Queen Maas dícsérete VOL 1. - Az ACOTAR trilógia

Remélem senkinek nem kell bemutatnom Sarah J. Maas-t. (Ha mégis, akkor van mit bepótolnod, aranyom.) Ő az én abszolút kedvenc női írónőm, az összesített listámon is csak Böszörményi Gyula előzi meg. 

Teljesen véletlenül botlottam bele, még pár éve, mikor nem tudtam a könyvesboltban dönteni, mit vegyek. Épp volt akkor egy példány az Üvegtrón sorozat első részéből, és már annyi jót hallottam róla, hogy adtam neki egy esélyt. És egy nap alatt bekebeleztem. Még azon a héten beszereztem az akkor már kiadott második és harmadik részt, és nem telt bele sok idő, és azokon is átszáguldottam. Azóta ennek köszönhetően lovagolok a közeépkori fantasy hullámon, és nem tűnik úgy, hogy hamar leszállnék róla.

Minden új megjelenésnél ott állok az elsők között, és akkortájt le se lehet lőni. Mivel sajnos jópár rész magyarul még nem jelent meg, külföldön viszont már igen, ez vett rá először a netről rendelésre. Ebben a szomszédom szokott segíteni, é ha meghallja az Amazon szót a számból, már fogja is a fejét, mert úgy is tudja, hogy megint valami könyv lesz.

Ma viszont nem az Üvegtrónról, hanem a királynő másik, részben hasonló sorozatáról, a Tüskék és rózsák udvara trilógiáról fogok áradozni. (Amit én konzekvensen Tövisek és rózsák udvarának hívok, mert szerintem úgy jobban hangzik, hiába a biológiailag helyes a tüske.) Az első része, az A Court of Thornes and Roses (Tüskék és rózsák udvara, ACOTAR) tavaly télen jelent meg magyarul, de angolul már az egész trilógia kapható, májusban érkezik hozzá a negyedik, kiegészítő rész.

Mivel itthon még nem teljes a felhozatal, előre szólok, ez a bejegyzés Spoileres a későbbi részekre, mindenki csak a saját felelősségére olvasson innen tovább.

Történetünk kezdetén Feyre, egy emberlány az erdőben megöl egy farkast, amiről kiderül, hogy tündér (nem igazán illik a magyar szó rájuk, nevezzük csak őket fae-nek), ezért egy másik fae, Tamlin elviszi őt magával a tündérek és emberek birodalmát elválasztó falon túlra, hogy büntetésképpen nála kelljen leélnie az élete hátralevő részét.

Legalábbis ezt hisszük mind Feyre szemén keresztül az elején.

A történet elég nyilvánvalóan egy Szépség és szörnyeteg retellingnek indul (ezt maga Maas is elmondta), de a könyv felétől teljesen más, saját irányt vesz, és a Királynőtől megszokottan kifacsarja és összepaszírozza a szívünket.

(És még egy nagyon fontos mozzanat, a könyv felénél megjelenik Rhysand is. De róla majd később.)

Imádtam ezt a könyvet. Minden megvolt benne, ami egy jó Maas-i fantasy-ben benne van. A rejtély, a hősnő, aki tényleg hős, az átérezhető, valóságszagú érzelmek és problémák, a csodálatos szntér és gazdag világkidolgozás, és egy komolyabb ellenfél felsejtetése.

Kellemesen borzongtam Amarantha, a hegy belsejében székelő gonosz jeleneteinél, mert olyan tapinthatóan őrült volt, ami szinte kilépett a lapokról.

Az itt bemutatott fanartok,

beleértve a térképet is,

a csodálatos Charlie

Bowater munkái, aki nagy

részben a színezőt is

rajzolta.

Találtam ugyan benne hibákat, pl Tamlin nem volt elég nekem mint Feyre szerelmének, néha pedig kifejezetten úgy éreztem, valami nincs

teljesen rendben vele, és ezt akkoriban fel is róttam neki. Aztán a második részt elolvasva rájöttem, hogy mindez teljesen szándékos volt az írónő részéről. És ez zseniális volt benne, mert ahogy újraolvastam, már észrevettem azokat az egyértelmű jeleket, amik felett először simán átsiklott az ember figyelme.

A könyv első felével úgy igazából inkább csak elvoltam, túl sok volt benne a Szépség és a szörnyeteg, de miután beindult a saját történet, onnantól csillogó szemmekel faltam a lapokat, és majdnem belerokkant az én szívem is, ahogy Feyre lassan összetört Hegyalján.

(Emlékszem, mikor Rhys először megjelent, én hangosan felsikkantottam - a drága mindig szerette a látványos bevonulásokat - anyám meg furán nézett rám, és megtudakolta, minden rendben van-e velem.)

Édes, drága bébidenevér
Rhysand

Miután végeztem az első résszel, egyszerűen nem bírtam kivárni, hogy megjelenjen magyarul is a második (még jó, még mindig várnék), így felszabadultam az Amazonra, és beszereztem angolul, szerencsémre épp akkortájt jelent meg.

Kevesebb, mint 3 nap alatt végigtoltam a 700 oldalas téglát.

És imádtam minden egyes szavát. Azóta még 4-szer (!) olvastam végig, és minden egyes alkalommal találok még apróságokat, ami miatt még imádhatom.

Ez a tökéletes könyv.

Mikor barátnőm olvasta az első részt, neki nem jött be annyira, főleg Rhys (édes nyári gyermek, nem tudsz te még semmit), én pedig igyekeztem meggyőzni, hogy milyen jó, vagy egy hétre összevesztünk, annyira berágtam, amiért nem érezte a hájpot. Igen, erőszakos reakciókat vált ki belőlem, ha valaki le meri szólni ezt a csodát.

Ó, én édes drágáim.

Hogy mi a legjobb ebben a könyvben? Hogy ténylegesen bemutatja az Amaranthánál töltött fogságuk miatt szerzett lelki sebeiket. Gyakorlatilag a fél szereplőgárda masszív poszttraumás stresszben szenved. (A másik fele pedig a gonosz.) Imádtam, hogy nem söpör el felette, mintha mi sem történt volna, mert egy ilyen esemény tényleg mély nyomot hagy az emberben.

És végre kibukik Tamlinből is a rossz oldala. (Nem véletlenül szereti jobban a nagy, szőrös-karmos vadállat énjét. Imádtam gyűlölni őt, mert tényleg egy tökéletes kivetítése a bántalmazó kapcsolatoknak. Az elején a közös jeleneteikben Feyrével tisztán látni az ilyen kapcsolatok tipikus jeleit mindkét oldalról. (És igen, az első könyvet visszaolvasva, látszik már Tamlin ezirányú tendenciája, amit annak idején még akár romatikusnak vagy szexinek is lehetne vélni. Hehe, kát hogy engem nem tudtál átverni, láttalak, s-fej.) Ezért nem vagyok hajlandó egyetlen képet sem bevágni róla a bejegyzésembe.

Rhys és a belső köre

És végre a drága Rhys is nagyobb szerephez jut. Az első részben ugyan elég bunkónak tűnt, félig-meddig elhittük, hogy ő is rosszfiú, de anyám, hát a folytatásban megolvasztotta még az én kemény jégszívemet is.

(Barátnőm nem értette, miért hívtam folyton édes kis bébidenevérnek.)

Csakis Rhys lehet elég jó Feyréhez. Miután hagyja őt átlátni a több réteg vastag maszkon, amit a szerettei megóvásának érdekében visel, egy puha, ölelgetnivaló kis plüssmackó.

A tökéletes főhőspárosunk mellett a (részben új) mellékszereplők is nagyot alkotnak. Mindegyikük karaktere összetett, mind ápolnak sebeket, és mind máshogy küzdenek meg vele. Ennyi lelki erő egy kupacba nem is fér el a szívemben. (Jaj, most elvonulok kicsit megkönnyezni az én drágáimat.)

A helyszínek palettája is bővült, a tavasz után átköltöztünk az Éjszaka udvarába, és tettünk egy látigatást a Nyárban is. Annak a főura szinte azonnal belopta magát a szívembe.

És a vége... Az a végkifejlet... Hát jaj. Belerokkant a szívem. Sarah J Maas, te tönkreteszel engem. Hybern királya, te máglyára való vagy Tamlinnel meg Ianthéval meg az egész szigeteddel együtt.

Összefoglalva az A Court of Mist and Fury egy csoda. Annyi komoly lelki problémát kezel helyén, mint kevés másik könyv, emellett a téteket is okosan emeli, új, érdekes szereplőkkel és még több helyszínnel tágítja a történetet, és egy olyan függővéggel zár, ami után vertem a fejem a falba és sikítoztam hangosan. Mindenki tanulhat belőle, aki valaha írásra, vagy netalán folytatás írására adja a fejét. Ez a kedvenc részem a sorozatból, és az abszolút kedvenc könyvem a világon.

A trilógia lezárása (de nem az utolsó történet ebből a világból) idén jelent meg, és olyan őrült voltam, hogy amint megnyitott az Amazonon az előrendelés, én már ott is tornyosultam. Drága szomszédom röhögőgörcsöt kapott, mikor közöltem vele, hogy én bizony hónapokkal korábban elő fogom rendelni, hogy biztos jusson. (Még jó, mert 0,01 másodperc alatt fogyott el megjenés után.)

És édes istenem, de megérte az a várakozás.

Végre elérte a két könyv óta fenyegető háború a világukat, Hybern királya megindította a támadást. (Úgy vigyorogtam, mint a tejbetök, mikor Feyre szétrombolta Tamlin udvarát. Megérdemelted.)

Ugyan ez a rész nem repült olyan érzelmi hullámvasúton, mint az előző, de ez másra is volt szánva. Már a cím rövidítése (ACOWAR) elmond mindent.

Amit a legjobban szerettem benne, az az összes udvar bemutatása volt, végre megismerhettük a főurakat, kit szerettem, kit nagyon nem. És még több titokra fény derült, még ha nem is hittük volna, hogy ez lehetséges.

Csak rátok várunk,
Nesta és Cassian.
Tempózzatok már.

A mellékszereplők ismét nagyot dobbantottak, az új kedvenceim Eilain és Nesta voltak, akik eddig elég harmadlagosak voltak, és nem valami szimpatikusak, de most kaptak még egy extra réteget. (Azt hiszem, én a lelkem mélyén Nesta vagyok. Legalábbis morogni biztos tudok úgy, mint ő.)

Vigyázat, most egy gigantikus spoiler jön!

Ami viszont teljesen taccsra ágott, az megint a vége volt. Azt hittem, hogy az ACOMAF után semmi sem tud már megrázni, de tévedtem. Maas még egy lapáttal rátett. Rhys halála jobban megölt engem, mint őt magát. Ha nem hozta volna vissza szinte azonnal, én felszálltam volna a következő repülőre, és elég erősen kifejtettem volna a véleményem. És nem lettem volna ezzel egyedül.

Oké, spoiler vége.

Ez a top 5 kedvenc sorozatom abszolút oszlopos tagja. A szereplőktől kezdve a történeten és a helyszíneken át a fantasztikus elemeken túlmutató valóságszagáig minden példaértékű benne. Sarah J. Maas megalkotta a tökéletes regényeket. És igen, teljesen elfogult vagyok velük szemben.

Hahaha, május, vigyázz, ott leszek az elsők között! Vigyázz csak, ACOFAS!

Ennyi volt mára az örömódám a Tüskék és rózsák udvara trilógiához. Alig várom, hogy végre magyarul is megjelenjen a második rész, addigis rendszeresen bújom a fanartokat, mert azokból is van jópár, meg teljes erőből színezem a csodálatos képeket a hivatalos színezőben.

Ezt még itt hagyom így a végére.

Szép novenber végét és egy saját Rhysand-ot kívánok mindenkinek. Hamarosan újra jelentkezem, végre összeraktam a Thor - Ragnarök kritikámat.

Love, Kalamaj