2017. november 30., csütörtök

Novemberi bevásárlótáska

Még egy hónap, és még ezer kattintás. Meg vagyok hatva.
Ebben a hónapban úgy istenigazából beindult az egyetem, így viszonylag kevesebbet tudtam olvasni. Cserébe viszont több filmet és sorozatot letudtam, mivel azt nagyszerűen lehet tervrajz-rajzolás közben csinálni, és úgy a munka sem olyan unalmas. Íme hát, mi mindent csináltam novemberben.

Beszerzett könyvek:

Sarah J. Maas - Empire of Storms (Viharok birodalma, vééééégre végre elő lehetett rendelni)
Sarah J. Maas - A Court of Mist and Fury (Köd és harag udvara, hogy én mennyire rég óta várok erre magyarul is)
Böszörményi Gyula - Nász és téboly (Ambrózy báró esetei 4.)
Agatha Christie - Gyilkosság az Orient Expresszen (ugyan már megvolt, de kellett nekem a filmes borítós kiadás, olyan szép)
Margaret Atwood - Alias Grace (Mikulás-ajándék, zóval hivatalosan még nem az enyém 😉 )
Stephanie Garber - Caraval (szintén vár még hatodikára)

Elolvasott könyvek:

Agatha Christie - Gyilkosság az Orient Expresszen (az összehasonlításom a filmmel itt olvashatjátok)
Sarah J. Maas - A Court of Mist and Fury (Huszadikán volt Rhys szülinapja, így megünnepeltem egy jó kis újraolvasással. A trilógiáról itt írtam.)
Jennifer L. Amentrout - The Return (egy ideje már porosodott az ebookjaim között)


A hónapban megnézett sorozatok:
Game of Thones 4.-5. évad
Outlander 1. évad

A hónapban megnézett filmek:
Justice League (az összehasonlítását a Thor: Ragnarökkel itt olvashatjátok)
Gyilkosság az Orient Expresszen (2010)
Gyilkosság az Orient Expresszen (2017)
Avengers (a tegnap megjelent Infinity War trailertől annyira bezsungtam, hogy muszáj volt megnéznem újra vagy az ötvenedik alkalommal is)

Amire decemberben várok:

Könyvek:
V. K. Bellone - Felvont vitorlák (Meridia 1.)
George R. R. Martin - A Feast for Crows (A Song of Ice and Fire 4.)
Cassandra Clare - Árnyak ura (Gonosz fortélyok 2.)
Julie Kagawa - The Iron Knight (Vastündérek 4.)
Érints meg! ...lelki cseppek hétköznapokra
Julianne Donaldson - Edenbrooke örököse

Sorozatok:
Outlander 2. évad
Agents of S.H.I.E.L.D 5. évad
Alias Grace
A szolgálólány meséje

Filmek:
Star Wars - Az utolsó jedik
Bright (Netflix)
Jumanji - Welcome To The Jungle
The Greatest Showman
Pitch Perfect 3.


Ennyi lenne a novemberi összefoglalóm. Ugyan most nem tudtam annyit tenni, mint októberben, de most sem maradtam popkultúra nélkül. Hamarosan újra jelentkezem, már úton van a The Return kritikája Jennifer L. Armentrout-tól, és pár szösszenet az Outlander első évadáról.
Addigis könyvekben és jó filmekben gazdag időt mindenkinek.

Love, Kalamaj

Mit hallgatok? /november

Hull a pelyhes...
Mikor reggel arra ébredtem, hogy teljes erővel havazik, kicsit meglepődtem. Viszont én már a hónap közepe óta karácsonyi hangulatban vagyok (nem csoda, el kellett intézni már az ajándékvásárlást), szóval nagy duzzogva hajlandó vagyok elfogadni. (Még ha kevésbé kellemes áttépni a bőröndöt az öt centis havon.
Na de mindegy, nézzük inkább meg, milyen zenékkel ütöm el ezt a havazós időt.

A hónap kedvenc albuma:
Bastille - Wild World

Eddig úgy voltam a Bastille-al, hogy a rádióban hallott pár számukkal rendben voltam, de azért nem számítottam magam óriási rajongójuknak. Viszont múlt héten akadtam rá a decemberben érkező Bright című flmre, aminek a zenéjéből négy számot már fel is tettek a Youtube-ra, és azok nagyon elnyerték a tetszésem. Köztük volt a Bastille World Gone Mad-je is, szóval akkor már körülnéztem a házuk táján. És együltőben végigtoltam az egész albumot. 

Karácsonyi hangulatban:
Lindsey Stirling - Warmer In The Winter

Alapjáraton nem vagyok oda azért, ha előadók direkt karácsonyi albumokat csinálnak, úgyis mind tudjuk mi az egyetlen célja ezeknek. De Lindsey-nek meg tudom bocsátani. Hatalmas rajongója vagyok, annyira egyedi, amit csinál. Kíváncsi voltam, milyenek a közimert karácsonyi dalok az ő stílusában. És pont annyira király, mint a többi dala. Aminek kifejezetten örülök ebben az esetben, hogy mivel ő hegedül, így a dalok (nagy része) is csak instrumentál, nem az ezredszer feldolgozott All I Want From Christmas ezeregyedik verziója.

Amire várok:
Bright filmzene

Maga a film egy orkos-tündés-külvárosos rendőrfilmnek néz ki, december közepén jön a Netflixre, és az egyik főszerepben Will Smith játszik. Annyira szürreálisnak és frissnek tűnik, hogy felkeltette az érdeklődésem.
A zenéjéből lassanként csepegtetnek nekünk számokat, és az eddig közzétettekkel nagyon elégedett vagyok. Ha az egész filmnek ilyen hangulata lesz, akkor egy remek darabnak nézünk elébe.
Íme az a pár szám, ami már ismert:


Bastille - World Gone Mad



Machine Gun Kelly, X Ambassadors, Bebe Rexha - Home



Logic, Rag'n'Bone Man - Broken People


Ez lenne a gyors összefoglalása a novemberi playlist-emnek. Lassanként maga a november is a végére érkezik, így itt az ideje, hogy lezárjam a hónapot. Legkésőbb holnap érkezik a bevásárlótáska, ahol összeszedem, mi mindent csináltam az elmúlt hónapban.
Addig mindenkinek hópelyhes napokat (de biztonságos utakat).

Love, Kalamaj

2017. november 28., kedd

Könyv vs film - Gyilkosság az Orient Expresszen

Idén ősszel új adaptációt kapott Agatha Christie egyik legismertebb története, a Gyilkosság az Orient Expresszen. Már az első hírekre is izgatottan ugrottam, hiszen világ életemben nagy rajongó voltam. Gyakorlatilag a Poirot-történeteken nőttem fel, délutánonként mindig azt néztem otthon, legtöbbször a nagyimmal, és már annyiszor láttam minden részt, hogy kívülről fújom mindet.

