlítsék a játékmezőt a képességekkel nem rendelkezők irányába, rendesen bele volt szőve a világ szőnyegébe.
 |
| Linn, Ana egyik segítője |
Ana vadászata és Ramson saját bosszútervei mellett a legfontosabb konfliktusforrás a könyvben a mágiával rendelkezők kvázi-rabszolgasága volt, ami érhető, hiszen az írónő ázsiai leszármazású, és ott a mai napig nagy gond az emberkereskedelem. Ez a történetszál engem szinte jobban is érdekelt, és a végső konfliktusnak is ez az egyik kiindító rugója. Ebből kifolyólag még meg is tudom érteni a "főgonosz" motivációját, csak persze a módja rossz, ahogy véghez akarja vinni.
A végső "összecsapás" sem úgy történt meg, amire az ember a könyv elején még számítana, a főgonosz tényleges kiléte is szinte a végéig rejtve maradt. Nagyon tetszett, hogy az írónő beletette ezt a csavart, meglepett vele.
Nagyon bejött ez a könyv, örülök, hogy nem vártam vele egészen novemberig. A szereplők érthetőek, kellőképpen összetettek, és átérezhető a helyzetük, még az antagonistáé is. Az alapkonfliktus ugyan nem a legújabb találmány, de a háttérben futó szálakkal egy máig fontos és szörnyű problémára hívja fel a figyelmet.
Ugyan a vége nagyon nyitva maradt, de ez várható is volt, tudva, hogy jön a folytatás, és a továbbfűző szálak is jó helyen lettek beledolgozva a kerettörténetbe. Mindenképpen várom a második részt, az március elején fog megjelenni.
A Blood Heir tőlem ötből 4,5 csillagot kapott.
Ez lenne az első értékelésem a 12 hónap - 12 könyv sorozatból. Ha érdekel a többi hónapom olvasnivalója, ezen a linken bele tudsz kukkantani a listába. Hamarosan újra jelentkezem, már érik a januári-februári bullett journal oldalaim bemutatása, de szívesen írnék egy értékelést a Büszkeség és balítéletről is, mint első Austen-regényem. Melyik érdekelne jobban? Írd meg kommentben!
A legközelebbi újra-olvasásig:
Love,
Kalamaj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése