Ismét egy olyan könyvet sikerült beszereznem, amivel már egy ideje szemeztem, de valahogy mindig akadt valami más, ami előrangot kapott a vásárláskor. Most viszont ez ugrott a szemembe a könyvesboltban, és azt a mindenit, miről maradtam le eddig.
Alapvetően is mostanában hatalmas fantasy-hullámon lovagolok, így evidens volt, hogy a Vörös királynő is előbb-utóbb sorra fog kerülni. De arra számítottam, hogy ez is egy lesz a megannyi YA-szerű, női olvasó-centrikus könyveknek. Ezzel szemben ez a könyv sokkal, de sokkal több volt ennél. Olyan világot tárt elénk, ami jóval több volt egy mostanában divatos tömegfantasy-nél, azzal az ügyes csavarral, hogy az egészet belevágta egy posztapokaliptikus korba, ahol az elektromosság és a technika jelen vannak, ezzel egy igencsak érdekes alapkonhelyzetet adva a történetnek. (Ami ugyan nem egy olyan óóóóriási újdonság, de rendesen megállja a helyét.
A fülszöveg:
AZ ISKOLÁBAN TANULTUNK AZ ELŐTTÜNK LÉTEZETT
VILÁGRÓL, az angyalokról és istenekről, akik az égben laktak, és szelíd
szeretettel uralkodtak a Földön.
Egyesek szerint ezek csak mesék, de én nem hiszem.
Még mindig uralkodnak fölöttünk az istenek.
Lejöttek a csillagok közül.
ÉS MÁR NEM SZELÍDEK.
A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma
alatt élnek, akik isteni hatalommal bíró harcosok.
Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány
számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni.
Mare az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között
dolgozzon, akiket legjobban gyűlöl. Hamar felfedezi azonban, hogy vörös vére
ellenére ő is halálos hatalommal bír, amely az Ezüstök uralmának végét
jelentheti.
A hatalom játszmája azonban veszedelmes, és ki
tudná megmondani, hogy ebben a vér által kettéosztott világban ki kerül ki
győzedelmesen?
Vigyázat, innentől a posztom spoileres lehet azoknak, akik még nem olvasták!
Szóval itt van ez a remek világ, ami amellett, hogy egy jövő-múlt keverék, még uralkodik is benne az elnyomók (Ezüstök) és elnyomottak (Vörösök) ellentéte, és mindennek a közepén Mare Barrow, aki egyszerre kicsit mindkettő.
Az egyik kedvenc pozitívumom ebben a könyben, hogy a legtöbb szereplőnek tényleg valóságszaga van. A problémáik átérezhetőek, még valamennyire a főgonosszal is együtt lehet érezni. Nagyon sok YA-fantasy inkább csak csöpög a nyáltól, meg romanticizálja azt az amúgy nagyon nehéz, és még annál is piszkosabb kort, a szereplők pedig leegyszerűsített archetípusok, mint a tökéletesen előkelő hercegnő, a herceg, aki végül mindent feláldoz a lányért érzett, olthatatlan szerelméért, a gonosz királynő, satöbbi, satöbbi... Na itt nem ez a helyzet, szerencsére. A szereplők
összetettek, nem nyáladzanak, és tényleg komoly döntéseket kell meghozniuk, amikre nem feltétlenül a könyves evidencia a válaszuk.
Mare sem csak egy kemény csaj, vagy egy pátyolgatásra szoruló kislány, hanem valahol a kettő között, és pont ez teszi emberivé. Át tudtam érezni a fájdalmait és a boldogságait, és nem volt túl tökéletesen elrugaszkodva a földtől. Ezek miatt az emberi reakciók miatt kedveltem meg, valószínűleg a helyében én is hasonlóan viselkedtem volna.
A két heceg közül ugye a tiszta volt, hogy végül Cal lesz az igazi (-szerű), hiszen egész végig több volt köztük a kémia. Cal-ben pedig pont azt szerettem, hogy közel sem volt tökéletes, és ez folyamatosan fel is lett hozva. Nem az a tömegherceg, aki azonnal a felkelés élére áll, mert a lány megrebegtette a szempilláit. Egész végig, a legutolsókig hű maradt a neveltetéséhez, mégis pont emiatt bukott a végén a legnagyobbat. Szerencsétlen kölyök, nem akart ő rosszat, miért bántja őt mindenki? Látványos az egész könyvön keresztül, hogy neki még nem ez a végső állomása, a karaktere még jó nagy fejlődés előtt áll.
A féltestvére, Maven pedig az, akit annak ellenére is imádok, hogy ő kerül ki a végén főgonosznak. És ezzel most lelövöm a könyv végét. Mert a kis édes olyan jól tudta leplezni a valódi terveit, hogy mindenkit átvert. Ő a klasszikusabb, aranyos hercegnek tűnik, akivel a lánynak pont ugyanolyan aranyos a kapcsolata. Még ha Mare és Maven elsősorban inkább csak barátoknak tűntek nekem.
Összeségében sem volt a könyv csöpögősre teletömve romatikával, egy-két apró jelenetnél több nem volt benne, és ez ügyesen kiélezte a figyelmet a tényleges konfliktusra.
Végig át tudtam érezni, mennyire elhanyagoltan érzi magát a bátyja árnyékában, és hiába próbálkozik, nem tudja észrevetetni magát, ezért végül a gonoszság marad az egyetlen eszköze. És ettől lett ő is emberi. (Nekem elsőre Loki jutott eszembe az első Thor filmből, aki szintén egy testvér árnyékában sínylődött.)
Jó, kicsit számítottam arra, hogy Maven végül a sötét oldalon köt ki, de akkor is jó volt a végső csavar. Az biztos, hogy várni fogom a második részt, és Maven miatt is. Hiszen nem az a tipikus, 150%-ban őrült főgonosz, többször is kibukkant, hogy megvan még valamennyi az emberségéből. Szinte már jobban érdekel, mi lesz vele, mint Cal-lel, aki elméletileg a jófiú lenne.
A mellékszereplőkbe ugyan nincs olyan óriási munka beledolgozva, de ők annyira elenyésző időt szerepelnek, hogy többre nincs is igazán esély. Remélem a folytatásban ők is kapnak esélyt jellemfejlődni.
Ha stilisztikailag veszem elő a könyvet, szintén meg kell dícsérnem. A jelenetek úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy nem törik meg a dinamika. Az egész olyan, mintha egy filmet néznék, hasonlóan alakítja a történéseket, hogy fenntartsa az olvasóban a kíváncsiságot a legvégéig.
Mivel én az előreutalások nagy híve vagyok, itt is vadásztam rájuk, és akad jópár, aminél úgy vélem (vagy inkább remélem), hogy a folytatásokban talán megértjük a jelentősségét.
Mindenestre biztosan el fogom olvasni a további két könyvet. Összesítve ez egy nagyszerű könyv, összetett, elgondolkodtató világgal, érthető alapkonfliktussal, emberi karakterekkel, és remek történetvezetési metódussal. Még ha maga a sztori nem is olyan hűde nagy dobás, akkor sincs vele semmi baj. Hiszen ez csak az első rész volt, bőven van itt még hova menni.
Bárkinek szívesen ajánlom, aki szereti a középkori fantasy-ket és a posztapokaliptikus történeteket is, mert ez mindkettőt ötvözi. Talán kicsit a Cinder-hez tudnám hasonlítani jellegben, de persze a két sztori amúgy nagyon más, csak az alapvilágban vannak hasonlóságok.
Ennyi lenne a rövid értékelésem a Vörös királynőről. Hamarosan újra jelentkezem, most már tényleg megírom Jennifer L. Armentrout The Return könyvéhez a kritikámat, csak most közbecsúszott ez, és mindenképp akartam róla beszélni.Addigis kellemes decembert mindenkinek.
Love, Kalamaj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése