2017. december 14., csütörtök

Még egy görög mitológiás Love Story - J. L. Armentrout: The Return

Időről időre rám jön az Armentrout-hullám, és akkor muszáj valamit olvasnom tőle. Alapvetően nagyon szeretem az írónő könyveit, a Luxen-sorozat volt az, ami visszavitt a nagyüzemi olvasásra egy hosszabb szünet után. Már vagy nyolcszor újraolvastam az egész sorozatot.
Most viszont valami újra vágytam tőle, így a Titan saga első részét, a The Return-t szereztem be.
(Tudom, tudom, magyarul épp most jelent meg egy másik könyve, de valahogy ez jobban megfogott az alaphelyzete, meg amúgy is imádok angolul olvasni.) Egyébként ez is hamarosan érkezik magyarul, legalábbis a KMK webshopjában már fenn van előkészületben. Igyekszem ezt a kritikát ennek hűen spoilermentesen tartani, de mindenki saját felelősségére olvasson tovább.

Nagyon elégedetlen
vagyok a borítókkal.
Ez a brit asszem, ez
talán a legtűrhetőbb. De
az eredeti amcsi verzió
egy tömegkönyves,
félmeztelen pasi,  ami
semmit nem utal
magára a történetre.
(Remélem egy újat kap
a magyar kiadás.)
A fülszöveg:

A VÉN MOIRÁK HALÁLRA RÖHÖGIK MAGUKAT…
Egy éve már, hogy Széth alkut kötött az istenekkel, és nekik adta az életét. Eddig minden tőlük kapott munka erőszakos volt és véres – amivel neki nem is volt semmi gondja. Apollón azonban most valami egészen más feladattal bízza meg. Testőrt kell játszania, és a szabály: mindent a szemnek, semmit a kéznek. Csakhogy olyasvalaki számára, akinek egész életében gondjai voltak a szabályokkal, ezt nem is olyan könnyű betartani.
Josie el sem tudja képzelni, mit akarhat tőle ez az őrült, de nagyon szexi pasi. De nem sok jót ígér, hogy az otthonától távoli, épp csak elkezdett új életét Széth megérkezése a feje tetejére állítja, és egyenesen beledobja őt egy olümposzi méretű turmixgépbe. Josie-nak vagy teljesen elment az esze, vagy tényleg egy egyenesen a görög mitológiából megelevenedett szörnyeteg tör az életére.
Persze könnyen lehet, hogy mindennél nagyobb veszélyeket rejt majd az aranysárga szemű, titokzatos Széthtel való izzóan szenvedélyes kapcsolata.
MERT A TÖRTÉNELEM, ÚGY TŰNIK, MEGINT MEGISMÉTLI ÖNMAGÁT…


(Előre szólok, én nem vagyok hajlandó Seth-et a magyar fordításnak megfelelően Széth-nek leírni, mert az engem egy székre emlékeztet.)


Kicsit hadilábon álltam ezzel a könyvvel. Nem volt ugyan rossz, azt hozta, amit ígért, de semmi többet. Az Aremtrout-formula itt is működésbe lépett. A magát jellegtelennek látó (és a valóságban tényleg jellegtelen) lány belebotlik a túl-szexi-hogy-valóságos-legyen szépfiúba a rejtélyes rejtélyekkel, és persze azonnal instant szikra köztük, aminek persze a könyv nagyjábóli végéig ellenállnak, aztán jól kiélik a nagy csata előtt.
Láttuk már ezt (igen, rátok nézek, Katy és Daemon), és működött is, akkor is, most is.
Mert persze, hogy ez az isteni srác hirtelen a leggyönyörűbb nőnemű előlénynek lát, és nem is akar már mást. Hogyne. (Mert ennek a pasinak az érdeklődése kell ám ahhoz, hogy meglásd a saját értékeidet, esetleg szépnek tartsd magad, ugye? Tényleg?)

Seth
Amiért inkább ebbe kezdtem bele, nem a White Hot Kiss-be (eltekintve a második nevetséges címétől), az a görög mitológia belekeverése volt. Alapvetően én rajongok az antik kultúráért (ez egy leendő építésznek azért kicsit szériatartozék is), és nem egy hasonló tematikájú könyv is megfordult a kezemben, például a Percy Jackson sorozatot annyira szerettem, hogy még az öcsémet is rávettem, hogy belekezdjen. Kicsit féltem tőle, mennyire veszi komolyan az írónő, és ezzel megint olyan is-is helyzetben vagyok. Amennyi benne volt, az nem volt rossz, de ugyanannyi erővel lehettek volna vámpírok is, nem lett volna nagy a különbség. Érezhetően nem ez volt a fő témája, csak egy mellékes háttérvilág.

Egyértelműen a két főszereplő közötti romantikára koncentrált, ha összeszámolnám a jeleneteket, ami csak erről szólt, kitenné a könyv vagy kétharmadát. És igen, ez a történet rovására ment.

Valahogy én végig
Taylor Swift arcával
képzeltem el.
És mienek ezek a szereplők? Leginkább egysíkúak, pont olyanok, mint a hasonló könyvekben lenni szoktak. Seth a szó szerint hatalmas, komor, nehezen megközelíthető rosszfiú, aki legbelül persze puha, mint a vaj, sötét titkokkal, és persze azonnal megragad a szeme a lányon. Az adott lány, Josie pedig egy az egyben Katy-másolat a Luxen-ből. Jellegtelennek tartja magát, egy kis senki, aki valahogy minden képzetlensége ellenére végül a legerősebb, legvilágmentőbb lény lesz ezen a bolygón. Kellőképpen ártatlan, úgy van megalkotva, hogy minél többen bele tudják élni magukat. Egy szóval felejtős.
A mellékszereplők meg olyan keveset szerepelnek, hogy nem is nagyon van karakterük, csak a sablonos legjobb barát, haver, ilyesmi. Josie elméletileg legjobb barátnője például egy fúria. Jep. És mennyire van ez kiaknázva? Semennyire. Az első pár fejezet után eltűnik, és vissza sem tér a könyv végéig. Még a főgonosztól sem féltem, mert evidens volt, hogy úgyis győzni fog a szerelem hihetetlen ereje, satöbbi.

A legérdekesebb dolog esküszöm a múltban megtörténtek voltak, Seth régi ismerőseivel. Ennek a kiderülését pedig az egész könyvön keresztül húzza. Szívesebben olvastam volna inkább az ő történetüket.

Röviden ennyi lenne, nem akarok mélyebben belemenni, mert akkor már ki kéne dobálnom nem egy spoilert. Összefoglalva ez egy olyan semmilyen se tömegregény. Nem rossz, két nagyobb felkavaró képességgel rendelkező könyv közé pont be lehet csúsztatni mint egy kis kikapcsolódás, de sokat ne várjon tőle az ember. Gondolom a folytatásokban azért tovább bonyolódik, de nem vagyok biztos benne, hogy arra én befizetek. Egyenlőre Seth és Josie története nem keltette fel nagyon az érdeklődésem. Nem bántam meg, hogy elolvastam, a maga nemében egy oké könyv, csak én szeretem a kicsit jobban elgondolkodtató műveket.

Hamarosan újra jelentkezem, de még nem tudom, mit hozok legközelebb, több cikk is készülőben van. Addig is kellemes ádventi napokat mindenkinek.

Love, Kalamaj

2017. december 9., szombat

Posztapokaliptika és királyok - Vörös királynő értékelés

Ismét egy olyan könyvet sikerült beszereznem, amivel már egy ideje szemeztem, de valahogy mindig akadt valami más, ami előrangot kapott a vásárláskor. Most viszont ez ugrott a szemembe a könyvesboltban, és azt a mindenit, miről maradtam le eddig.
Alapvetően is mostanában hatalmas fantasy-hullámon lovagolok, így evidens volt, hogy a Vörös királynő is előbb-utóbb sorra fog kerülni. De arra számítottam, hogy ez is egy lesz a megannyi YA-szerű, női olvasó-centrikus könyveknek. Ezzel szemben ez a könyv sokkal, de sokkal több volt ennél. Olyan világot tárt elénk, ami jóval több volt egy mostanában divatos tömegfantasy-nél, azzal az ügyes csavarral, hogy az egészet belevágta egy posztapokaliptikus korba, ahol az elektromosság és a technika jelen vannak, ezzel egy igencsak érdekes alapkonhelyzetet adva a történetnek. (Ami ugyan nem egy olyan óóóóriási újdonság, de rendesen megállja a helyét.

A fülszöveg:
AZ ISKOLÁBAN TANULTUNK AZ ELŐTTÜNK LÉTEZETT VILÁGRÓL, az angyalokról és istenekről, akik az égben laktak, és szelíd szeretettel uralkodtak a Földön.
Egyesek szerint ezek csak mesék, de én nem hiszem.

Még mindig uralkodnak fölöttünk az istenek.
Lejöttek a csillagok közül.
ÉS MÁR NEM SZELÍDEK.

A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni hatalommal bíró harcosok.
Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni.
Mare az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket legjobban gyűlöl. Hamar felfedezi azonban, hogy vörös vére ellenére ő is halálos hatalommal bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti.

A hatalom játszmája azonban veszedelmes, és ki tudná megmondani, hogy ebben a vér által kettéosztott világban ki kerül ki győzedelmesen?

Vigyázat, innentől a posztom spoileres lehet azoknak, akik még nem olvasták!

Szóval itt van ez a remek világ, ami amellett, hogy egy jövő-múlt keverék, még uralkodik is benne az elnyomók (Ezüstök) és elnyomottak (Vörösök) ellentéte, és mindennek a közepén Mare Barrow, aki egyszerre kicsit mindkettő.
Az egyik kedvenc pozitívumom ebben a könyben, hogy a legtöbb szereplőnek tényleg valóságszaga van. A problémáik átérezhetőek, még valamennyire a főgonosszal is együtt lehet érezni. Nagyon sok YA-fantasy inkább csak csöpög a nyáltól, meg romanticizálja azt az amúgy nagyon nehéz, és még annál is piszkosabb kort, a szereplők pedig leegyszerűsített archetípusok, mint a tökéletesen előkelő hercegnő, a herceg, aki végül mindent feláldoz a lányért érzett, olthatatlan szerelméért, a gonosz királynő, satöbbi, satöbbi... Na itt nem ez a helyzet, szerencsére. A szereplők

összetettek, nem nyáladzanak, és tényleg komoly döntéseket kell meghozniuk, amikre nem feltétlenül a könyves evidencia a válaszuk.

Mare sem csak egy kemény csaj, vagy egy pátyolgatásra szoruló kislány, hanem valahol a kettő között, és pont ez teszi emberivé. Át tudtam érezni a fájdalmait és a boldogságait, és nem volt túl tökéletesen elrugaszkodva a földtől. Ezek miatt az emberi reakciók miatt kedveltem meg, valószínűleg a helyében én is hasonlóan viselkedtem volna.

A két heceg közül ugye a tiszta volt, hogy végül Cal lesz az igazi (-szerű), hiszen egész végig több volt köztük a kémia. Cal-ben pedig pont azt szerettem, hogy közel sem volt tökéletes, és ez folyamatosan fel is lett hozva. Nem az a tömegherceg, aki azonnal a felkelés élére áll, mert a lány megrebegtette a szempilláit. Egész végig, a legutolsókig hű maradt a neveltetéséhez, mégis pont emiatt bukott a végén a legnagyobbat. Szerencsétlen kölyök, nem akart ő rosszat, miért bántja őt mindenki? Látványos az egész könyvön keresztül, hogy neki még nem ez a végső állomása, a karaktere még jó nagy fejlődés előtt áll.

A féltestvére, Maven pedig az, akit annak ellenére is imádok, hogy ő kerül ki a végén főgonosznak. És ezzel most lelövöm a könyv végét. Mert a kis édes olyan jól tudta leplezni a valódi terveit, hogy mindenkit átvert. Ő a klasszikusabb, aranyos hercegnek tűnik, akivel a lánynak pont ugyanolyan aranyos a kapcsolata. Még ha Mare és Maven elsősorban inkább csak barátoknak tűntek nekem.
Összeségében sem volt a könyv csöpögősre teletömve romatikával, egy-két apró jelenetnél több nem volt benne, és ez ügyesen kiélezte a figyelmet a tényleges konfliktusra.
Végig át tudtam érezni, mennyire elhanyagoltan érzi magát a bátyja árnyékában, és hiába próbálkozik, nem tudja észrevetetni magát, ezért végül a gonoszság marad az egyetlen eszköze. És ettől lett ő is emberi. (Nekem elsőre Loki jutott eszembe az első Thor filmből, aki szintén egy testvér árnyékában sínylődött.)
Jó, kicsit számítottam arra, hogy Maven végül a sötét oldalon köt ki, de akkor is jó volt a végső csavar. Az biztos, hogy várni fogom a második részt, és Maven miatt is. Hiszen nem az a tipikus, 150%-ban őrült főgonosz, többször is kibukkant, hogy megvan még valamennyi az emberségéből. Szinte már jobban érdekel, mi lesz vele, mint Cal-lel, aki elméletileg a jófiú lenne.

A mellékszereplőkbe ugyan nincs olyan óriási munka beledolgozva, de ők annyira elenyésző időt szerepelnek, hogy többre nincs is igazán esély. Remélem a folytatásban ők is kapnak esélyt jellemfejlődni.

Ha stilisztikailag veszem elő a könyvet, szintén meg kell dícsérnem. A jelenetek úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy nem törik meg a dinamika. Az egész olyan, mintha egy filmet néznék, hasonlóan alakítja a történéseket, hogy fenntartsa az olvasóban a kíváncsiságot a legvégéig.
Mivel én az előreutalások nagy híve vagyok, itt is vadásztam rájuk, és akad jópár, aminél úgy vélem (vagy inkább remélem), hogy a folytatásokban talán megértjük a jelentősségét.

Mindenestre biztosan el fogom olvasni a további két könyvet. Összesítve ez egy nagyszerű könyv, összetett, elgondolkodtató világgal, érthető alapkonfliktussal, emberi karakterekkel, és remek történetvezetési metódussal. Még ha maga a sztori nem is olyan hűde nagy dobás, akkor sincs vele semmi baj. Hiszen ez csak az első rész volt, bőven van itt még hova menni.
Bárkinek szívesen ajánlom, aki szereti a középkori fantasy-ket és a posztapokaliptikus történeteket is, mert ez mindkettőt ötvözi. Talán kicsit a Cinder-hez tudnám hasonlítani jellegben, de persze a két sztori amúgy nagyon más, csak az alapvilágban vannak hasonlóságok.

Ennyi lenne a rövid értékelésem a Vörös királynőről. Hamarosan újra jelentkezem, most már tényleg megírom Jennifer L. Armentrout The Return könyvéhez a kritikámat, csak most közbecsúszott ez, és mindenképp akartam róla beszélni.Addigis kellemes decembert mindenkinek.

Love, Kalamaj

2017. december 1., péntek

Az Infinity War trailer margójára

Doppergést kérek...


Két napja végre megérkezett a várva várt Avengers - Infinity War trailere. 
És azonnal rekordokat döntögetett. Én még benne voltam az első egymillióban, akik megnézték, de azóta még 229 millió másik ember repült rá. Bizony. 230 milliót ért el a nézettség 24 csekély óra alatt. Ezzel minden idők legnézettebb trailere lett.

Jó, igaz, hogy azután, hogy először megnéztem, kapásból még vagy hússzor újrajátszottam, és igyekeztem az utolsó pixelig szételemezni és az összes rejtett utalást megtalálni benne.
Komplett két órára hármas erősségű fangörcsöt kaptam. Tegnap megmutattam a kisöcsémnek is, és ekkor eljátszottuk még egyszer ezt a forgatókönyvet, és csak fetrengeni bírtunk a gyönyörűségtől.

Ez a trailer egyértelműen a rajongóknak készült. Az utolsó képkockáig minden epic, és ha a film csak fele ilyen elképesztő lesz, akkor is fergeteges lesz.



De ennyi bevezető után jöjjön itt is maga a trailer:



Konkrétan mikor felcsendült a végén az eredeti 2012-es Avengers téma, nekem beleborsódzott a hátam. De nem csak ez volt az egyetlen utalás az első Bosszúállókra, rögtön a videó első fele Nick Fury beszédének feldolgozása (Coulson ügynök halála után a helihordozón), ezúttal maguk a bosszúállók adják elő.

A huszonkettedik másodpercben Thor a Galaxis őrzőinek hajójában állva egy égő területet néz. A körülmények alapján szerintem az Xandar, a bolygó, amit az őrzők az első filmjükben megvédtek. Ne felejtsük el, az ottani Nova hadtestnek adták át az egyik követ, Thanos mindenképp elmegy oda is, hogy megszerezze.

Nagyon úgy fest, New York megint pórul fog járni, hiszen a képsorok egy része kapcsolódik hozzá. A 47. másodpercben együtt látjuk Tony Stark-ot, Doctor Strange-et, Bruce Banner-t és Wongot, a new yorki Sanctum Sanctorumban, ahová Banner a tetőt keresztül zuhanva érkezett, valószínűleg Hulk formában. Ez egy biccentés a képregények felé, hiszen ott Silver Surfer landolt hasonlóan ugyanitt, hogy figyelmeztesse a Bosszúállókat Thanos közeledtére. Szerintem most is ez fog történni, csak Hulk-kal. Ha emlékeztek a Ragnarök posztkredit jelenetére, ott feltehetően Thanos hajója bukkan fel Asgard új hajója mellett. Szerintem Hulk onnan menekül meg, és rohan rögvest a Földre, figyelmeztetni mindenkit.
És a négyesből ki az, aki előként kilép a házból? Nem a két varázsló vagy a nagy zöld fickó, hanem a pasi, akin még a páncélja sincsen rajta.
Ezután végre láthatjuk élőben Pókember híres pókösztönét, mielőtt megpillantaná Thanos űrfánkját.

Egy perc hét másodpercnél tőnik fel Loki, ahogy átnyújtja a Tesseract-ot, amiben ugye egy kő lapul, ezt látjuk később Thanos kesztyűjén is a xandarról hozott (lila) kővel együtt. Erősen remélem, hogy Loki azért adja át neki a követ, hogy a megmaradt Asgardiakat mentse, ne csak a saját bőrét.

A következő jelenetben pedig végre megjelenik Thanos maga, teljes, lila hüvelykujjra hajazó mivoltában. Többen is kritizálták már, miért nincs itt rajta páncél, mikor a székében való üléshez is teljes hadi díszt viselt, de gondoljunk csak bele, ha nálad vannak a végtelen kövek, nincsen neked már szükséged olyan piti dolgokra, mint egy páncél.

A trailer második fele Wakandára fókuszál, szóval itt is biztos lesz nagy csata meg sok történés (hiszen Steve és Bucky itt rejtőznek a Civil War eseményei után, pluszban meg Black Panther végülis a királya, tele jó sok tech-kütyüvel).
Egy pillanatra látjuk, hogy Steve egykap egy felé hajított lándzsát, ugyan nem sok látszik az ellenfeléből, de ő Thanos egyik gyermeke, akik maguk is elég komoly ellenfelek.
Aztán elhangzik a teljes trailer kedvenc mondata: Szerezzetek ennek az embernek egy pajzsot, közvetlenül utána pedig Steve Rogers kilép az árnyékból, szakállastul, mindenestül. Egyébként ha megfigyeltétek, hiányzik már az egyenruhájáról a csillag, mint ahogy Bucky fém karjáról is a vörös csillag. Ez jelzi, hogy ők már nem Amerika kapitány és a Tél katonája, csak Steve és Bucky. Még egy képregényes easter egg: egy idő után Steve ott is elhagyta a Kapitány szerepét, és ott Nomad névre tért át.

Az utolsó fél percben pedig jönnek a harcjelenetek. Visszatér a Hulkbuster Ultron korából, Fekete özvegy ismét szőke hajjal (ne feledjük el, ő is menekül a hatóságok elől a Civil War óta, mikor végül Steve oldalára állt, szüksége van az inkognitóra). Thanos először Pókembert, majd Vasembert is padlóba döngöli, egészen szó szerint.
Feltűnik a trailer harmadik köve is, mikor Vision homlokából próbálja kiszedni két alak, akiknek a felső részét nem látjuk, de nagy valószínűséggel ketten Thanos gyermekei közül.
Közben Thanos már a két követ hozzácsatolta a kesztyűhöz, közben azt narrálva, hogy ezt élvezni fogja.

Végül pedig a wakandai csatából kapunk még pár jelenetet, köztük a lassított felvételben kamerába futás magasiskoláját is. közben maga a zene is lelassít, és mikor a csapat már egészen közel ért a kamerához, beúszik az Infinity War főcím, felcsendül teljes pompájában az Avengers téma, és az összes rajongó szinkronizálva ájul el gyönyörűségében.

Aztán pedig, mint a filmek végén is, itt is kapunk még egy kis posztkredit jelenetet, és azok is megnyugodhatnak, akik hiányolták eddig a Galaxis őrzőit. Én meg majd elolvadtam Mantis cuki kis integetésétől.

Ennyi lenne maga a trailer, most megyek, és asszem megnézem még tízszer.

Összefoglalva egy mondatba: Nos, emberek, így kell igazán ütős trailer-t csinálni.
Nem véletéen az a 230 milliós nézettség, és hogy most ez a legtöbbet tárgyalt téma az interneten. A rajongók őrjöngenek örömükben, és tudom, hogy nem hasonlítgajuk össze őket, de szerintem ez az egyetlen trailer földbe döngölte a teljes Justice League filmet, úgy, ahogy van.
Nem tudom, hogyan fogom kibírni ezek után májusig, de az már most biztos, hogy ott fogok tömörödni az elsők között, hogy láthassam minél több D-ben, annál jobb.


Ennyi voltam mára, most kicsit kiujjongtam magam. De emellett a téma mellett egyszerűen nem lehet elmenni, most mindenhonnan ez folyik, belőlem is. Hamarosan újra jelentkezem, már készül a Jennifer L. Armentrout - The Return kritikám.
Addigis olyan epic napokat, mint amilyen epic ez a trailer.

Love, Kalamaj

2017. november 30., csütörtök

Novemberi bevásárlótáska

Még egy hónap, és még ezer kattintás. Meg vagyok hatva.
Ebben a hónapban úgy istenigazából beindult az egyetem, így viszonylag kevesebbet tudtam olvasni. Cserébe viszont több filmet és sorozatot letudtam, mivel azt nagyszerűen lehet tervrajz-rajzolás közben csinálni, és úgy a munka sem olyan unalmas. Íme hát, mi mindent csináltam novemberben.

Beszerzett könyvek:

Sarah J. Maas - Empire of Storms (Viharok birodalma, vééééégre végre elő lehetett rendelni)
Sarah J. Maas - A Court of Mist and Fury (Köd és harag udvara, hogy én mennyire rég óta várok erre magyarul is)
Böszörményi Gyula - Nász és téboly (Ambrózy báró esetei 4.)
Agatha Christie - Gyilkosság az Orient Expresszen (ugyan már megvolt, de kellett nekem a filmes borítós kiadás, olyan szép)
Margaret Atwood - Alias Grace (Mikulás-ajándék, zóval hivatalosan még nem az enyém 😉 )
Stephanie Garber - Caraval (szintén vár még hatodikára)

Elolvasott könyvek:

Agatha Christie - Gyilkosság az Orient Expresszen (az összehasonlításom a filmmel itt olvashatjátok)
Sarah J. Maas - A Court of Mist and Fury (Huszadikán volt Rhys szülinapja, így megünnepeltem egy jó kis újraolvasással. A trilógiáról itt írtam.)
Jennifer L. Amentrout - The Return (egy ideje már porosodott az ebookjaim között)


A hónapban megnézett sorozatok:
Game of Thones 4.-5. évad
Outlander 1. évad

A hónapban megnézett filmek:
Justice League (az összehasonlítását a Thor: Ragnarökkel itt olvashatjátok)
Gyilkosság az Orient Expresszen (2010)
Gyilkosság az Orient Expresszen (2017)
Avengers (a tegnap megjelent Infinity War trailertől annyira bezsungtam, hogy muszáj volt megnéznem újra vagy az ötvenedik alkalommal is)

Amire decemberben várok:

Könyvek:
V. K. Bellone - Felvont vitorlák (Meridia 1.)
George R. R. Martin - A Feast for Crows (A Song of Ice and Fire 4.)
Cassandra Clare - Árnyak ura (Gonosz fortélyok 2.)
Julie Kagawa - The Iron Knight (Vastündérek 4.)
Érints meg! ...lelki cseppek hétköznapokra
Julianne Donaldson - Edenbrooke örököse

Sorozatok:
Outlander 2. évad
Agents of S.H.I.E.L.D 5. évad
Alias Grace
A szolgálólány meséje

Filmek:
Star Wars - Az utolsó jedik
Bright (Netflix)
Jumanji - Welcome To The Jungle
The Greatest Showman
Pitch Perfect 3.


Ennyi lenne a novemberi összefoglalóm. Ugyan most nem tudtam annyit tenni, mint októberben, de most sem maradtam popkultúra nélkül. Hamarosan újra jelentkezem, már úton van a The Return kritikája Jennifer L. Armentrout-tól, és pár szösszenet az Outlander első évadáról.
Addigis könyvekben és jó filmekben gazdag időt mindenkinek.

Love, Kalamaj

Mit hallgatok? /november

Hull a pelyhes...
Mikor reggel arra ébredtem, hogy teljes erővel havazik, kicsit meglepődtem. Viszont én már a hónap közepe óta karácsonyi hangulatban vagyok (nem csoda, el kellett intézni már az ajándékvásárlást), szóval nagy duzzogva hajlandó vagyok elfogadni. (Még ha kevésbé kellemes áttépni a bőröndöt az öt centis havon.
Na de mindegy, nézzük inkább meg, milyen zenékkel ütöm el ezt a havazós időt.

A hónap kedvenc albuma:
Bastille - Wild World

Eddig úgy voltam a Bastille-al, hogy a rádióban hallott pár számukkal rendben voltam, de azért nem számítottam magam óriási rajongójuknak. Viszont múlt héten akadtam rá a decemberben érkező Bright című flmre, aminek a zenéjéből négy számot már fel is tettek a Youtube-ra, és azok nagyon elnyerték a tetszésem. Köztük volt a Bastille World Gone Mad-je is, szóval akkor már körülnéztem a házuk táján. És együltőben végigtoltam az egész albumot. 

Karácsonyi hangulatban:
Lindsey Stirling - Warmer In The Winter

Alapjáraton nem vagyok oda azért, ha előadók direkt karácsonyi albumokat csinálnak, úgyis mind tudjuk mi az egyetlen célja ezeknek. De Lindsey-nek meg tudom bocsátani. Hatalmas rajongója vagyok, annyira egyedi, amit csinál. Kíváncsi voltam, milyenek a közimert karácsonyi dalok az ő stílusában. És pont annyira király, mint a többi dala. Aminek kifejezetten örülök ebben az esetben, hogy mivel ő hegedül, így a dalok (nagy része) is csak instrumentál, nem az ezredszer feldolgozott All I Want From Christmas ezeregyedik verziója.

Amire várok:
Bright filmzene

Maga a film egy orkos-tündés-külvárosos rendőrfilmnek néz ki, december közepén jön a Netflixre, és az egyik főszerepben Will Smith játszik. Annyira szürreálisnak és frissnek tűnik, hogy felkeltette az érdeklődésem.
A zenéjéből lassanként csepegtetnek nekünk számokat, és az eddig közzétettekkel nagyon elégedett vagyok. Ha az egész filmnek ilyen hangulata lesz, akkor egy remek darabnak nézünk elébe.
Íme az a pár szám, ami már ismert:


Bastille - World Gone Mad



Machine Gun Kelly, X Ambassadors, Bebe Rexha - Home



Logic, Rag'n'Bone Man - Broken People


Ez lenne a gyors összefoglalása a novemberi playlist-emnek. Lassanként maga a november is a végére érkezik, így itt az ideje, hogy lezárjam a hónapot. Legkésőbb holnap érkezik a bevásárlótáska, ahol összeszedem, mi mindent csináltam az elmúlt hónapban.
Addig mindenkinek hópelyhes napokat (de biztonságos utakat).

Love, Kalamaj

2017. november 28., kedd

Könyv vs film - Gyilkosság az Orient Expresszen

Idén ősszel új adaptációt kapott Agatha Christie egyik legismertebb története, a Gyilkosság az Orient Expresszen. Már az első hírekre is izgatottan ugrottam, hiszen világ életemben nagy rajongó voltam. Gyakorlatilag a Poirot-történeteken nőttem fel, délutánonként mindig azt néztem otthon, legtöbbször a nagyimmal, és már annyiszor láttam minden részt, hogy kívülről fújom mindet.

Viszont az örömteli várakozás mellett megvolt bennem a félelem is, hogy nem fogja elnyerni a tetszésemet. Hiszen nekem David Suchet A Poirot, hiába nem ő volt eddig sem az egyetlen, aki vászonra vitte. De mindenképp a leghíresebb, és az, aki a legtovább viselte magán a bajuszos detektív köpenyét.

Szóval eljött a november, és az új film is. Kétségekkel ugyan, de megnéztem, és azt hiszem, kellemesen csalódtam. Íme hát az összehasonlításom az eredeti könyv, a Davis Suchet-féle film és az idei adaptáció között. (Ugyan van még egy film, az 1974-ből, de ettől most eltekintek, hiszen kevésbé ismert.)


Kezdjük is a könyvvel. Világhírű, ismert történet, egy olyan csavarral a végén, ami miatt méltán vált ilyen híressé. Emellett része Agatha Christie masszív életművének, ezen belül pedig a bajuszos kis belga detektív, Poirot eseteinek. A nagy részét olvastam is, nem csak láttam, és az Orient Expressz mindig bene volt a top 5-ben. (Persze, az abszolút kedvenc örökre a Függöny marad, azon úgy bőgtem, mint egy gyerek.)
Szóval adott egy remek történet. Viszont így újraolvasva maga az írás nem nagyon ragadott meg. Szörnyen rövid a könyv, így mellőz mindenféle Tolkieni hosszúságú leírásokat. Nem azt modom, hogy rossz lenne, csak nagyon tömör, és a nagyja dialógus. Több helyen az adaptációk jobban tetszettek, mert egyszerűen több érzelem volt beléjük gyúrva.

Mint már említettem, 1974-ben készült egy teljes estés nagyfilm is belőle, olyan nevekkel, mint Ingrid Bergman vagy Lauren Bacall, a koruk nagy sztárjai.
David Suchet 1989-ben jelent meg először Poirot-ként, és 13 évaddal később, 2013-ban, a Függönnyel búcsúzott el tőle. Nekem ez a sorozat jelenti a gyerekkorom, és bármikor meghallom az indító zenét, borsódzik a hátam. A mai napig szentül hiszem, hogy ez a legjobb filmzene, ami valaha felcsendült.
Az egész sorozatból üvöltött az autenticitás, a kosztümök, a díszletek, a zene, minden visszarepített abba a korba. Ne is beszéljünk magáról Poirot-ról. Ő egyszerűen fergeteges volt. Szerintem David Suchet annyira megszokhatta már a szerepet, hogy félálomban is el tudná játszani.
A Gyilkosság az Orient Expesszen a 12. évadban, 2010-ben készült el, tehát jobban belegondolva nem is olyan régen. Be kell ismernem, nem tartozik a kedven részeim közé, és ez leginkább a zene miatt van. Helyenként bántóan erős és agresszív, igen, emlékeztet egy kisikló vonatra. De amúgy nincs semmi bajom vele. A szereposztás itt is kiváló, Mary Debenham-et például Jessica Chastain játssza, ami elsőre fel sem tűnt nekem, csak mikor visszaolvastam.
Itt voltak, akik sokkal jobban tetszettek, mint a 2017-es verzióban. Poirot, nyilván, de Toby Jones nekem sokkal hihetőbb Rachett/Casetti volt. Sütött belőle a gonosz, míg  Jonny Depp nekem csak Jonny Depp volt. Azt egyenlőre nem tudtam eldönteni, hogy Judy Dench (2017), vagy Eileen Atkins (2010) volt-e a jobb Dragomirov hercegné, mert mindketten kiváló alakítást nyújtottak, de egykicsit jobban húz a szívem a második felé.

A 2017-es, Kenneth Branagh-féle adaptációnak is megvoltak a maga értékei. Először is, tisztán látszik, hogy az egyik egy sorozat része, a másik meg egy nagykölségvetésű blockbuster-nek lett tervezve. Ez az új film látványra gyönyörű, nem sajnálták a pénzt rá. És ha részletekbe menően odafigyelt az ember, igencsak zseniális húzásokat is csempészett bele a rendező/ főszereplő.
És igen, itt kezdődnek el a gondjaim. A szereplők. Már maguk a trailerek is nagy hangsúlyt fektettek rá, hogy micsoda szereposztása van ennek a filmnek. Egytől egyig világhírű, agyondíjazott színészek. És ezzel nem is lenne baj, dehogy. Az én bajom ezzel csak az, hogy az ismertségük miatt nem tudtam belelátni őket a szerepükbe (amit legtöbbször tényeg jól hoztak). Ahogy mondtam, nem Rachett volt, hanem Jonny Depp, nem Mary Debenham, hanem Daisy Ridley, és így tovább. Ez kissé zavaró volt.
És nekem akkor is David Suchet az egyetlen Poirot. Branagh igyekezett hozni a Suchet-féle bohókás detektívet, de nekem igazából csak egy gyengébb másolatnak tűnt.
A másik dolog, ami zavart, az az akció volt. Izgalmasabbá akarták tenni a filmet, hogy beledobtak pár akciójelenetet, ami ha egy különálló film lett volna, teljesen oké lett volna, viszont nagyon nem illik a könyvekből megismert Poirot-hoz, és emiatt nekem nagyon kilógtak. Hercule Poirot nekem ne rohangásszon hidak tartószerkezetén. Nem Sherlock Holmes.
Ettől eltekintve jól bánt az alapanyaggal, tiszteletben tartotta, és az apró változtatások, amiket eszközölt, elegyengette a könyv bukkanóit, illetve a mai korban is relevéns kérdéseket boncolgatott.
Összességében nem egy rossz film, igazából tetszett, és ha el tudok vonatkoztatni az előzetes elvárásaimtól és már jól megszokott Poirot-képemtől, teljesen tudom élvezni. Pozitív csalódás volt több pontban is, még ha megvoltak a bajaim is vele.

A tökéletes Orient Expressz film szerintem az lenne, ha ezt a kettő összegyúrnánk. A sorozatból ismert Poirot (David Suchet-t akarom újra a főszerepben látni, ez asszem eddigre tisztán érződik) és a tapintható korhangulat, ötvözve az új verzió látványával és okos húzásaival.

Ennyi lenne a rövid összehasonlításom a két filmről és a könyvről. Hamarosan újra jelentkezem, a napokban várható a Mit hallgatok novemberi része, és lassan már a hónapot is lezárom. Addig is rejtélyes napokat mindenkinek.

Love, Kalamaj

2017. november 24., péntek

Szuperhősök novembere - Ragnarök v Justice League

Az ősz beálltával megkezdődött a mozikban az év végi blockbuster-dömping. Az elmúlt hetekben olyan nagyszabású filmek jelentek végre meg, mint a Gyilkosság az Orient Expresszen, a Thor: Ragnarök, A rossz anyák karácsonya, vagy az Igazság ligája.

Mint látszik ebből a négyből is, a képregényfilmek rajongói nem maradtak rajonganivaló nélkül, mind a Marvel, mind a DC is kedveskedett nekünk. Mindkét induló egy új csapattal megy neki az ellennek, ami nem a Bosszúállók, de azért szeretne az lenni.
Hasonlítsuk hát össze őket néhány kulcspont alapján.

Vigyázat, spoilerek várhatók mindkét filmhez, és a filmes univerzumaik többi filmjéhez is!


1. A történet

Alapvetően mindkét kiinduló történet tetszett.
A harmadik Thor film az MCU harmadik szakaszának zárása is, így maga is egy nagy durranással zár. Mély, érzelmes jelenettek tarkítják, mint rögtön az elején Odin halála, ami az egész későbbit kiindítja. Komplett, összetett történet, ami ugyan bonyolult, mint a fene (nem is csoda, vagy öt képregénytörténetszálból merített), mégis összeáll eggyé.
A Justice League sem indít rossz helyről. A Superman halála utáni időkben kezd, ahol ezt a reményt megtestesítő példaképet elveszítve a világ kétségbe esik. Komoly, elgondolkodtató pont. Lenne. Ha nem lett volna előtte ott az a fránya Batman v Superman, ahol a fele világ tiltakozott ellene, veszélyes űrlénynek titulálva. Most viszont mindegyikük amnéziában szenved, mindenki siratja Szupit. Ettől függetlenül még okés lenne, ha nem követteék volna el ugyanazt a problémát, hogy túúúl sok tartalmat probáljanak belegyömni. Egyetlen filmben bemutatni a Liga felét nem könnyű feladat, így viszont megint zsúfolt lett a film. Viszont Batman-t és Wonder Womant továbbra is bírom, az ő jellemük még tovább bővült. (Gondolom a rendezői változatban majd jobban ki lesz bontva pár dolog, ha jól tudom, 50 (!) percnyi anyagot vágtak ki a filmből a moziváltozatra.

2. A hősök - egyén és csapatdimanika

Mindkét filmben megvoltak az érdekes karakterek, és a kevésbé érdekesek is. Ezt a kört mindenképp a Marvelnek kell odaítélni, pusztán azért, mert azt ezt a filmet megelőző megannyi másik alatt már volt idejük kibontani a szereplőket, és már kész érzelmekkel rendelkeztünk feléjük. Ezzel szemben a JLA-ben rengeteg volt az új arc, és a régebbieket is csak max 2 film óta tudtuk követni, hozzájuk még nem volt idő mélyebb érzelmeket fűzni.
Azt teljes szívvel támogattam, hogy Aquaman a szöszi, zöld spandexes csávó helyett Jason Mamoa legyen. Mert Khal Drogo szárazföldön és vízben is nagy arc. Viszont nekem Flash nem igazán jött be. Ő volt a filmben az úgy nevezett comic relief, azaz a vicces karakter, de a sok komorkodás mellett néha túl erőltetettnek és nem oda nem illőnek tűnt. Oké, értem, a sok kritika után igyekeztek könnyebbre venni a film hangvételét, de Barry Allen kicsit néha átesett a ló túloldalára. És nekem az egy és örök Flash úgyis csak Grant Gustin tud lenni.
Viszont az új karaktereket is több élettel töltötte meg a Marvel. Mindenkinek érdekes háttértöténete, érthető motivációik és megindokolható céljaik voltak. Etéren talán a BvS jobb volt, hiszen ott Batman érvelését Superman-nel kapcsolatban át tudtuk élni, nem csak egy random földönkívülitámadás volt, ahol csak írtani kellett az ellent.
A csoportdinamika nagyjából mindkettőben okés volt, mindenkiben volt csapatszellem. Etéren a két film talán egy magasságban mozgott nálam.

3. A gonoszok

Mit is ér egy hős a gonosza nélkül? Mindkét képregényvilág gazdag a jobbnál jobb gonoszokban, eddig viszont úgy tűnt, a Marvel gyengébben teljesít, mint a DC ezen a téren. (Nem, Loki, te ne is hallgass erre, imádunk téged. És bárki bármit mond, én imádtam Jessie Eisenberg Lex Luthor-ját.)
Most viszont fordult a kocka. Ebben a körben Hela végzet az élen. Ugyan ő sem volt a legemlékezetesebb, de igyekezett a Lokit hozni a saját varázsával. (Mármint gondoljunk csak bele, fekete haj, zöld-fekete ruci, nagyszájú, biztos, hogy nem Thor lett örökbe fogadva?) Megvoltak a maga pillanatai, és összességében nem volt rossz.
Viszont Steppenwolf... Nagyot csalódtam benne. Egyrészt nem értettem, hogy miért ő irányítja a Paradémonokat, nagyon hiányoltam Darkseid-ot a filmből. Másrészről pedig nem tudta elérni, hogy egyetlen pillanatig is felkeltse az érdeklődésem. Dögunalmas volt. Hozzá képest esküszöm a sötét elfek a Thor: Sötét világból érdekesek. Nem tudtunk meg semmit róla, se az indítékairól, a hátteréről, mikor a film elkezdődött, már itt volt, és nem is fejlődött semmit. Az egyetlen látható motivációja a puszta rombolás és a világ elpusztítása volt. Ez 2017-ben pedig nem fog a székében tartani senkit a film végéig.

4. A konfliktus

Adott kt érdekes kiindulási történet, az most mindegy, mi lesz belőle. Egyrészt a Ragnarök keverve a Planet Hulk-kal, a halál istennőjével a főgonoszként, és még Surtur is tiszteletét teszi. Másrészt meg itt van nekünk Steppenwolf és a paradémonok, Superman halála és a Justice League megalakulása. Mindkettőből ennyi hallatán várhatunk egy-egy szuper filmet.
A végeredmény pedig megintcsak két külön világ. Az első pontban már részben kifejtettem ezt is.
Viszont ha csak magát a konfliktushelyzetet nézzük, hasonló lesz az eredmény. Nagyon nehezményeztem a film nézése közben, hogy a trailerekben látható jelenetek voltak az eglsz Igazság ligája legjobb pillanatai. Azok alapján egy Ragnarök-szintű őrületre vártam, de a köztük megmaradt részek viszont már közel sem voltak ilyen érdekesek. Összeségében lapos maradt a film, és nem tudtam érdeklődni, hogy vajon meg tudják-e menteni a világot, mert úgyis tudtam, hogy győzni fognak. Steppenwolf unalmassága is sokat rásegített erre, ha a főgonosz érdekesebb lett volna, mindjárt jobb lett volna a konfliktus is.
Az egyetlen érdekes pontja Superman feltámasztása volt, de ezen is túl gyorsan átsiklottak. Annyizor emlegették, hogy milyen következményei lehetnek, és vegül persze szinte azonnal minden rendben volt, Szupi még életlenül sem hagyta ott a lelkét a halálban, vagy ilyesmi. 
A Ragnarök sem volt tökéletes, de azért érzékelhetően jobb. Leginkább azért, mert beláttunk a színfalak mögé. Megismertük Hela múltját, tudtuk, miért akarta Asgadot, és nem az volt a fő célja, hogy elpusztítsa, ő csak azt akarta visszakapni, ami felfogása szerint jogosan járna neki. Mellette a csatlósa, Skurge reakciói és jelleme pedig sokkal valóságszagúbbá tette, nem csak egy idegen volt, akit le kellett verni, és kész. Az ellenállás kitágította a világot, tudtuk, mi folyik mindenki mással a főhőseinken kívül. Az Acélember masszív járulékos veszteségeit ért kritikák után nem csodálom, hogy a DC ekkora hangsúlyt fektet rá, hogy senki ne legyen a környéken senki, ha mégis, akkor ezek egytől egyig meg legyenek mentve jó látványosan. A Ragnarök bevállalta, hogy csak úgy hullottak benne a mekóléékszereplők. (Lásd Hela üdvözlése Asgardba való érkezésekor, kvázi az egész sereget kiiktatja.) Összességében volt bátor a film, és akkor még nem is említettem a végkifejletet.

5. A hangulat

A Marvel és a DC két teljesen különböző hangulatot épített ki az évek alatt. Míg a Marvel a vicces, jópofa, a közönség által könnyen fogyasztható komédia, addig a DC borongós, sötét szeretne lenni. És ez most is nagyjából így alakult.
A Ragnarök egész végig pont olyan őrült, mint azt a trailer sugallja. Vad, vicces, és teljes mértékben állat. Egy pillanatra sem lassít, mindig történik valami, de nem válik közben zsúfolttá
Ezzel szemben a JLA amellett, hogy a trailerekből látott jeleneteket leszámítva elég lapos marad, valahogy zsúfolt is, túúúl sok dolog van belesuvasztva. Talán rosszul van ütemezve, vagy nem tudom, de egyszerűen nem adja azt az élményt, amit vártam volna. Hiszen emlékezzünk csak az első Bosszúállók filmre, meg lehet oldani jól is ennyi hős mozgatását. És a főgonosz sem lett volna rossz, ha rendesen foglalkoznak vele.

6. A látvány

Ez azért mindkét filmben ott volt a maga módján. Ugyan a Ragnarök nekem sokkal jobban tetszett, de azt meg kell adnom, hogy a Justice Laegue is jellegzetes volt. Tipikus DC volt, adta a komor színvilágot.
Ha filozofikusabban akarok nekiállni, akár úgyis értelmezhetném, hogy ez a színek hiánya metaforikusan jelképesheti, hogy Superman halálávan eltűnt a remény, és az emberek ilyen lehangolónak látják a világot.
Ezzel szemben viszont a Ragnarök csak úgy tobzódott a színekben. A plakátok és karakterposzterek nem túloznak, tényleg ilyen rikító minden. Még Hela is valahogy élénk a fekete-sötétzöld ruháiban.
Az egész film egy csemege a szemnek. Mindenképp megéri a 3D, csak ámul-bámul rajta az ember. Az effektek hullapontosak, és a színek alátámasztják az élményt.

7. Az easter egg-ek

Mindkét film bővelkedett a kikancsintgatásokkal a képregényekre és a már létező filmes univerzumukra. Ez a vázlatpont nem is összehasonlítás, mindössze szeretnék megemlékezni néhány igen leleményes easter egg-re, ami nekem is elkapta a figyelmem.
Ragnarök: rengeteg utaást lehetett látni a képregényekre, amikből ihletett vett, köztük a Planet Hulk (ahol Hulk egy idegen bolygón köt ki, gladiátorkodik, és a bolygó lakóinak rajongását vívja ki ezzel. Ismerős?) meg a Contest Of Champions (a Nagymester játéka, ahol rengeteg általunk is ismert hőst küld egymás ellen harcolni). Az egyik kedvencem a totemoszlopszerű torony, amin (valószínűleg) korábbi bajnokok szobra található, köztük Hulkké is. Egy ilyen szobor Beta Ray Bill, aki Thor-hoz nagyon hasonló, és a saját kalapácsa is van. Repesett a kis szívem, hogy őt is belengették ezzel.
Justice League: minden szereplőnek megvoltak a saját utalásai a múltjukra. Mivel Wonder Woman és Szupi kivételével senkinek nem volt igazi eredetfilmje, az ilyen elejtett félmondatokból sokat megtudhattunk róluk. Az én személyes kedvencem mégsem ezek közül való, hanem a Steppenwolf első idelátogatását bemutató flashback jelenetből. Egy pillanatra átlibben a képen egy Zöld lámpás, ergo már legalább egyszer jártak itt. Ezúttal talán sikerül majd eltalálniuk a filmjüket. Igen, rád nézek, szörnyű, animált zöld kosztüm!

8. A marketing

Mindkét filmhez nagyszerű trailerek kaptunk a megjelenésük előtt. A Ragnarök kedvcsináói inkább arra fókuszáltak, milyen őrült lesz a film, míg az Igazság Ligája az intezív akciókra és a látványos csatákra fektette a hangsúlyt. Mindegyiknek megolt az a jellegzetes zeneszám, ami mikor a filmben a csata hevében, a legintenzívebb pillanatban megszólalt, szabályosan borsódzott a hátam. (Azt most hagyjuk, mi volt a film érzete a trailerek után, ezt már kifejtettem.)
Emellett gyönyörű poszterek és karakterplakátokkal örvendeztettek meg minket. Mindkét adag, ugyan más-más okokból, de egyszerűen elképesztő.
Ebben a vázlatpontban megint csak meg kell dícsérnem mindkét filmet, kitettek magukért. Valahol voltak köztük még hasonlóságok is, de ez nem véletlen, a szezon két nagy szuperhősös filmjéről beszélünk, természetesen egymás riválisai voltak.

9. A végkifejlet és az üzenet

Íme a legspoileresebb pont. Aki még nem látta egyik filmet sem, de akarja, most lapozzon tovább, nem akarom elrontani a végét senkinek.
Mindkét filmben volt egy okos pillanat, amiért meg kell adnom nekik egy pontot. Tetszet, hogy Steppenwolf-ot nem kifejezetten győzték le, hanem elérték, hogy féljen, és a saját paradémonai rángatták el. De ezt a mozzanatot leszámítva nem nagyon nyűgözött le. Az egész végső harc tényleg csak egy nagy csépelés volt, semmi több. És hiányoltam a csapatszellemet. Persze, valamennyire összedolgoztak, de végülis nem lettek volna elegek, hacsak Superman fel nem bukkan. Főleg azután, hogy a plakátok fő tételmondata az volt, hogy nem lehet megmenteni a világot egyedül. Aztán Szupi berepül, és teljesen megcáfolja ezt. Ezért nekem kicsit a saját kardjába dőlt a film üzenete.
Ezzel szemben a Ragnarök egyszerűen otthagyott a moziban tátott szájjal.
Ugyanis bevállalták, hogy a Ragnarök tényleg elérje Asgardot, és elpusztuljon a bolygó. És ezért le a kalappal előtte. Nem hittem volna, hogy lesz ennyi vér a pucájukban. Gondolom nem voltam egyedül azzal, hogy arra számítottam, mint egy jógyerek Marvel film, a végén valahogy találnak egy módot, hogy megmentsék Asgardot, és utána minden megy békében tovább. De nem, bevállaták a nagy durranást. És ez csak még erősebbé tette az üzenetet, miszerint egy ország (itt ugye épp Asgard) nem a helytől lesz az, aki, hanem a néptől. És ez frankó.

10. Összességében

Szerintem már egyértelműen látszik, hogy ezt a meccset nálam a Ragnarök nyerte. (Nem azért, mert inkább Marveles vagyok, mert nem, a DC-t is szeretem.)
Nem azt mondom, hogy a Justice League rossz volt, mert nem volt az. Mindössze laposabb lett, mint amit vártam tőle, és még mindig tele volt olyan problémákkal, amiket nem tanultak meg az előző filmjeikből. De egy képregényes filmnek elmegy, és nyugodtan el lehet menni megnézni. Ha nem lett volna szinte egyidőben vele a Ragnarök, talán még jobban is tetszett volna.
Viszont itt volt a Ragnarök, az pedig egyszerűen elkápráztatott. Pörgős, komplex történet, jól időzített vicesség és igazi érzelmi mélységek váltakoztak benne, megtoldva gyönyörű vizuális élménnyel és olyan szereplőkkel, akiknek át tudtuk érezni az életét. A már ígyis masszív Marvel filmes univerzumban kiemelkedő film, azonnal az egyik kedvencem lett. Mindenkinek szívből ajánlom, hogy nézze meg, még akkor is, ha nem egy nagy képregényfilmes, mert azoknak is élvezhető lesz. (Jó, sok visszautalást a korábbi részekre nem fog érteni, de ettől eltekintve.)


Ennyi lenne a Ragnarök v Igazság Ligája összehasonlításom. Hamrosan újra jelentkezem, legközelebb ismét egy összehasonlítással. A Gyilkosság az Orient Expresszen három variációját, a könyvet, a David Suchet- és a Kenneth Branagh-féle filmet eresztem egymásnak.
Addigis hősies napokat mindenkinek,

Love, Kalamaj