Miután végeztem a Hamuvárossal, kicsit szüneteltetni akartam az árnyvadászokat, nehogy csömört kapjak tőlük, így körbenéztem a polcomon, mit is olvassak. Akkor akadt a kezembe a Hex Hall, ami már vagy két éve ott gubbasztott egy hátsó polc hátsó polcán, csak arra várva, mikor veszem végre elő. Gondoltam, ilyen rövid kis könyv pont jó is lesz két nagyobb lélegzetű mellett, és szinte egy szuszra végig is toltam. Aztán azt vettem észre, hogy hupsz, már végeztem is az egész trilógiával.
És amilyen rövid, annyira megvett.
A továbbiakra nézve ki kell tennem az S jelet az erős spoilerek miatt.
Három évvel ezelőtt Sophie Mercer rádöbbent, hogy
boszorkány. Ebből jó pár kalamajka keletkezett. Anyja, aki nincs megáldva
boszorkányképességgel, mindenben segíti őt, de csak akkor értekezik Sophie
apjával, akit a lány szinte csak fényképről ismer, amikor nagyon szükséges. De
amikor Sophie bűbája nagyon rosszul sül el a szalagavató bálon, és túlságosan
magára vonja az emberek figyelmét, apja az, aki úgy dönt, büntetést érdemel:
ezért a Hex Hallba, egy elzárt nevelőotthonba kerül, mely a rossz útra tért
Prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.
A hasonszőrű csudabogár-tinikkel töltött első nap végére
Sophie szép kis listával dicsekedhet: három erős, szupermodell-kinézetű
ellenség, egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelem, egy
ijesztően követő kísértet, és egy szobatárs, akiről kiderül, hogy a suli
leggyűlöltebb diákja, és ráadásul vámpír. De a legrosszabb akkor jön, amikor
Sophie rádöbben, hogy egy titokzatos ragadozó támadja meg a diákokat, és
egyetlen barátja az elsőszámú gyanúsított.
Egyre több lesz a vérfagyasztó rejtély, és Sophie kénytelen
felkészülni a legnagyobb fenyegetésre: egy ősi, titkos társaság egyetlen célja,
hogy elpusztítsa a Prodigiumokat – de különösen őt.
Mind a 272 oldalával nekem egy ekkora könyv nem tart tovább egy délelőttnél. Épp ezért is halogattam egészen idáig, ugyanis tartottam tőle, hogy ekkora terjedelemben nem lehet igazán kibontani se a történetet, se a szereplőket. De kellemesen csalódnom kellett, ugyanis a hossza (vagy annak hiánya) ellenére is komplett kis történetet kaptam, ami azonnal kiált a folytatásért.
A következő két nap folymán pedig szépen le is daráltam a két folytatást, és azok sem adták alább, mint az első könyv. Ez a letehetetlen könyv mintapéldánya, tényleg csak úgy faltam a sorokat. Minden klappolt benne, a történettől a szereplőkön át a stílusig.
De hogy mitől is volt ennyire jó? Vegyük csak sorba:
1. A karakterek:
Sophie Mercer:
Szerethető főhősnő volt, aki nem volt valótlanul keménycsaj, de nem is kis libuska, akit mindig meg kellett menteni. Pont annyira volt nagyszájú, hogy simán bele lehetett képzelni magunkat a bőrébe.
És te jó ég, mennyire vicces volt a csaj. Éltem-haltam a beszólásaiért, mindenre volt egy szellemes riposztja, és ha mégsem volt, akkor azt nyögte be, hogy ide illene valami jó visszaszólás. Végigvigyorogtam a könyveket neki köszönhetően.
A másik, ami egy szereplőben nekem mindig az egyik legfontosabb, volt a csajban logika is. A YA lányok nagy hibája, hogy gyakran totál idióták. Persze, Sophie is kicsit naiv, néha itt is fogtam a fejem, de alapjáraton megvolt neki a józan esze, mégha nem is akart rá hallgatni. De legalább tudta, mi lenne a normális.
Archer Cross:
Tökéletes pasi főszereplő volt Soph mellett. A dögös pasi karakter mellett szerencsére megvolt a maga mélysége is. Már az elejétől érezhető volt a létező kémia kettejük között, ami végre nem csak az őrült vágyakozásban fulladt ki, hanem legelőször barátok voltak, és ez pont így volt jó. Meg persze kellett valaki, aki képes volt felvenni és viszonozni Sophie beszólogatásait.