Viszont az örömteli várakozás mellett megvolt bennem a félelem is, hogy nem fogja elnyerni a tetszésemet. Hiszen nekem David Suchet A Poirot, hiába nem ő volt eddig sem az egyetlen, aki vászonra vitte. De mindenképp a leghíresebb, és az, aki a legtovább viselte magán a bajuszos detektív köpenyét.

Szóval eljött a november, és az új film is. Kétségekkel ugyan, de megnéztem, és azt hiszem, kellemesen csalódtam. Íme hát az összehasonlításom az eredeti könyv, a Davis Suchet-féle film és az idei adaptáció között. (Ugyan van még egy film, az 1974-ből, de ettől most eltekintek, hiszen kevésbé ismert.)


Kezdjük is a könyvvel. Világhírű, ismert történet, egy olyan csavarral a végén, ami miatt méltán vált ilyen híressé. Emellett része Agatha Christie masszív életművének, ezen belül pedig a bajuszos kis belga detektív, Poirot eseteinek. A nagy részét olvastam is, nem csak láttam, és az Orient Expressz mindig bene volt a top 5-ben. (Persze, az abszolút kedvenc örökre a Függöny marad, azon úgy bőgtem, mint egy gyerek.)
Szóval adott egy remek történet. Viszont így újraolvasva maga az írás nem nagyon ragadott meg. Szörnyen rövid a könyv, így mellőz mindenféle Tolkieni hosszúságú leírásokat. Nem azt modom, hogy rossz lenne, csak nagyon tömör, és a nagyja dialógus. Több helyen az adaptációk jobban tetszettek, mert egyszerűen több érzelem volt beléjük gyúrva.

Mint már említettem, 1974-ben készült egy teljes estés nagyfilm is belőle, olyan nevekkel, mint Ingrid Bergman vagy Lauren Bacall, a koruk nagy sztárjai.
David Suchet 1989-ben jelent meg először Poirot-ként, és 13 évaddal később, 2013-ban, a Függönnyel búcsúzott el tőle. Nekem ez a sorozat jelenti a gyerekkorom, és bármikor meghallom az indító zenét, borsódzik a hátam. A mai napig szentül hiszem, hogy ez a legjobb filmzene, ami valaha felcsendült.
Az egész sorozatból üvöltött az autenticitás, a kosztümök, a díszletek, a zene, minden visszarepített abba a korba. Ne is beszéljünk magáról Poirot-ról. Ő egyszerűen fergeteges volt. Szerintem David Suchet annyira megszokhatta már a szerepet, hogy félálomban is el tudná játszani.
A Gyilkosság az Orient Expesszen a 12. évadban, 2010-ben készült el, tehát jobban belegondolva nem is olyan régen. Be kell ismernem, nem tartozik a kedven részeim közé, és ez leginkább a zene miatt van. Helyenként bántóan erős és agresszív, igen, emlékeztet egy kisikló vonatra. De amúgy nincs semmi bajom vele. A szereposztás itt is kiváló, Mary Debenham-et például Jessica Chastain játssza, ami elsőre fel sem tűnt nekem, csak mikor visszaolvastam.
Itt voltak, akik sokkal jobban tetszettek, mint a 2017-es verzióban. Poirot, nyilván, de Toby Jones nekem sokkal hihetőbb Rachett/Casetti volt. Sütött belőle a gonosz, míg  Jonny Depp nekem csak Jonny Depp volt. Azt egyenlőre nem tudtam eldönteni, hogy Judy Dench (2017), vagy Eileen Atkins (2010) volt-e a jobb Dragomirov hercegné, mert mindketten kiváló alakítást nyújtottak, de egykicsit jobban húz a szívem a második felé.

A 2017-es, Kenneth Branagh-féle adaptációnak is megvoltak a maga értékei. Először is, tisztán látszik, hogy az egyik egy sorozat része, a másik meg egy nagykölségvetésű blockbuster-nek lett tervezve. Ez az új film látványra gyönyörű, nem sajnálták a pénzt rá. És ha részletekbe menően odafigyelt az ember, igencsak zseniális húzásokat is csempészett bele a rendező/ főszereplő.
És igen, itt kezdődnek el a gondjaim. A szereplők. Már maguk a trailerek is nagy hangsúlyt fektettek rá, hogy micsoda szereposztása van ennek a filmnek. Egytől egyig világhírű, agyondíjazott színészek. És ezzel nem is lenne baj, dehogy. Az én bajom ezzel csak az, hogy az ismertségük miatt nem tudtam belelátni őket a szerepükbe (amit legtöbbször tényeg jól hoztak). Ahogy mondtam, nem Rachett volt, hanem Jonny Depp, nem Mary Debenham, hanem Daisy Ridley, és így tovább. Ez kissé zavaró volt.
És nekem akkor is David Suchet az egyetlen Poirot. Branagh igyekezett hozni a Suchet-féle bohókás detektívet, de nekem igazából csak egy gyengébb másolatnak tűnt.
A másik dolog, ami zavart, az az akció volt. Izgalmasabbá akarták tenni a filmet, hogy beledobtak pár akciójelenetet, ami ha egy különálló film lett volna, teljesen oké lett volna, viszont nagyon nem illik a könyvekből megismert Poirot-hoz, és emiatt nekem nagyon kilógtak. Hercule Poirot nekem ne rohangásszon hidak tartószerkezetén. Nem Sherlock Holmes.
Ettől eltekintve jól bánt az alapanyaggal, tiszteletben tartotta, és az apró változtatások, amiket eszközölt, elegyengette a könyv bukkanóit, illetve a mai korban is relevéns kérdéseket boncolgatott.
Összességében nem egy rossz film, igazából tetszett, és ha el tudok vonatkoztatni az előzetes elvárásaimtól és már jól megszokott Poirot-képemtől, teljesen tudom élvezni. Pozitív csalódás volt több pontban is, még ha megvoltak a bajaim is vele.

A tökéletes Orient Expressz film szerintem az lenne, ha ezt a kettő összegyúrnánk. A sorozatból ismert Poirot (David Suchet-t akarom újra a főszerepben látni, ez asszem eddigre tisztán érződik) és a tapintható korhangulat, ötvözve az új verzió látványával és okos húzásaival.

Ennyi lenne a rövid összehasonlításom a két filmről és a könyvről. Hamarosan újra jelentkezem, a napokban várható a Mit hallgatok novemberi része, és lassan már a hónapot is lezárom. Addig is rejtélyes napokat mindenkinek.

Love, Kalamaj

2017. november 24., péntek

Szuperhősök novembere - Ragnarök v Justice League

Az ősz beálltával megkezdődött a mozikban az év végi blockbuster-dömping. Az elmúlt hetekben olyan nagyszabású filmek jelentek végre meg, mint a Gyilkosság az Orient Expresszen, a Thor: Ragnarök, A rossz anyák karácsonya, vagy az Igazság ligája.

Mint látszik ebből a négyből is, a képregényfilmek rajongói nem maradtak rajonganivaló nélkül, mind a Marvel, mind a DC is kedveskedett nekünk. Mindkét induló egy új csapattal megy neki az ellennek, ami nem a Bosszúállók, de azért szeretne az lenni.
Hasonlítsuk hát össze őket néhány kulcspont alapján.

Vigyázat, spoilerek várhatók mindkét filmhez, és a filmes univerzumaik többi filmjéhez is!


1. A történet

Alapvetően mindkét kiinduló történet tetszett.
A harmadik Thor film az MCU harmadik szakaszának zárása is, így maga is egy nagy durranással zár. Mély, érzelmes jelenettek tarkítják, mint rögtön az elején Odin halála, ami az egész későbbit kiindítja. Komplett, összetett történet, ami ugyan bonyolult, mint a fene (nem is csoda, vagy öt képregénytörténetszálból merített), mégis összeáll eggyé.
A Justice League sem indít rossz helyről. A Superman halála utáni időkben kezd, ahol ezt a reményt megtestesítő példaképet elveszítve a világ kétségbe esik. Komoly, elgondolkodtató pont. Lenne. Ha nem lett volna előtte ott az a fránya Batman v Superman, ahol a fele világ tiltakozott ellene, veszélyes űrlénynek titulálva. Most viszont mindegyikük amnéziában szenved, mindenki siratja Szupit. Ettől függetlenül még okés lenne, ha nem követteék volna el ugyanazt a problémát, hogy túúúl sok tartalmat probáljanak belegyömni. Egyetlen filmben bemutatni a Liga felét nem könnyű feladat, így viszont megint zsúfolt lett a film. Viszont Batman-t és Wonder Womant továbbra is bírom, az ő jellemük még tovább bővült. (Gondolom a rendezői változatban majd jobban ki lesz bontva pár dolog, ha jól tudom, 50 (!) percnyi anyagot vágtak ki a filmből a moziváltozatra.

2. A hősök - egyén és csapatdimanika

Mindkét filmben megvoltak az érdekes karakterek, és a kevésbé érdekesek is. Ezt a kört mindenképp a Marvelnek kell odaítélni, pusztán azért, mert azt ezt a filmet megelőző megannyi másik alatt már volt idejük kibontani a szereplőket, és már kész érzelmekkel rendelkeztünk feléjük. Ezzel szemben a JLA-ben rengeteg volt az új arc, és a régebbieket is csak max 2 film óta tudtuk követni, hozzájuk még nem volt idő mélyebb érzelmeket fűzni.
Azt teljes szívvel támogattam, hogy Aquaman a szöszi, zöld spandexes csávó helyett Jason Mamoa legyen. Mert Khal Drogo szárazföldön és vízben is nagy arc. Viszont nekem Flash nem igazán jött be. Ő volt a filmben az úgy nevezett comic relief, azaz a vicces karakter, de a sok komorkodás mellett néha túl erőltetettnek és nem oda nem illőnek tűnt. Oké, értem, a sok kritika után igyekeztek könnyebbre venni a film hangvételét, de Barry Allen kicsit néha átesett a ló túloldalára. És nekem az egy és örök Flash úgyis csak Grant Gustin tud lenni.
Viszont az új karaktereket is több élettel töltötte meg a Marvel. Mindenkinek érdekes háttértöténete, érthető motivációik és megindokolható céljaik voltak. Etéren talán a BvS jobb volt, hiszen ott Batman érvelését Superman-nel kapcsolatban át tudtuk élni, nem csak egy random földönkívülitámadás volt, ahol csak írtani kellett az ellent.
A csoportdinamika nagyjából mindkettőben okés volt, mindenkiben volt csapatszellem. Etéren a két film talán egy magasságban mozgott nálam.

3. A gonoszok

Mit is ér egy hős a gonosza nélkül? Mindkét képregényvilág gazdag a jobbnál jobb gonoszokban, eddig viszont úgy tűnt, a Marvel gyengébben teljesít, mint a DC ezen a téren. (Nem, Loki, te ne is hallgass erre, imádunk téged. És bárki bármit mond, én imádtam Jessie Eisenberg Lex Luthor-ját.)
Most viszont fordult a kocka. Ebben a körben Hela végzet az élen. Ugyan ő sem volt a legemlékezetesebb, de igyekezett a Lokit hozni a saját varázsával. (Mármint gondoljunk csak bele, fekete haj, zöld-fekete ruci, nagyszájú, biztos, hogy nem Thor lett örökbe fogadva?) Megvoltak a maga pillanatai, és összességében nem volt rossz.
Viszont Steppenwolf... Nagyot csalódtam benne. Egyrészt nem értettem, hogy miért ő irányítja a Paradémonokat, nagyon hiányoltam Darkseid-ot a filmből. Másrészről pedig nem tudta elérni, hogy egyetlen pillanatig is felkeltse az érdeklődésem. Dögunalmas volt. Hozzá képest esküszöm a sötét elfek a Thor: Sötét világból érdekesek. Nem tudtunk meg semmit róla, se az indítékairól, a hátteréről, mikor a film elkezdődött, már itt volt, és nem is fejlődött semmit. Az egyetlen látható motivációja a puszta rombolás és a világ elpusztítása volt. Ez 2017-ben pedig nem fog a székében tartani senkit a film végéig.

4. A konfliktus

Adott kt érdekes kiindulási történet, az most mindegy, mi lesz belőle. Egyrészt a Ragnarök keverve a Planet Hulk-kal, a halál istennőjével a főgonoszként, és még Surtur is tiszteletét teszi. Másrészt meg itt van nekünk Steppenwolf és a paradémonok, Superman halála és a Justice League megalakulása. Mindkettőből ennyi hallatán várhatunk egy-egy szuper filmet.
A végeredmény pedig megintcsak két külön világ. Az első pontban már részben kifejtettem ezt is.
Viszont ha csak magát a konfliktushelyzetet nézzük, hasonló lesz az eredmény. Nagyon nehezményeztem a film nézése közben, hogy a trailerekben látható jelenetek voltak az eglsz Igazság ligája legjobb pillanatai. Azok alapján egy Ragnarök-szintű őrületre vártam, de a köztük megmaradt részek viszont már közel sem voltak ilyen érdekesek. Összeségében lapos maradt a film, és nem tudtam érdeklődni, hogy vajon meg tudják-e menteni a világot, mert úgyis tudtam, hogy győzni fognak. Steppenwolf unalmassága is sokat rásegített erre, ha a főgonosz érdekesebb lett volna, mindjárt jobb lett volna a konfliktus is.
Az egyetlen érdekes pontja Superman feltámasztása volt, de ezen is túl gyorsan átsiklottak. Annyizor emlegették, hogy milyen következményei lehetnek, és vegül persze szinte azonnal minden rendben volt, Szupi még életlenül sem hagyta ott a lelkét a halálban, vagy ilyesmi. 
A Ragnarök sem volt tökéletes, de azért érzékelhetően jobb. Leginkább azért, mert beláttunk a színfalak mögé. Megismertük Hela múltját, tudtuk, miért akarta Asgadot, és nem az volt a fő célja, hogy elpusztítsa, ő csak azt akarta visszakapni, ami felfogása szerint jogosan járna neki. Mellette a csatlósa, Skurge reakciói és jelleme pedig sokkal valóságszagúbbá tette, nem csak egy idegen volt, akit le kellett verni, és kész. Az ellenállás kitágította a világot, tudtuk, mi folyik mindenki mással a főhőseinken kívül. Az Acélember masszív járulékos veszteségeit ért kritikák után nem csodálom, hogy a DC ekkora hangsúlyt fektet rá, hogy senki ne legyen a környéken senki, ha mégis, akkor ezek egytől egyig meg legyenek mentve jó látványosan. A Ragnarök bevállalta, hogy csak úgy hullottak benne a mekóléékszereplők. (Lásd Hela üdvözlése Asgardba való érkezésekor, kvázi az egész sereget kiiktatja.) Összességében volt bátor a film, és akkor még nem is említettem a végkifejletet.

5. A hangulat

A Marvel és a DC két teljesen különböző hangulatot épített ki az évek alatt. Míg a Marvel a vicces, jópofa, a közönség által könnyen fogyasztható komédia, addig a DC borongós, sötét szeretne lenni. És ez most is nagyjából így alakult.
A Ragnarök egész végig pont olyan őrült, mint azt a trailer sugallja. Vad, vicces, és teljes mértékben állat. Egy pillanatra sem lassít, mindig történik valami, de nem válik közben zsúfolttá
Ezzel szemben a JLA amellett, hogy a trailerekből látott jeleneteket leszámítva elég lapos marad, valahogy zsúfolt is, túúúl sok dolog van belesuvasztva. Talán rosszul van ütemezve, vagy nem tudom, de egyszerűen nem adja azt az élményt, amit vártam volna. Hiszen emlékezzünk csak az első Bosszúállók filmre, meg lehet oldani jól is ennyi hős mozgatását. És a főgonosz sem lett volna rossz, ha rendesen foglalkoznak vele.

6. A látvány

Ez azért mindkét filmben ott volt a maga módján. Ugyan a Ragnarök nekem sokkal jobban tetszett, de azt meg kell adnom, hogy a Justice Laegue is jellegzetes volt. Tipikus DC volt, adta a komor színvilágot.
Ha filozofikusabban akarok nekiállni, akár úgyis értelmezhetném, hogy ez a színek hiánya metaforikusan jelképesheti, hogy Superman halálávan eltűnt a remény, és az emberek ilyen lehangolónak látják a világot.
Ezzel szemben viszont a Ragnarök csak úgy tobzódott a színekben. A plakátok és karakterposzterek nem túloznak, tényleg ilyen rikító minden. Még Hela is valahogy élénk a fekete-sötétzöld ruháiban.
Az egész film egy csemege a szemnek. Mindenképp megéri a 3D, csak ámul-bámul rajta az ember. Az effektek hullapontosak, és a színek alátámasztják az élményt.

7. Az easter egg-ek

Mindkét film bővelkedett a kikancsintgatásokkal a képregényekre és a már létező filmes univerzumukra. Ez a vázlatpont nem is összehasonlítás, mindössze szeretnék megemlékezni néhány igen leleményes easter egg-re, ami nekem is elkapta a figyelmem.
Ragnarök: rengeteg utaást lehetett látni a képregényekre, amikből ihletett vett, köztük a Planet Hulk (ahol Hulk egy idegen bolygón köt ki, gladiátorkodik, és a bolygó lakóinak rajongását vívja ki ezzel. Ismerős?) meg a Contest Of Champions (a Nagymester játéka, ahol rengeteg általunk is ismert hőst küld egymás ellen harcolni). Az egyik kedvencem a totemoszlopszerű torony, amin (valószínűleg) korábbi bajnokok szobra található, köztük Hulkké is. Egy ilyen szobor Beta Ray Bill, aki Thor-hoz nagyon hasonló, és a saját kalapácsa is van. Repesett a kis szívem, hogy őt is belengették ezzel.
Justice League: minden szereplőnek megvoltak a saját utalásai a múltjukra. Mivel Wonder Woman és Szupi kivételével senkinek nem volt igazi eredetfilmje, az ilyen elejtett félmondatokból sokat megtudhattunk róluk. Az én személyes kedvencem mégsem ezek közül való, hanem a Steppenwolf első idelátogatását bemutató flashback jelenetből. Egy pillanatra átlibben a képen egy Zöld lámpás, ergo már legalább egyszer jártak itt. Ezúttal talán sikerül majd eltalálniuk a filmjüket. Igen, rád nézek, szörnyű, animált zöld kosztüm!

8. A marketing

Mindkét filmhez nagyszerű trailerek kaptunk a megjelenésük előtt. A Ragnarök kedvcsináói inkább arra fókuszáltak, milyen őrült lesz a film, míg az Igazság Ligája az intezív akciókra és a látványos csatákra fektette a hangsúlyt. Mindegyiknek megolt az a jellegzetes zeneszám, ami mikor a filmben a csata hevében, a legintenzívebb pillanatban megszólalt, szabályosan borsódzott a hátam. (Azt most hagyjuk, mi volt a film érzete a trailerek után, ezt már kifejtettem.)
Emellett gyönyörű poszterek és karakterplakátokkal örvendeztettek meg minket. Mindkét adag, ugyan más-más okokból, de egyszerűen elképesztő.
Ebben a vázlatpontban megint csak meg kell dícsérnem mindkét filmet, kitettek magukért. Valahol voltak köztük még hasonlóságok is, de ez nem véletlen, a szezon két nagy szuperhősös filmjéről beszélünk, természetesen egymás riválisai voltak.

9. A végkifejlet és az üzenet

Íme a legspoileresebb pont. Aki még nem látta egyik filmet sem, de akarja, most lapozzon tovább, nem akarom elrontani a végét senkinek.
Mindkét filmben volt egy okos pillanat, amiért meg kell adnom nekik egy pontot. Tetszet, hogy Steppenwolf-ot nem kifejezetten győzték le, hanem elérték, hogy féljen, és a saját paradémonai rángatták el. De ezt a mozzanatot leszámítva nem nagyon nyűgözött le. Az egész végső harc tényleg csak egy nagy csépelés volt, semmi több. És hiányoltam a csapatszellemet. Persze, valamennyire összedolgoztak, de végülis nem lettek volna elegek, hacsak Superman fel nem bukkan. Főleg azután, hogy a plakátok fő tételmondata az volt, hogy nem lehet megmenteni a világot egyedül. Aztán Szupi berepül, és teljesen megcáfolja ezt. Ezért nekem kicsit a saját kardjába dőlt a film üzenete.
Ezzel szemben a Ragnarök egyszerűen otthagyott a moziban tátott szájjal.
Ugyanis bevállalták, hogy a Ragnarök tényleg elérje Asgardot, és elpusztuljon a bolygó. És ezért le a kalappal előtte. Nem hittem volna, hogy lesz ennyi vér a pucájukban. Gondolom nem voltam egyedül azzal, hogy arra számítottam, mint egy jógyerek Marvel film, a végén valahogy találnak egy módot, hogy megmentsék Asgardot, és utána minden megy békében tovább. De nem, bevállaták a nagy durranást. És ez csak még erősebbé tette az üzenetet, miszerint egy ország (itt ugye épp Asgard) nem a helytől lesz az, aki, hanem a néptől. És ez frankó.

10. Összességében

Szerintem már egyértelműen látszik, hogy ezt a meccset nálam a Ragnarök nyerte. (Nem azért, mert inkább Marveles vagyok, mert nem, a DC-t is szeretem.)
Nem azt mondom, hogy a Justice League rossz volt, mert nem volt az. Mindössze laposabb lett, mint amit vártam tőle, és még mindig tele volt olyan problémákkal, amiket nem tanultak meg az előző filmjeikből. De egy képregényes filmnek elmegy, és nyugodtan el lehet menni megnézni. Ha nem lett volna szinte egyidőben vele a Ragnarök, talán még jobban is tetszett volna.
Viszont itt volt a Ragnarök, az pedig egyszerűen elkápráztatott. Pörgős, komplex történet, jól időzített vicesség és igazi érzelmi mélységek váltakoztak benne, megtoldva gyönyörű vizuális élménnyel és olyan szereplőkkel, akiknek át tudtuk érezni az életét. A már ígyis masszív Marvel filmes univerzumban kiemelkedő film, azonnal az egyik kedvencem lett. Mindenkinek szívből ajánlom, hogy nézze meg, még akkor is, ha nem egy nagy képregényfilmes, mert azoknak is élvezhető lesz. (Jó, sok visszautalást a korábbi részekre nem fog érteni, de ettől eltekintve.)


Ennyi lenne a Ragnarök v Igazság Ligája összehasonlításom. Hamrosan újra jelentkezem, legközelebb ismét egy összehasonlítással. A Gyilkosság az Orient Expresszen három variációját, a könyvet, a David Suchet- és a Kenneth Branagh-féle filmet eresztem egymásnak.
Addigis hősies napokat mindenkinek,

Love, Kalamaj

2017. november 21., kedd

Queen Maas dícsérete VOL 1. - Az ACOTAR trilógia

Remélem senkinek nem kell bemutatnom Sarah J. Maas-t. (Ha mégis, akkor van mit bepótolnod, aranyom.) Ő az én abszolút kedvenc női írónőm, az összesített listámon is csak Böszörményi Gyula előzi meg. 

Teljesen véletlenül botlottam bele, még pár éve, mikor nem tudtam a könyvesboltban dönteni, mit vegyek. Épp volt akkor egy példány az Üvegtrón sorozat első részéből, és már annyi jót hallottam róla, hogy adtam neki egy esélyt. És egy nap alatt bekebeleztem. Még azon a héten beszereztem az akkor már kiadott második és harmadik részt, és nem telt bele sok idő, és azokon is átszáguldottam. Azóta ennek köszönhetően lovagolok a közeépkori fantasy hullámon, és nem tűnik úgy, hogy hamar leszállnék róla.
Minden új megjelenésnél ott állok az elsők között, és akkortájt le se lehet lőni. Mivel sajnos jópár rész magyarul még nem jelent meg, külföldön viszont már igen, ez vett rá először a netről rendelésre. Ebben a szomszédom szokott segíteni, é ha meghallja az Amazon szót a számból, már fogja is a fejét, mert úgy is tudja, hogy megint valami könyv lesz.

Ma viszont nem az Üvegtrónról, hanem a királynő másik, részben hasonló sorozatáról, a Tüskék és rózsák udvara trilógiáról fogok áradozni. (Amit én konzekvensen Tövisek és rózsák udvarának hívok, mert szerintem úgy jobban hangzik, hiába a biológiailag helyes a tüske.) Az első része, az A Court of Thornes and Roses (Tüskék és rózsák udvara, ACOTAR) tavaly télen jelent meg magyarul, de angolul már az egész trilógia kapható, májusban érkezik hozzá a negyedik, kiegészítő rész.

Mivel itthon még nem teljes a felhozatal, előre szólok, ez a bejegyzés Spoileres a későbbi részekre, mindenki csak a saját felelősségére olvasson innen tovább.



Történetünk kezdetén Feyre, egy emberlány az erdőben megöl egy farkast, amiről kiderül, hogy tündér (nem igazán illik a magyar szó rájuk, nevezzük csak őket fae-nek), ezért egy másik fae, Tamlin elviszi őt magával a tündérek és emberek birodalmát elválasztó falon túlra, hogy büntetésképpen nála kelljen leélnie az élete hátralevő részét.
Legalábbis ezt hisszük mind Feyre szemén keresztül az elején.
A történet elég nyilvánvalóan egy Szépség és szörnyeteg retellingnek indul (ezt maga Maas is elmondta), de a könyv felétől teljesen más, saját irányt vesz, és a Királynőtől megszokottan kifacsarja és összepaszírozza a szívünket.

(És még egy nagyon fontos mozzanat, a könyv felénél megjelenik Rhysand is. De róla majd később.)

Imádtam ezt a könyvet. Minden megvolt benne, ami egy jó Maas-i fantasy-ben benne van. A rejtély, a hősnő, aki tényleg hős, az átérezhető, valóságszagú érzelmek és problémák, a csodálatos szntér és gazdag világkidolgozás, és egy komolyabb ellenfél felsejtetése.
Kellemesen borzongtam Amarantha, a hegy belsejében székelő gonosz jeleneteinél, mert olyan tapinthatóan őrült volt, ami szinte kilépett a lapokról.

Az itt bemutatott fanartok,
beleértve a térképet is,
a csodálatos Charlie
Bowater munkái, aki nagy
részben a színezőt is
rajzolta.
Találtam ugyan benne hibákat, pl Tamlin nem volt elég nekem mint Feyre szerelmének, néha pedig kifejezetten úgy éreztem, valami nincs
teljesen rendben vele, és ezt akkoriban fel is róttam neki. Aztán a második részt elolvasva rájöttem, hogy mindez teljesen szándékos volt az írónő részéről. És ez zseniális volt benne, mert ahogy újraolvastam, már észrevettem azokat az egyértelmű jeleket, amik felett először simán átsiklott az ember figyelme.

A könyv első felével úgy igazából inkább csak elvoltam, túl sok volt benne a Szépség és a szörnyeteg, de miután beindult a saját történet, onnantól csillogó szemmekel faltam a lapokat, és majdnem belerokkant az én szívem is, ahogy Feyre lassan összetört Hegyalján.
(Emlékszem, mikor Rhys először megjelent, én hangosan felsikkantottam - a drága mindig szerette a látványos bevonulásokat - anyám meg furán nézett rám, és megtudakolta, minden rendben van-e velem.)

Édes, drága bébidenevér
Rhysand
Miután végeztem az első résszel, egyszerűen nem bírtam kivárni, hogy megjelenjen magyarul is a második (még jó, még mindig várnék), így felszabadultam az Amazonra, és beszereztem angolul, szerencsémre épp akkortájt jelent meg.
Kevesebb, mint 3 nap alatt végigtoltam a 700 oldalas téglát.
És imádtam minden egyes szavát. Azóta még 4-szer (!) olvastam végig, és minden egyes alkalommal találok még apróságokat, ami miatt még imádhatom.
Ez a tökéletes könyv.
Mikor barátnőm olvasta az első részt, neki nem jött be annyira, főleg Rhys (édes nyári gyermek, nem tudsz te még semmit), én pedig igyekeztem meggyőzni, hogy milyen jó, vagy egy hétre összevesztünk, annyira berágtam, amiért nem érezte a hájpot. Igen, erőszakos reakciókat vált ki belőlem, ha valaki le meri szólni ezt a csodát.

Ó, én édes drágáim.
Hogy mi a legjobb ebben a könyvben? Hogy ténylegesen bemutatja az Amaranthánál töltött fogságuk miatt szerzett lelki sebeiket. Gyakorlatilag a fél szereplőgárda masszív poszttraumás stresszben szenved. (A másik fele pedig a gonosz.) Imádtam, hogy nem söpör el felette, mintha mi sem történt volna, mert egy ilyen esemény tényleg mély nyomot hagy az emberben.
És végre kibukik Tamlinből is a rossz oldala. (Nem véletlenül szereti jobban a nagy, szőrös-karmos vadállat énjét. Imádtam gyűlölni őt, mert tényleg egy tökéletes kivetítése a bántalmazó kapcsolatoknak. Az elején a közös jeleneteikben Feyrével tisztán látni az ilyen kapcsolatok tipikus jeleit mindkét oldalról. (És igen, az első könyvet visszaolvasva, látszik már Tamlin ezirányú tendenciája, amit annak idején még akár romatikusnak vagy szexinek is lehetne vélni. Hehe, kát hogy engem nem tudtál átverni, láttalak, s-fej.) Ezért nem vagyok hajlandó egyetlen képet sem bevágni róla a bejegyzésembe.

Rhys és a belső köre
És végre a drága Rhys is nagyobb szerephez jut. Az első részben ugyan elég bunkónak tűnt, félig-meddig elhittük, hogy ő is rosszfiú, de anyám, hát a folytatásban megolvasztotta még az én kemény jégszívemet is.
(Barátnőm nem értette, miért hívtam folyton édes kis bébidenevérnek.)
Csakis Rhys lehet elég jó Feyréhez. Miután hagyja őt átlátni a több réteg vastag maszkon, amit a szerettei megóvásának érdekében visel, egy puha, ölelgetnivaló kis plüssmackó.

A tökéletes főhőspárosunk mellett a (részben új) mellékszereplők is nagyot alkotnak. Mindegyikük karaktere összetett, mind ápolnak sebeket, és mind máshogy küzdenek meg vele. Ennyi lelki erő egy kupacba nem is fér el a szívemben. (Jaj, most elvonulok kicsit megkönnyezni az én drágáimat.)
A helyszínek palettája is bővült, a tavasz után átköltöztünk az Éjszaka udvarába, és tettünk egy látigatást a Nyárban is. Annak a főura szinte azonnal belopta magát a szívembe.
És a vége... Az a végkifejlet... Hát jaj. Belerokkant a szívem. Sarah J Maas, te tönkreteszel engem. Hybern királya, te máglyára való vagy Tamlinnel meg Ianthéval meg az egész szigeteddel együtt.

Összefoglalva az A Court of Mist and Fury egy csoda. Annyi komoly lelki problémát kezel helyén, mint kevés másik könyv, emellett a téteket is okosan emeli, új, érdekes szereplőkkel és még több helyszínnel tágítja a történetet, és egy olyan függővéggel zár, ami után vertem a fejem a falba és sikítoztam hangosan. Mindenki tanulhat belőle, aki valaha írásra, vagy netalán folytatás írására adja a fejét. Ez a kedvenc részem a sorozatból, és az abszolút kedvenc könyvem a világon.

A trilógia lezárása (de nem az utolsó történet ebből a világból) idén jelent meg, és olyan őrült voltam, hogy amint megnyitott az Amazonon az előrendelés, én már ott is tornyosultam. Drága szomszédom röhögőgörcsöt kapott, mikor közöltem vele, hogy én bizony hónapokkal korábban elő fogom rendelni, hogy biztos jusson. (Még jó, mert 0,01 másodperc alatt fogyott el megjenés után.)
És édes istenem, de megérte az a várakozás.
Végre elérte a két könyv óta fenyegető háború a világukat, Hybern királya megindította a támadást. (Úgy vigyorogtam, mint a tejbetök, mikor Feyre szétrombolta Tamlin udvarát. Megérdemelted.)
Ugyan ez a rész nem repült olyan érzelmi hullámvasúton, mint az előző, de ez másra is volt szánva. Már a cím rövidítése (ACOWAR) elmond mindent.

Amit a legjobban szerettem benne, az az összes udvar bemutatása volt, végre megismerhettük a főurakat, kit szerettem, kit nagyon nem. És még több titokra fény derült, még ha nem is hittük volna, hogy ez lehetséges.
Csak rátok várunk,
Nesta és Cassian.
Tempózzatok már.
A mellékszereplők ismét nagyot dobbantottak, az új kedvenceim Eilain és Nesta voltak, akik eddig elég harmadlagosak voltak, és nem valami szimpatikusak, de most kaptak még egy extra réteget. (Azt hiszem, én a lelkem mélyén Nesta vagyok. Legalábbis morogni biztos tudok úgy, mint ő.)

Vigyázat, most egy gigantikus spoiler jön!

Ami viszont teljesen taccsra ágott, az megint a vége volt. Azt hittem, hogy az ACOMAF után semmi sem tud már megrázni, de tévedtem. Maas még egy lapáttal rátett. Rhys halála jobban megölt engem, mint őt magát. Ha nem hozta volna vissza szinte azonnal, én felszálltam volna a következő repülőre, és elég erősen kifejtettem volna a véleményem. És nem lettem volna ezzel egyedül.

Oké, spoiler vége.

Ez a top 5 kedvenc sorozatom abszolút oszlopos tagja. A szereplőktől kezdve a történeten és a helyszíneken át a fantasztikus elemeken túlmutató valóságszagáig minden példaértékű benne. Sarah J. Maas megalkotta a tökéletes regényeket. És igen, teljesen elfogult vagyok velük szemben.

Hahaha, május, vigyázz, ott leszek az elsők között! Vigyázz csak, ACOFAS!



Ennyi volt mára az örömódám a Tüskék és rózsák udvara trilógiához. Alig várom, hogy végre magyarul is megjelenjen a második rész, addigis rendszeresen bújom a fanartokat, mert azokból is van jópár, meg teljes erőből színezem a csodálatos képeket a hivatalos színezőben.

Ezt még itt hagyom így a végére.

Szép novenber végét és egy saját Rhysand-ot kívánok mindenkinek. Hamarosan újra jelentkezem, végre összeraktam a Thor - Ragnarök kritikámat.

Love, Kalamaj

2017. november 2., csütörtök

Még furább dolgok - Stranger Things 2. évad

Alig egy hete vettem rá magam, hogy megnézzem a híresen sikeres első évadot, gondolván, hogy ha tényleg olyan jó, mint mondják, akkor nem kell majd olyan sokat várnom a második etapra. És olyan jó volt, hogy az a pár nap várakozás is egy örökkévalóságnak tűnt utána.
Aztán végre megérkezett az új évad, ami még nagyobb, még látványosabb, és leginkább még furább volt. Íme az értékelésem róla. Vigyázat, a bejegyzés spoilereket tartalmaz!

A történet pár hónapos kihagyással folytatódik, Hawkins készülődik a Halloween-re. A négy jóbarát újra együtt, de semmi sem olyan, mint volt. Mike még mindig gyászolja Eleven-t, Will-nek pedig poszttraumás stresszre emlékeztető "epizódjai" vannak. Időről időre átvillan előtte a másik világ képe, és ott egy hatalmas, pókszerű árnyékszörny követi.
Eleinte persze azt hiszik, tényleg csak a fejében van mindez, de aztán kiderül, hogy valós, és a veszély még mindig fenn áll, most sokszoros hatállyal, mint az első évadban.

Az új évadban visszatérnek a régi arcok, itt van a négy barát, Will anyja és Hopper rendőrfőnök, Nancy, Steve és Jonathan hármasa is, de mellettük egy csomó új szereplő is érkezik, így emberlétszámban is jelezve, hogy emeltük a tétet. 

Az egyik kedvenc ilyen új karakterem Max, az új lány, aki a vagányságával azonnal belopja magát Dustin és Lucas szívébe is, így Nancy-ék után még egy szerelmi háromszög is felüti a fejét. A másik nagy kedvencem Bob, Will anyjának pasija. A fickó egy nagy ölelgetnivaló mackó. Talán a legpozitívabb szereplő mindközül, egész végig segít, nem kérdez. Ő egy tipikus nerd, egy kisebb zseni. Imádtam nézni a reakcióit a "fura dolgokra", amikkel a többiek már tisztában vannak.

Akivel most kevésbé voltam elégedett, az Eleven volt. Bent volt, mert bent kellett lennie, de az ő történetszála kilógott a főtörténetből. Míg az első évadban mindig összefügött, addig most ő elment egy mellékküldetésre, így csak mellékes szereplő lett belőle, néha egész epizódokra el is tűnt. Végülis a végső összecsapásra ő is visszatér, de amúgy eg yelálló lábujj volt nekem az egész évadban.
És persze itt van még mindig a Hawkins Lab, ahonnan a probléma eredetileg elindult. Tartottam tőle, hogy megint ők lesznek a csúnya gonosz bácsik, akiket megint le kell győzni, de most változtattak rajta, és az új igazgatóval egy kárelhárító irányvonalat kaptak. Tetszett ez a fejlődés, ennek volt értelme.

A történet itt is összetett volt, és sikerült megugrania a magasabbra tett veszélyességi küszöböt. Továbbra is a klasszikus filmekből elejtett utalásokkal és azoknak szentelt omázsokkal telehintve haladt előre, de még nem olyan magasra lépve, hogy ne legyen hely egy harmadik évadnak még tovább emelkedni. Például újra megjelent virágfej, ami az első évadban a főellenség volt, most pedig csak egy az árnyékszörny virágfejű démonkutyáinak seregéből.


Ismét jelen volt a több szálon futó történet, megint három-négy a végén összefutó szállal operálva. Az én kedvencem Steve és Dustin. Az első évad legelején még nyápic szépfiú Steve-ből mostanra igazi badass vált, aki (saját szavait idézve) sokkal jobb gyerekcsősznek, mint Nancy fiújának.

De a nagy kérdés persze adott: sikerült-e felérni az első évad tökéletességéhez? Az én válaszom igen is meg nem is.
Csak magában nézve egy irdatlanul jó évad, jó szereplőkkel, remek látványvilággal, jó történettel. De az elő évad után nem olyan nagy robbanás. Annak a nagy sikerét az újsága okozta. Ott a történetben helyben, a szemünk előtt fedezték fel a "fura dolgokat", mi is velük együtt bukkantunk rá a titkokra. Ezzel szemben a második évadban már adott az alaphelyzet, kevesebb hely van a megismerés miatti jellemfejlődésnek. 

Viszont ugyebár a veszélyt ügyesen sikerült magasabb polca emelni, és egy teljesen jó folytatást kapott az első évadhoz, jól megtartva a már ismert, jól működő elemeket, és ezek mellé beemelve az újakat.
Szóval ha nem is szárnyalta túl az első évadot (amit nagyon-nagyon nehéz lett volna, ezt előre tudtuk), de attól még egy korrekt folytatás, ami képes volt felérni az elődjéhez.

(A pillanat pedig, amire egész végig vártam, szintén helyet kapott. Úgyis tudom, hogy mindenki tűkön ülve várta, hogy Joyce Byers azt kiabálja, hogy My boy! Haláli, és olyan jellegzetes, nélküle nincs Stranger Things.)

Az már biztos, hogy tűkön ülve várom a harmadik évadot, és amint az is megjelenik, ott leszek az elsők között, aki megnézi. Rég láttam ilyen kellemes sorozatot, ami emellett minden korosztályt megszólít, és nem veszi olyan halálosan komolyan magát az igenis komoly téma mellett.

Ez lenne a rövid értékelésem a Stranger Things második évadához. Hamarosan újra jelentkezem, addigis fura dolgokat mindenkinek.

Love, Kalamaj

2017. november 1., szerda

Októberi bevásárlótáska

Örömmel jelenthetem be, a megújult blog immár a harmadik zárásához érkezett. Ebben a rövid időben a kattintások száma elérte a háromezret, az én pici szívem meg majd kicsordul meghatottságában. Nem gondoltam volna, hogy máris ennyien elolvassák az agymenéseimet.
Jöjjön hát ennek örömére a harmadik hónapzárás.

Beszerzett könyvek:
Marie Rutkoski - The Winner's Crime (A nyertes bűne)
Jeff Wheeler - The Queen's Poisoner (A királynő méregkeverője)
Sara Shepard - Pretty Little Liars (Hazug csajok társasága) > az értékelésem itt olvashatjátok
Erin Watt - Paper Princess (Papírhercegnő) > az értékelésem itt olvashatjátok
Erin Watt - Broken Prince
Róbert Katalin - Szelídíts meg! > az értékelésem itt olvashatjátok
Sarah Addison Allen - A barackfa titka
Anna Banks - Nemezis. A szeretett ellenség
Kerstin Gier - Silber. Az álmok harmadik könyve

Elolvasott könyvek:
Sara Shepard - Pretty Little Liars (Hazug csajok társasága)
Erin Watt - Paper Princess (Papírhercegnő)
Erin Watt - Broken Prince (ezt angolul előre elolvastam, nem bírtam kivárni a függővéget)
Róbert Katalin - Szelídíts meg!
Rachel Hawkins - Demonglass (Hex Hall 2.) > a trilógiáról készült értékelésem itt olvashatjátok
Rachel Hawkins - Spell Bound
George R. R. Martin - Storm of Swords
Alain Robbe-Grillet - La Jalousie (ezt ugyan nem önszántamból olvastam, de attól még számít. Ki gondolta volna, hogy még az építész szakon is van néha kötelező olvasmány?)

A hónap kedvenc könyve: Paper Princess vs Szelídíts meg!
Nem tudtam végül eldönteni, melyik tetszik jobban, mert mindkettő a maga nemében megragadott. Ugyan frissen olvasva a Papírhercegnő nem váltott ki belőlem olyan elsöprő érzelmeket, de mostanra a szívemhez nőtt a nagyonis látható hibái ellenére. A Szelídíts meg!-ben meg a történetbeli innovációk hiánya ellenére az fogott meg, ahogy beleintegrálta a klasszikus Kis herceg mesét ebbe a gimis szerelni történetbe.

A hónap legnagyobb csalódása: Sara Shepard - Pretty Little Liars
És ez nagy szó, mert meg tudta előzni a francia regény is, pedig az már maga volt a szenvedés, annyira nyögvenyelős volt. De legalább abban találtam értékelhető technikai húzásokat. Ezzel szemben a Hazug csajok társasága egy dögunalmas, vontatott, jellegtelen izé volt, annyira teletömve márkajelzésekkel, hogy leszámolva kevesebb reklámot találnék egy női magazin ruha- és sminkrovatában, mint ebben a könyvben. Még most ősszel érkezik ugyan a második rész könyvben, de már most biztos vagyok benne, hogy ki fogom hagyni. Én megmaradok a sorozatnál, abban legalább történnek dolgok.

Ebben a hónapban megnézett sorozatok:
Strager Things 1.-2. évad (az első évadról készült kritikám itt olvashatjátok)
Lethal Weapon 1. évad
Agents of S.H.I.E.L.D. 4. évad
És végre elkezdődött az Arrowvers 4 sorozatának az új évadai, így végre van új Flash, Arrow, Supergirl és Legends of Tomorrow a nap alatt.
A hónap kedvence jelen esetben egyértelműen a Stranger Things volt, mindegy, hogy az első vagy a második évadot nézzük. Egyszerűen tökély, amit ez a sorozat csinál. Nem hittem volna, mikor belekzdtem, hogy tényleg fel fog érni az őt övező hájphoz, de egy cseppet sem csalódtam. Már most izgatottan várom a harmadik évadot.

A hónap kedvenc filmje: Thor - Ragnarök
Tegnap volt Bécsben a premiernap, és a Halloween-i kicsapongásunk részeként a barátnőmmel elmentünk megnézni. És pont olyan őrült volt, mint amit a trailerek ígértek. Nem fogok most spoilerezni, de annyit elárulhatok, hogy volt bátorság a filmben, teljesen más, mint a többi Marvel pályamű.
Az biztos, hogy fogok róla egy kritikát (vagy inkább örömódát) írni, de várok vele még egy hetet, hogy másoknak is legyen esélyük megnézni, mert nem lehet róla egy szót sem ejteni, hogy valami spoiler ki ne csússzon. Ezügyben egyébként a trailerek jól dolgoztak, a legnagyobb állkapocsleejtő pillanatokat jól rejtve tartották. Alig tudtam, hova nézzek, annyi minden történt.

Amire novemberben várok:
Könyvek:
Böszörményi Gyula - Nász és téboly (Ambrózy báró esetei IV.)
Cassandra Clare - Árnyak ura (Gonosz fortélyok 2.)
Sarah J. Maas - A Court of Mist and Fury (ACOTAR 2.)
Sarah J. Maas - Empire of Storms (Üvegtrón 5.)
Sorozatok:
The Punisher (Marvel? akkor még szép, hogy megnézem)
Marvel's Runaways
X-Men Gifted
Riverdale 2. évad
Filmek: végre kezdődik a nagy őszi-téli filmdömping
Justice League
Gyilkosság az Orient Expresszen
Olaf's Frozen Adventure (nem szégyellem, Frozen rajongó vagyok)
The Man Who Invented Christmas

Összegezve ez történt a blog életében az elmúlt hónapban. Megint jól feltankoltam könyvekből és sorozatokból is, lesz mivel lefoglalnom magam az egyetem mellett adódó szabadidőmben.
Jelenleg több poszt is van készülőben, szóval a következő két hétben jó sok friss bejegyzéssel tudok majd jelentkezni. Többek között ezek vannak már úton:
Thor Ragnarök
Stranger Things 2. évad.
Lethal Weapon: film kontra sorozat
A nyertes bűne könyvkritika
Silber trilógia

Szóval nemsokára újra jelentkezem, ne hiányoljatok addig se.
Remélem az októbere mindenki másnak is olyan kellemesen telt, mint nekem, és még egyszer ilyen jó novembert kívánok mindenkinek.

Love, Kalamaj