Miután az első könyv végén kiderült, hogy ő a rosszfiúk beépített embere, persze én is utáltam, és jó volt utálni őt, de a végére visszanyerte a szeretetemet, és áldásomat adtam rájuk. Végülis igazából soha nem tett olyasmit, amivel aktíven ártani akart a csajnak. A háttere miatt érthető volt.
(Az igazi neve pedig nekem sokkal jobban tetszik.)
 |
| Elodie |
A mellékszereplőknek is megvolt a maguk bája, bár mivel ők a könyvek hossza miatt tényleg olyan keveset szerepeltek, olyan hűde nagy jellemfejlődésre nem volt idejük. De a maguk szerepében jól teljesítettek. Az egyik kedvecem Elodie volt, aki eleinte követte a Mean Girl klisét. Miután szó szerint átszellemült, már sokkal jobban bírtam, neki is megvolt a maga kémiája Sophie-val.
Jenna, a rózaszínmániás vámpírlány volt talán az, aki miatt a legkevésbé aggódtam, valahogy ő nem lépett tovább a legjobb barátnő szerepből, így picit lapos maradt.
És ahogy a hasonló könyvekben lenni szokott, jelen volt a szerelmi háromszög (vagy inkább négyszög, ha Elodie-t is beleszámítjuk), melynek másik hímnemű tagja, Alexander Callahan, azaz Cal volt. Az igazat megallva a legvégéig neki szurkoltam, csak akkor láttam be, hogy mégis Archer az igazi.
 |
| Cal (igen, végig Stephen Amell fejével képzeltem el) |
Vele is volt egy kis szikra, de azért Archer végtére is vitte a pálmát. Ha belegondolok, Sophie szerelmi életét tekintve végig Elodie-val értettem egyet. Ő is ellenezte a kapcsolatot Archer-rel (nem is csoda, a kezdetekben az ő fiúja volt, érthetően rágott be rá, amiért megtetszett neki Soph), és ő is erőltetni akarta a Cal-vonalat, de a végére ő is beletörődött, hogy nem az az igazi. Én is ott tértem meg, mikor Sophie és Cal megbeszélik egymás közt, hogy kettejük között csak barátság lesz. Cal szerepe után pedig a végső összetűzésben pedig még mindig sokkban vagyok.
A többiek sem voltak rosszak, még ha nem is olyan nagyszabásúak. A Casnoffok rendben voltak főgonoszokként, a szülők is tették a dolgukat. Eleinte ők kicsit sablonosnak tűntek, az anya kicsit az is maradt, de a faternál tisztán látszott, kitől örökölte Sophie a nagy száját.
Akiből többre lettem volna kíváncsi: Brannick-ék, de erre ott van a Spin-off könyv, ami még várat az elolvasásra, csak azt még be kéne szereznem.
2. A történet:
 |
| A Spin-off kötet, ami még elolvasásra vár. |
Amilyen rövid volt a trilógia, annyira pörögtek benne az események. A főbb karakterek közül szinte mindenki legalább három szerepben tetszelgett, minden könyvben derültek ki új dolgok róluk.
Eleinte használ ugyan kliséket (bentlakásos iskola, a tanár, aki pikkel rád, őrült követelmények, a Mean Girls óta közkedvelt genya széplány-trió), de a második résztől kezdve ezt le is vetkőzi, és nem győztem kapkodni a fejem. Főleg a harmadik részben, ott már azt sem tudtam, hova nézzek.
A dolgoknak megvolt a maga súlya, de nem is volt totál búskomor, azért a humor sosem fogyott ki belőle.
(Kicsit talán a végső leszámolás utáni pár jelenet sikerült túl nyálasra, ott még hagytam volna lassabban kifutni.)
3. A stílus:
Na az aztán volt. Tisztán érzékelhető volt, hogy Sophie fejében vagyunk, a megjegyzéseket dobáló, nagyszájú egyénisége a sorokon keresztül is visszaütött, már abból is, ahogy narrálta a történéseket.
Ennyi lenne a rövid értékelésem a Hex Hall sorozatról. Mindenkinek csak ajánlani tudom, főleg azoknak, akik szeretik a boszorkányos-varázslatos történeteket és a könnyed, humoros hangulatot. Nagyobb lélegzetvételű könyvek közti pihenőnek is tökéletesen alkalmas, még akkor is, ha az ember egyszerre tervezi kiolvasni az egész trilógiát.
Most éppen a frissen megjelent Pretty Little Liars-t olvasom, amit tegnap hozott meg a postás, valószínűleg legközelebb erről fogok hozni egy szösszenetet.
Addigis minden jót,
Kalamaj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése