2017. október 18., szerda

Könyv vs sorozat, első felvonás - Pretty Little Liars

Senkinek nem mondok újdonságot azzal, hogy manapság virágkorukat élik a könyvekből készült film- és sorozatadaptációk. Nézzünk csak körül a mozik műsorában, a filmek 95 százaléka adaptáció, reboot, folytatás, vagy előtörténet, egyre kevesebb a tényleg új, eredeti tartalom.
Persze nem óhajtom most megkövezni ezt, hiszen melyik moly nem várja örömmel, ha a kedvenc könyvét végre vásznon vagy kisképernyőn láthatja? És mennyi-mennyi remek alapanyag várja, hogy vizuálisan is kényesztesse a rajongótáborát?

Szerencsére a magyar
kiadás filmes
borítóval jelent meg.
Ebből a nagy választékból hozok ma egyet, ami ugyan sorozatként nem épp mai csirke, viszont a könyvverziója nemrég jelent meg a Könyvmolyképző kiadónál. Íme a Pretty Little Liars.

Vigyázat, ez a dupla kritikám spoileres lesz, legalább a sorozat első évadának végéig!

Történetünk szerint vagy négy lány, akiket a barátnőjük eltűnése után három évvel üzenetekben zaklatni kezd egy A kódnevű alak.
És ennyi.
Komolyan. Ennyi az első rész összes története. Ebben a könyvben semmi nem történik.



Azt tisztázzuk, hogy először láttam a sorozatot, utána került most a kezembe a könyv. És bár az adaptált verziójával is megvoltak a magam bajai (szerencsétlen lányok időnként kegyetlenül logikátlanul tudnak viselkedni, ez pedig engem mindig bosszant), alapvetően élveztem a történetet, ahogy igyekszenek rájönni, ki az az A, és közben a maguk életének gondjaival is foglalkozni.

Igen, a hangsúly itt a történet szón van.
Íme az eredeti borító.
Ugyan jó a koncepció,
de a kivitelezés
ritka ronda.
Eleve kételkedtem benne, hogyan tud ebbe a még 300 oldalt sem kitevő könyvbe az a rengeteg esemény beleférni, ami az első évadot kiteszi. Hát sehogy. Ugyanis ez a nyúlfarknyi könyv mindössze az első évad első epizódját tartalmazza (meg pár kisebb jelenet későbbről, aminek igazából sorrendileg semmi jelentőssége).
Ebből kifolyólag az egész dögunalmas.
Nemcsak a történet teljes hiánya, az a pár jelenet, ami tényleg benne van, az is vontatott és fájdalmas. A lányok csak úgy vannak, néha kapnak egy-egy kedves kis üzenetet A-tól, de igazából nem foglalkoznak még azokkal sem. Az egyes fejezetekben alig megyünk valahová, a szereplők közti interakció kimúlik pár mondatban, és úgy általánosságban, több időt töltünk a környezet feleslegesen részletes leírásával, mint magukkal az emberekkel.

Ha pedig már az interakciót említettem, ami az (egyik) legidegesítőbb bajom az volt a könyvvel, hogy a négy főszereplő lány szinte semmit nem kommunikált egymással. A sorozatban azt élveztem nagyon, ahogy a lányok egymás közt viselkednek, remek kémia volt köztük. Meg úgy általánosságban, volt bennük élet. De a könyvben csak elvannak egymás mellett, a végső temetésen kívül egy kézen meg tudnám számolni, hányszor szólnak egyáltalán egymáshoz. Enélkül pedig az egész könyv olyan lapos marad, mint a kalács, amiből kifelejtettem az élesztőt.

Ami viszont a legjobban kicsapta nálam a biztosítékot, az a márkanév-dömping volt. Persze, minden könyvbe becsúszik egy-kettő, itt egy gyorsétterem, ott egy autómárka, és ez még bele is fér. De a Pretty Little Liars tele volt velük. Mintha fontosabbak lettek volna ezek a reklámok, mint maga a történet. Egész konkrétan minden oldalon volt legalább kettő, néha több is. Pontosan tudtuk mindig, kinek milyen drága márkájú karkötője meg pólója volt, még a srácok alsógatyáját is mákázták. És ez a tizedik oldal után engem szörnyen frusztrált. Egy regényt vettem, nem a legfrissebb teszkógazdaságos reklámújságot.

Ha választanom kell a könyv és a sorozat között, mindenképpen a sorozatot választanám. Kezdve azzal, hogy abban történik is valami. De a színszek választása is jól sikerült, még ha nem mindegyikük néz ki pontosan úgy, mind a papírbeli névrokonuk. (A kedvenc ilyen különbségem Emily, akinek a szüleinek van egy rasszita megnyilvánulásuk a feketebőrűek ellen, miközben a képernyőn meg pont ők lettek afroamerikai színészek által életre keltve.)
A változatások ellenére (vagy pont ezeket megköszönve?) sokkal jobban tetszett a sorozat, amit tényleg ajánlok mindenkinek megnézésre. Ugyan még csak a második évadnál tartok, de eddig meggyőzött. Csak egyszerre nem tudok megnézni túl sokat belőle, mert akkor tényleg túl felhúznak a logikátlanságok benne. De egy kis könnyed időtöltésnek pont megteszi, mikor nincs kedvem semmi természetfelettihez vagy szuperhősöshöz.

Szóval a könyv nekem hatalmas csalódás volt, de az adaptált verzió fényévekkel jobb. Ha még nem kezdtél bele a hazudós lányok történetébe, de érdekelne, kezd a sorozattal, mert a könyv elvenné tőle a kedved. Akik pedig még csak látták, és azon gondolkoznak, hogy elolvassák mellé a könyvet, nem ajánlom, mert csak csalódni fogsz te is.

De hogy ne ilyen negatív hangon fejezzük be a bejegyzést, örömmel jelenthetem be, hogy pár napja végeztem a Lucifer másik, szintén fergeteges évadával, és már készül ahhoz is egy rövid elemzés, amit a napokban le is fogok szállítani ide. Könyvek terén éppen nem tudom, minek álljak neki, akkora az olvasatlan könyveim listája, hogy a bőség zavarában szenvedek.

A legközelebbi viszontlátásig,

Love, Kalamaj

2017. október 13., péntek

Én kicsi pónim A film - Mert csak

Na jó, ezt azért nem gondolom ám komolyan. De ha egyszer a filmkészítők úgy gondolták, hogy megörvendeztetik a világot ezzel a műremekkel, miért is ne beszéljünk róla. Legalább a vicc kedvéért.

Szóval, íme az Én kicsi pónim film, ami felöleli a sorozatból ismert, a szivárvány szó szerint minden színében pompázó karaktereket, és komfortzónájukból kihajítja őket kalózok, gonosz pónik hippogriffek és egyéb szuper lények közé. Ebben a filmben a pónik aránya a minden más élőlényhez képest meglepően elenyésző.

Persze a kezdetektől mindenki tisztában van vele, miért született ez a film. Mint régen a Barbie-filmek, és az elmúlt pár évben egyre gyakoribbá váló játékokból - mármint a szó szerinti, kézzel fogható játékok - való adaptációk mindegyike, ez is egy eszköz, hogy még több játékot adhassanak el, és a gyerekek kisajtolhassanak egy új pici műanyag pónit a szüleikből, így a készítők is kisajtolhassák a pénzt ugyanezen szülőkből.
Ez nem újdonság, és nem is nagyon titkolt eljárás. Viszont az nem mindegy, hogy magát a filmet komolyan veszik-e, vagy csak megvonják a vállukat, majdcsakleszvalami alapon. Hiszen készültek ezzel a céllal jó filmek (lásd Lego Movie), de brutálrosszak is (mint az Angry Birds, de a filmipar szégyenfoltját, az Emoji Movie-t is még bele lehet szuszakolni ebbe a kategóriába).
És hogy milyenek a pónik?
Nos... Elmegy.
Nem kifejezetten rossz, de nem is ad többet, mint amire az ember számítana.
A történent teljesen sablonos, jön a nagy, csúnya gonosz, akitől a kisgyerekek majd jól félnek, az el akarja pusztítani a pónik szép otthonát, mert hatalom meg minden, de hőseink kis csapata elmenekül, és egy kalados túrán keresik a megmentés forrását, közben barátokat szereznek, míg a gonosz csatlósa üldözi őket, akit végül a maguk oldalára állítanak, és legyőzik a főgonoszt. Ennyi, és efölé soha nem emelkedik. Már az elején kiszámítható minden, és nem ad semmi szellemi pluszt. Meg persze ott van a szokásos tanulság, hogy a barátság ereje mindent legyőz. Ennek megfelelően a karakterek sem valami összetettek, teljesen sablonos rajzfilmszereplők. Kivétel Pinkie Pie. Mert ő ebben a filmben totálisan megőrült. Vam egy jelent, ahol már tényleg úgy viselkedik, mint egy elmeháborodott, és ez íjesztő.

Viszont ha továbblépünk a történet egyszerűségén, a háttérben van egypár említésre méltó dolog.
A zene sokat dob a filmen. A póniknak és egyéb lényeknek persze megvannak a maguk popszerű musicalbetétjeik, ezek sem nagy újdonság olyanok, mint minden hasonló filmben. (Bár talán ki kéne emeleni Tempest, a főgonoszsegéd szólóját, mert az aztán ott volt.) Viszont az instumental háttérzene több helyen is kiragyog a filmből.
A látvány sem rossz, hozza a klasszikus, a rajzfilmből ismert 2D-s látványvilágot. Itt is a háttérek azok, amik szépen ki vannak dolgozva, legtöbbször brutál színtúltengés van.

És azért említsük meg, micsoda színészgárda gyűlt össze a mellékszereplőknek. Csak hogy pár nevet említsek: Emily Blunt mint Tempest, Sia (aki kb saját magát alakítja), Michael Pena, Liv Schreiber a főgonosz majom(?) szerepében, Zoe Saldana, Kristin Chenoweth. Azért nekik is lehet humoruk, ha bevállaltak egy Én kicsi pónim filmet.

Szóval összeségében nem olyan kriminálisan rossz, de sokat ne is várjon tőle az ember.
Kinek ajánlom? Akinek vagy van porontya, akivel megnézheti. Vagy bárki másnak, mert biztos vagyok benne, hogy részegen szörnyen vicces film.

Egyébként sajna nekem is elkezdődött a félévem, így a szabadidőm félbevágta saját magát, szóval olvasni sem tudok annyit. De igyekszem, hogy még a héten, vagy legkésőbb jövő hét elején tudjak hozni valamit, nagy valószínűseggel a Pretty Little Liars kritikámmal leszek kész először.
Addigis pónisztikus napokat mindenkinek.

Love, Kalamaj

2017. október 3., kedd

Frissiben - Paper Princess

Ugyan nagy divatja van még mindig a new adult regényeknek, alahogy engem soha nem tudott annyira megfogni. Túl kevés nekem bennük az akció, vagy a legtöbbször tényleg komoly témák fölött ugrálnak át az erotikusabb jelenetek kedvéért. Jó, nem azt mondom, hogy nem tudok közöttük találni jókat, például mondjuk ott van a Flat Out Love meg a Stepbrother Dearest, amik nekem is bejöttek. A kellő komolysággal kezeli a pszichológiai problémákat és tényleg több szerepet ad a főhősöknek, mint a szexi ágymelegítő, nem tiltakozom ellenük.
Viszont az Erin Watt álnév alatt megbúvó szerzőpáros egyik tagjával, Elle Kennedy-vel már meggyűlt a bajom. Nemrég jelent meg nálunk a The Deal, amibe kíváncsian olvastam bele, és jó nagyot is csalódtam, olyan lapos volt. Ismét a komoly témák elmismásolása, lásd nemi erőszak és családon belüli bántalmazás. De azért akkora gond nem volt a könyvvel, csak lapos volt, és helyenként kicsit butus. Azért belefogtam a második részbe is, de azt a közepe felé félbe is hagytam, nem bírtam rávenni magam, hogy végigolassam, olyan unalmas volt.
Így mikor olvastam, hogy ő is része a Paper Princess írópárosának, azonnal viszakoztam is a kezdeti lelkesedésem a könyv felé. Úgy voltam vele, hogy annyira nem ez az elsődleges, és el fogok szórni egy rakat pénzt más friss megjelenésekre is, talán kölcsönkérem majd később.
Aztán visszajöttem Bécsbe, és mikor a heti bevásárlótúrám tartottam, bekukkantottam a Libróba is, hátha van valami jó akciójuk, és hát hogy-hogynem ott díszített a teljes sorozat a kiemelt polcon. Gondoltam oké, ez egy jel, a könymolyok istene is azt szeretné, hogy elolvassam. Így belevágtam, és alig két nap alatt végeztem is az első résszel.
Nem tudom eldönteni, hogy szeressem, vagy sem.
Egyrészről nem esett bele az előbb emlegetett elmismásolós hibába, a helyén voltak a dolgok komolyságban. Történtek is benne dolgok, be is törött egypár orr, a mellékszereplők is egész érdekesek voltak.
Viszont a főszereplők! Na őket nem annyira bírtam.

Vigyázat, innentől az értékelésem kicsit spoileres lehet annak, aki még nem olvasta. Próbálok annyira spoilermentes maradni, amennyire csak lehet, de pár apróság akaratlanul becsúszhat.

Számomra Dove Cameron
arca ugrott be Elláról.
Kezdjük is talán Ellával. Ő még talán a kisebb baj, hiszen nem egy picsogós libuska, aki azonnal pocsolyává olvad az épp rezidens főszereplő pasitól, ha kell, használja az öklét, és úgy általánosságban, megedződött mindattól, amit már átélt.
(Valahogy nekem időnként kiment egyébként a fejemből, hogy ő amúgy szőke, nekem inkább barnás.)
A fő bajom vele az volt, hogy a józan észt időnként nagy ívben hajította ki az ablakon. Vagy csak nem bírt uralkodni a saját testén. Vagy mazochista. Mert hiába egy nagy s-fej vele Reed az elején, ő valahogy mindig beindul ettől. Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy csak az tetszik neki, ahogy a srác kinéz, vagy ő maga is tényleg. Minden felsorolásban, ahol őt élteti, kiemelkedő helyet foglal el a kockás hasa és a kigyúrtsága. Kicsit sekélyes?

A fő gond nálam Reed-el volt. Hű, de nem bírtam a srácot. Azon túl, hogy persze szokás szerint ismét megkaptuk a legszexisebb pasit, aki valaha ennek a bolygónak a felszínét járja, nekem minden tulajdonsága negatív. Nézzük csak, mi minden szól ellene: a kezdetektől fogva egy segg Ellával, és ez csak enyhe kifejezés. (Tudom, milyen vehemens személyiség vagyok, de ha velem valaki így próbálna viselkedni, nemhogy lassaként belezúgnék, én a második nap felpofoznám, és úgy helyretenném, hogy onnantól fogva rám sem merne nézni, nemhogy kegyetlenkedni.) Merthogy Reed kegyetlen. Olyanokat vág Ellához, ami bárkit azonnal padlóra küldene. És a végletekig agresszív. Rendszeresen jár titokban verekedni, és nem egy mellékszereplőnek esik neki a történet folyamán, legszívesebben mindig ütne valamit. Megértem, hogy sok benne a feszültség az anyja halála óta, de ez már túlmegy azon a határon, amit még el tudnék fogadni. Az arroganciájától csak falnak megyek, úgy járkál fel-alá, mintha a spanyolviasz az ő végbélterméke lenne. Nem bírtam, ahogy mindenkit ugráltatott, azt meg plána nem, hogy nem volt hajlandó elfogadni a nemet. Egyszerűen nem engedte, hogy Ella saját akarata érvényesüljön, addig strapálta, míg be nem adta a derekát. És ez szerintem nem jó, vagy követendő, vagy romanticizálandó, ez egy komoly baj a fejében.
Aztán olyan hirtelen jön a váltás a karakterében, mikor kimutatja, hogy tetszik neki Ella, mintha egy teljesen másik személy lenne. És mikor így kezd puha, rózsaszín nyáltengeren elfolyni a személyisége, az sem javít sokat. Persze, aranyos tud lenni, de nekem inkább csak skizofrénnek tűnik.

Viszont tényleg muszáj megemlíteni, milyen kiemelkedőek emellett a mellékszereplők. Easton a kedvencem, nagyon hamar úgy kezdtem érezni, hogy ennek a kölyöknek nagyon szüksége van egy ölelésre. Val vicces volt a maga exhibicionalizmusával, és Gideon is tudta tartani végig a hűvös, de nem bunkó testvért. A felnőttek elég sablonosak voltak, de annyira nem is a rossz értelemben. Aki meglepett, az Savannah volt. A maga egy-két nyúlfarknyi jelenetével sokkal jobban beopta magát a szívembe, mint sok főbb szereplő, valahogy minden megjelenésével ellopta a többiektől a reflektorfényt.

Minden hibája ellenére azért tetszett valamennyire a történet. Leginkább ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban. A kezdés kicsit morbid volt, többször vertem a fejem egy képletes falba Ella és Reed miatt, de nem volt kifejezetten rossz sem. Vannak benne fordulatok, mindig történik valami, és a mellékszereplők mindig megmentik a napot.
Aztán jött a lezárás. Egy felső-középkategóriás történet után jött egy olyan lezáró fejezet, hogy nekem tátva maradt a szám. Számítottam ugyan rá, hogy valami hasonló lesz, de mikor tényleg ott volt a képemben, elismerően kellett bólintanom.

Időközben már beszereztem a második részt is, jelenleg annak az utolsó harmadánál tartok. Törtönet szempontjából tovább erősödött, Eastonnak még több ölelésre van szüksége, Reed-nek pedig még kevésbé nem ismeretes a nem szó. Még mindig nem nagyon tudtam eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem, de a harmadik részt biztosan el fogom olvasni, hacsak nem lépnek valami olyasmit a második végén, amitől felháborodok.

Ennyi lenne a rövid, spoilermentes értékelésem a Papírhercegnőről. Most megyek, mert még elkésem az előadásról. Hamarosan újra jelentkezem, valószínűleg a megígért Pretty Little Liars kritikával, amit hamarosan szintén befejezek.
Addigis kellemesen esős (vagy mentes) őszt mindenkinek.

Kalamaj

2017. szeptember 29., péntek

Trilógia együltőben - Hex Hall és társai

Miután végeztem a Hamuvárossal, kicsit szüneteltetni akartam az árnyvadászokat, nehogy csömört kapjak tőlük, így körbenéztem a polcomon, mit is olvassak. Akkor akadt a kezembe a Hex Hall, ami már vagy két éve ott gubbasztott egy hátsó polc hátsó polcán, csak arra várva, mikor veszem végre elő. Gondoltam, ilyen rövid kis könyv pont jó is lesz két nagyobb lélegzetű mellett, és szinte egy szuszra végig is toltam. Aztán azt vettem észre, hogy hupsz, már végeztem is az egész trilógiával.
És amilyen rövid, annyira megvett.

A továbbiakra nézve ki kell tennem az S jelet az erős spoilerek miatt.

Három évvel ezelőtt Sophie Mercer rádöbbent, hogy boszorkány. Ebből jó pár kalamajka keletkezett. Anyja, aki nincs megáldva boszorkányképességgel, mindenben segíti őt, de csak akkor értekezik Sophie apjával, akit a lány szinte csak fényképről ismer, amikor nagyon szükséges. De amikor Sophie bűbája nagyon rosszul sül el a szalagavató bálon, és túlságosan magára vonja az emberek figyelmét, apja az, aki úgy dönt, büntetést érdemel: ezért a Hex Hallba, egy elzárt nevelőotthonba kerül, mely a rossz útra tért Prodigiumok (vagyis boszorkányok, tündérek és alakváltók) gyűjtőhelye.
A hasonszőrű csudabogár-tinikkel töltött első nap végére Sophie szép kis listával dicsekedhet: három erős, szupermodell-kinézetű ellenség, egy szívdöglesztő boszorkánymester iránt érzett bimbózó szerelem, egy ijesztően követő kísértet, és egy szobatárs, akiről kiderül, hogy a suli leggyűlöltebb diákja, és ráadásul vámpír. De a legrosszabb akkor jön, amikor Sophie rádöbben, hogy egy titokzatos ragadozó támadja meg a diákokat, és egyetlen barátja az elsőszámú gyanúsított.
Egyre több lesz a vérfagyasztó rejtély, és Sophie kénytelen felkészülni a legnagyobb fenyegetésre: egy ősi, titkos társaság egyetlen célja, hogy elpusztítsa a Prodigiumokat – de különösen őt.

Mind a 272 oldalával nekem egy ekkora könyv nem tart tovább egy délelőttnél. Épp ezért is halogattam egészen idáig, ugyanis tartottam tőle, hogy ekkora terjedelemben nem lehet igazán kibontani se a történetet, se a szereplőket. De kellemesen csalódnom kellett, ugyanis a hossza (vagy annak hiánya) ellenére is komplett kis történetet kaptam, ami azonnal kiált a folytatásért.
A következő két nap folymán pedig szépen le is daráltam a két folytatást, és azok sem adták alább, mint az első könyv. Ez a letehetetlen könyv mintapéldánya, tényleg csak úgy faltam a sorokat. Minden klappolt benne, a történettől a szereplőkön át a stílusig.


De hogy mitől is volt ennyire jó? Vegyük csak sorba:

1. A karakterek:

Sophie Mercer:
Szerethető főhősnő volt, aki nem volt valótlanul keménycsaj, de nem is kis libuska, akit mindig meg kellett menteni. Pont annyira volt nagyszájú, hogy simán bele lehetett képzelni magunkat a bőrébe.
És te jó ég, mennyire vicces volt a csaj. Éltem-haltam a beszólásaiért, mindenre volt egy szellemes riposztja, és ha mégsem volt, akkor azt nyögte be, hogy ide illene valami jó visszaszólás. Végigvigyorogtam a könyveket neki köszönhetően.
A másik, ami egy szereplőben nekem mindig az egyik legfontosabb, volt a csajban logika is. A YA lányok nagy hibája, hogy gyakran totál idióták. Persze, Sophie is kicsit naiv, néha itt is fogtam a fejem, de alapjáraton megvolt neki a józan esze, mégha nem is akart rá hallgatni. De legalább tudta, mi lenne a normális.

Archer Cross:
Tökéletes pasi főszereplő volt Soph mellett. A dögös pasi karakter mellett szerencsére megvolt a maga mélysége is. Már az elejétől érezhető volt a létező kémia kettejük között, ami végre nem csak az őrült vágyakozásban fulladt ki, hanem legelőször barátok voltak, és ez pont így volt jó. Meg persze kellett valaki, aki képes volt felvenni és viszonozni Sophie beszólogatásait.
Miután az első könyv végén kiderült, hogy ő a rosszfiúk beépített embere, persze én is utáltam, és jó volt utálni őt, de a végére visszanyerte a szeretetemet, és áldásomat adtam rájuk. Végülis igazából soha nem tett olyasmit, amivel aktíven ártani akart a csajnak. A háttere miatt érthető volt.
(Az igazi neve pedig nekem sokkal jobban tetszik.)


Elodie
A mellékszereplőknek is megvolt a maguk bája, bár mivel ők a könyvek hossza miatt tényleg olyan keveset szerepeltek, olyan hűde nagy jellemfejlődésre nem volt idejük. De a maguk szerepében jól teljesítettek. Az egyik kedvecem Elodie volt, aki eleinte követte a Mean Girl klisét. Miután szó szerint átszellemült, már sokkal jobban bírtam, neki is megvolt a maga kémiája Sophie-val.
Jenna, a rózaszínmániás vámpírlány volt talán az, aki miatt a legkevésbé aggódtam, valahogy ő nem lépett tovább a legjobb barátnő szerepből, így picit lapos maradt.
És ahogy a hasonló könyvekben lenni szokott, jelen volt a szerelmi háromszög (vagy inkább négyszög, ha Elodie-t is beleszámítjuk), melynek másik hímnemű tagja, Alexander Callahan, azaz Cal volt. Az igazat megallva a legvégéig neki szurkoltam, csak akkor láttam be, hogy mégis Archer az igazi. 
Cal
(igen, végig Stephen Amell
fejével képzeltem el)
Vele is volt egy kis szikra, de azért Archer végtére is vitte a pálmát. Ha belegondolok, Sophie szerelmi életét tekintve végig Elodie-val értettem egyet. Ő is ellenezte a kapcsolatot Archer-rel (nem is csoda, a kezdetekben az ő fiúja volt, érthetően rágott be rá, amiért megtetszett neki Soph), és ő is erőltetni akarta a Cal-vonalat, de a végére ő is beletörődött, hogy nem az az igazi. Én is ott tértem meg, mikor Sophie és Cal megbeszélik egymás közt, hogy kettejük között csak barátság lesz. Cal szerepe után pedig a végső összetűzésben pedig még mindig sokkban vagyok.
A többiek sem voltak rosszak, még ha nem is olyan nagyszabásúak. A Casnoffok rendben voltak főgonoszokként, a szülők is tették a dolgukat. Eleinte ők kicsit sablonosnak tűntek, az anya kicsit az is maradt, de a faternál tisztán látszott, kitől örökölte Sophie a nagy száját.
Akiből többre lettem volna kíváncsi: Brannick-ék, de erre ott van a Spin-off könyv, ami még várat az elolvasásra, csak azt még be kéne szereznem.

2. A történet:

A Spin-off kötet, ami
még elolvasásra vár.
Amilyen rövid volt a trilógia, annyira pörögtek benne az események. A főbb karakterek közül szinte mindenki legalább három szerepben tetszelgett, minden könyvben derültek ki új dolgok róluk.
Eleinte használ ugyan kliséket (bentlakásos iskola, a tanár, aki pikkel rád, őrült követelmények, a Mean Girls óta közkedvelt genya széplány-trió), de a második résztől kezdve ezt le is vetkőzi, és nem győztem kapkodni a fejem. Főleg a harmadik részben, ott már azt sem tudtam, hova nézzek.
A dolgoknak megvolt a maga súlya, de nem is volt totál búskomor, azért a humor sosem fogyott ki belőle.
(Kicsit talán a végső leszámolás utáni pár jelenet sikerült túl nyálasra, ott még hagytam volna lassabban kifutni.)

3. A stílus:

Na az aztán volt. Tisztán érzékelhető volt, hogy Sophie fejében vagyunk, a megjegyzéseket dobáló, nagyszájú egyénisége a sorokon keresztül is visszaütött, már abból is, ahogy narrálta a történéseket.


Ennyi lenne a rövid értékelésem a Hex Hall sorozatról. Mindenkinek csak ajánlani tudom, főleg azoknak, akik szeretik a boszorkányos-varázslatos történeteket és a könnyed, humoros hangulatot. Nagyobb lélegzetvételű könyvek közti pihenőnek is tökéletesen alkalmas, még akkor is, ha az ember egyszerre tervezi kiolvasni az egész trilógiát.

Most éppen a frissen megjelent Pretty Little Liars-t olvasom, amit tegnap hozott meg a postás, valószínűleg legközelebb erről fogok hozni egy szösszenetet.

Addigis minden jót,

Kalamaj

2017. szeptember 24., vasárnap

Szeptemberi bevásárlótáska

Íme itt ennek a hónapnak is a vége, összegezzük gyorsan, mit műveltem ezidőalatt, mikor épp nem dolgoztam, és megengedhettem magamnak, hogy kicsit szórakozzak is.

Könyvek, amiket megvettem:

Cassandra Clare: Csontváros (új borító)
Cassandra Clare: Hamuváros (új borító)
Cassandra Clare: Üvegváros (új borító)
Cassandra Clare: Mennyei tűz városa (új borító)
Cassandra Clare: A herceg (új borító)
Hát igen, kicsit feltankoltam az árnyvadászokból, mert végre volt a boltban az első két rész új borítóval, és utána már nem tudtam leállni. Így a sorozatból már csak két rész hiányzik, az Elveszett lelkek városa, és A hercegnő. De ezek em fognak elmaradni sokáig.

Sarah J. Maas: Tower of Dawn (igazából már augusztusban megrendeltem, csak most hozta meg a posta)

Sanne Näsling: The Lovely Way (van a kolihoz közeli eurósboltnak egy akciós könyv polca, ahol egy-két euróért kincsekre lehet bukkanni, ott találtam ezt is. Tervezek róla egy hosszabb posztot is, amint befejeztem, mert iszonyú jó könyv, még akkor is, ha csak németül van)

Cathi Answorth: Opfer (még egy hasonló kéteurós német szerzemény, ez valami krimi)

Könyvek, amiket már előrendeltem:

Sarah Sheppard: Pretty Little Liars - Hazug csajok társasága
Marie Rutkoski: The Winners Crime - A nyertes bűne
Jeff Wheeler: The Queens Poisoner - A királynő méregkeverője
Margaret Rogerson - An Enchantment of Ravens (még mindig úton van, mivel a hivatalos megjelenés csak a napokban van, és csak utána postázzák az előrendelésem)




Könyvek, amiket elolvastam:

Cassandra Clare: Csontváros
Cassandra Clare: Hamuváros (ebben a hónapban kicsit nosztalgiáztam, a könyves bevásárlás kapcsán előszedtem a régi árnyvadász-rajongásom)
Becca Fitzpatrick: Csitt, csitt
Susan Ee: Angelfall (erről az utóbbi kettőről angyali összehasonlítást is írtam, itt elolvashatjátok)
Rachel Hawkins: Hex Hall (épp ma reggel fejeztem be, értékelés erről is várható)
Elle Kennedy: The Mistake (bevallom, ezt félbehagytam, mert meguntam)
Sanne Näsling: The Lovely Way (még olvasás alatt)

Papírneműről most térjünk rá a képernyőre, ezek azok a sorozatok, amiket ebben a hónapban megnéztem:

Shadowhunters 1. évad + 2. évas első fele

Az első évad szörnyű csalódása után úgy éreztem, hogy a második tényleg klasszisokkal jobb lett. Mind a látványban, mind a színészi játékban (Jace a kacsasegg végre más arcmimikát is tudott produkálni, Clary meg sokkal bad ass-ebb volt, mint az első évadban. Még most sem tökéletes a sorozat persze, de sokat javult, amennyit eddig láttam rajta. És végre el tudtam engedni az alapanyag történetét, innentől tudom úgy nézni, mint egy teljesen független alkotást.
Az első évadról kifejtett bővebb éleményem itt olvashatjátok az Árnyvadászos összművészeti elmélkedésem keretein belül.

Trónok harca 1. és 7. évad

Kicsit ez így furán hathat, hogy pont a két végletet néztem csak meg, de van benne értelem. Kisebbik öcsém most ért abba a korba hogy nekiálltunk megnézni vele a sorozatot, persze még néhány helyen a tényleg durva jelenetéknél el kell takarnom a szemét, de alapvetően ő is akkora rajongó kezd lenni, mint én. Mikor otthon voltam, esténként mindig megnéztünk egy-egy részt, és most pénteken el is jutottunk az évadzáróig. Egyem a kis szívét az édes szabályosan megkönnyezte Ned Stark halálát.
Meg persze itt volt végre az új évad is, ami augusztisban és szeptemberbe nyúlóan nyújtott hétfő reggelenként új drukkolnivalót. A 7. évadról a véleményem itt olvashatjátok.

Filmeket annyira ebben a hónapban nem néztem, talá az egyetlen a 2013-as Csontváros adaptáció volt, több nagyon nem is jut eszembe. Lélekben már készítem magam az ősszel érkező újabb filmesőre, leginkább a harmadik Thor filmre, ami a promók alapján őrült nagy élmánynek ígérkezik. A posztereket mindenesetre imádom, mindegyik olyan színes és élénnk, ha a film is hozni fogja a promóanyagok hangulatát egész végig, akkor talán még képes is lesz letaszítani a Galaxis örzőit a legőrültebb Marvel-látvány címről.
Meg persze többek között érjezik hamarosan az első Justice League film is, és nagyon remélem, hogy stílusban jobban fog hasonlítani a Wonder Woman-hez, mint a Batman v Superman-hez. Mindenestre megnézni biztosan megfogom, és reménykedek, hogy nem fogok csalódni.


Amire októberben várok:

Könyvek:
Kertin Gier: Silber 3. rész
Róbert Kata: Szelidíts meg!
Cassandra Clare: Elveszett lelkek városa
Cassandra Clare: A hercegnő
Sarah J. Maas: A Court of Mist And Fury (jelenjen meg végre magyarul is, hiába olvastam angolul már vagy milliószor)

Sorozatok:
Shadowhunters 2. évad második fele
Vikingek (ennek is nekiálltam már egyszer, de abbamaradt az első pár epizód után. De szeretnék újra belefogni)

Filmek:
My Little Pony: The Movie (most őszintén, ezt poénból muszáj megnézni, nem?)

Ez volt az én szeptemberem dióhéjban, többet sikerült olvasnom, mint hittem volna, és még többet vennem. Mindenképpen pozitívként könyvelem el, és remélem, hogy az október is hasonlóra fog sikerülni. Legközelebb jövő hét közepén jelentkezem, terv szerint a Hex Hall kritikámmal.

Addigis őszinte hívetek:

Kalamaj






2017. szeptember 21., csütörtök

Mit hallgatok? /szeptember

Itt van az ősz, itt van újra...
Jól van, csak viccelek, hagyjuk ezt az egymilliószor elsütött sallangot is, nem gondoltam komolyan.
Viszont az biztos, hogy a rossz idő azért itt van, ilyenkor pedig mindenki igyekszik olyan meleg burokba húzódni, amennyire csak lehet, és a nemrég letűnt nyár hátramaradt nyomaiba kapaszkodni. Egyeseknek ez a már rongyosra hallgatott Deszpaszító (melynek fonetikus átirata igenis indokolttá vált), nekem speciel az Evolve album az Imagine Dragons-tól.

Még nyár elején látogattak el Sopronba a Volt fesztivál zárónapjára, és volt szerencsém nekem is élőben megnézni őket. És volt aztán mit is nézni. Hiába kezdett el abban a pillanatban szakadni az eső, ahogy elkezdődött a koncert (stílusosan pont a Thunder című számra), ez egy cseppet sem vett el az élményből, sőt talán még adott is hozzá. Istentelen egy show volt, és ugyan eddig is szerettem a csapatot, azóta egyenesen imádom őket. Spotify-on már széthallgattam az új albumukat (is), de valahogy nem bírom megunni.
A héten pedig bejelentették, hogy az európai turné egyik állomása Bécs lesz, szóval április 15.-én ott fogok csápolni az első sorban.

A másik nagy albumkedvencem a hónapban (bár már ez sem teljesen új, csak nem tudok ráunni) a The Click az AJR-től. Nem tudom, ki mennyit hallott már erről a New york-i indie pop bandáról, de én nagyon szeretem őket. Három testvér alkotja a csapatot, Adam, Jack és Ryan Met, innen már aonnal érthető a név. 2013-ban mutatkoztak be az I'm Ready című számukkal, erre talán egy évvel később bukkantam rá, és azóta is elkesen hallgatom őket, az elsők között voltak, akikbe véletlenül futottam bele Spotify-on. Megtetszett, hogy a vidám dallamok mellett a szövegeik is értelmesek, gyakran viccesek. Idén nyár elején jelent meg az új albumuk, a The Click, azóta újra és újra előveszem, mikor egy kis hangulatemelőre van szükségem.


A hónap felfedezése: Woodkid
Tudom, hogy ő sem újdonság, és sokan biztosan már rég hallottak róla, volt egy száma a rádióban is egy ideig, de nekem valahogy csak most ütött be úgy teljes erőből. Youtube-on böngészgetve dogta fel nekem a Run Boy Run-t a rendszer, és rákattintottam, és nem bántam meg. A zene első osztályú, összetett, elgondolkodtató, és úgy összességében is gyönyörű. Úgy érzem magam, mintha egy szuperhős lennék a saját filmemben. Azonnal beleszerettem ebbe a számba, és végighallgattam még van nyolcat. A top 3 nálam:

1. Run Boy Run

2. Iron


3. The Golden Age



Egyéb zeneszámok, amik mostanában futnak a háttérben nálam:

X Ambassadors - Ahead of Myself


Dua Lipa - New Rules


Welshly Arms - Legendary


Ez lenne, amit szeptemberben hallgatok, vagyis legalábbis egy nagyobb merítés belőle. Hamarosan újra jelentkezni fogok, valószínűleg már a szeptemberi zárással.
Addig is jó zenéket kívánok mindenkinek.

Kalamaj


2017. szeptember 14., csütörtök

Angyalok és démonok és vérfarkasok és... - Csontváros összművészeti elmélkedés

Múlt héten pár napot ismét otthon töltöttem, és ismételten nem tudtam ellenállni a legyőzhetetlen könyvesboltkóromnak. Hogy-hogynem megint vettem valamit. Ezúttal - megörülve hogy végre valahol találtam az első részből is készleten - A Végzet ereklyéi sorozat első két részét az új borítós köntösben. Pár éve ezt is olvastam már egyszer, kölcsönbe kapva, és tervben is volt, hogy megveszem a saját példányt, de valahogy mindig volt fontosabb, amire költhettem a könyves keretem.
Az angyali rúna
Az egész kapcsolatom az árnyvadászok világával is akkortájt kezdődött. Éppen friss volt a film (talán 2013 lehetett, vagy valahogy így), és be kell vallanom, azt láttam először. Már akkor is sokat hallottam a sorozatról, de nem nagyon keltette fel az érdeklődésemet. Azért mégis adtam egy esélyt a filmnek, és az eléggé bejött, szóval el is olvastam az első részt. Aztán a másodikat is. Aztán vége lett a nyárnak, hűvös szelek jártak, így az akkori osztálykirándulást is derékba törte az időjárás, és végül egy moziban kötöttünk ki, hogy elüssük valahogy az időt a vonat indulásáig. És éppen a Csontváros kezdődött akkor, hát arra ültünk be. A legtöbben persze fujjoltak, butuskának nevezték (jó, tudjuk, nem a világ legjobb filmje), de nekem azért továbbra is tetszett. Hazaérve magamhoz vettem a harmadik részt, és azt is elolvastam. És azóta nagyjából hozzá sem nyúltam ehhez a világhoz.
Aztán mikor tavaly nyáron a Könyvmolyképző bejelentette, hogy kiadják az új borítóval is, megint felcsillant bennem az érdeklődés. Meg is szereztem a negyedik részt, de beleolvasva rá kellett ébrednem, hogy nagyon kevésre emlékszem, megérett egy újraolvasásra. Ezt pedig azóta halogattam.
Közben meg csináltak belőle egy TV-sorozatot is, abba is nagy lelkesedéssel kezdtem bele, és az első rész után majdnem kihajítottam a laptopom az ablakon. Emlékszem, az egyik kolis szomszédommal néztük, aki ráadásul még soha nem is olvasta, és mindketten csak bámultunk, és azt kérdezgettük, hogy ez meg mi a fene volt. Én azért, amit a történettel műveltek, ő meg csak úgy általánosságban.
De most megvan a könyv, ki is olvastam, és végre átküzdöttem magam a sorozat első évadján is, nem kevés grimaszolás közepette. És ha már ennyire benne voltam a témában, újranéztem a filmet is.
Így úgy döntöttem, összeszedek mindent, aminek köze van a Csontvároshoz (próbáltam kizárólagosan megmaradni az első résznél, mivel az friss éppen), és kicsit kielemzem, mi mennyire tetszik.

Vigyázat, aki esetleg még nem olvasta/látta, innentől erősen ajánlott az

S jelzés a spoilerek miatt.

Kezdjük talán a legmagátólértetődőbbel, magával a könyvvel:
Mind annak idején a legelső olvasáskor, mind most is nagyjából csak pozitívat tudok mondani róla. Ugyan a története helyenként kicsit túlzottan a véletlen egybeesésekre alapoz vagy néha egyes dolgok a derült égből fasírtként csapnak le ránk, de alapjáraton egy kerek egész, van benne kellő mennyiségű logika. A világ gazdagon felépített és jól átgondolt, hiába tudjuk, hogy kitaláció, mégis megvan a maga valóságszaga. Persze, le tudnék állni kötekedni több ponttal is, de ezt most elnézzük neki. Emelelett a másik fő gerinc, amin egy jó könyv nyugszik, maguk a szereplők is jól meg vannak formázva, van mélységük, a pszichéjük is kidolgozott. Tényleges emberekként viselkednek, nem csak egy lapos könyvszereplőként, vannak érzéseik, indokaik, egyszóval nekik is megvan a valóságszaguk. (És aki ismer, tudja, hogy a vörös haj a gyengém, szóval Clary eleve jóponttal indult nálam.)

A könyvvel szoros kapcsolatban állnak a borítók, végülis azokat látjuk meg először belőlük:

Az eredetiek sem voltak kifejezetten csúnyák, még ha nekem nem is voltak a kedvenceim. Főleg a második tetszett közülük, ott Clary haja nagyon szépen van megcsinálva, csak úgy vonzza a szemet az a világító vörös lobonc. Legkevésbé talán az ötödik tetszik, leginkább a (szerintem) Jace-nek beállított ipse arcéle miatt. Sokkal jóképűbb az a srác a lapokon, kérem szépen.
Tetszik az is, hogy a kép alsó fele (legtöbbször) egy városdarab, ami így visszautal magukra a címben szereplő városokra is.
Hangulatban szerintem nagyjából megfelel a könyvek hangulatának, nem túlzottan színes, misztikus, és kicsit természetfeletti, amit a ragyogás- és fénycsóva effektek jelenítenek meg.
És akkor jöttek az új borítók, és azok bizony kilóra megvettek engem. Annyira gyönyörűek voltak, hogy tudtam, ez az az égi jel, hogy nekem meg kell vennem ezt a sorozatot.
Nagyon-nagyon meg kéne erőltetnem magam, hogy bele tudjak kötni. Az előtérben lévő alakok, amik egy-egy fontosabb szereplőt mintáznak meg, nagyon megfogtak. És tetszett, hogy itt a méretük is nagyjából egyforma, míg a régieknél Jace fullra közelített pucér mellkasától kétalakos képig mindenféle méret volt.
És akkor még meg sem említettem a hátteret. Az imádtam a legjobban. A visszafogott, lejjebb csavart, de attól még valahogy szembetűnő színektől a rúnákig. Azok a rúnák! Aztamindenit.
És arról se feledkezzünk meg, hogy az új kiadás gerincei közösen kiadnak még egy teljes képet. (Ezt használva pedig azt is jól be lehet löni, ki milyen magas egymáshoz képest.)

A borítók kapcsán még arról is megemlékezhetünk, hogy megjelent annak idején filmes borítóval is, valamint a mostanában esedékes jubileuma alkalmából az első rész külföldön kapott egy ünnepi verziót is, ami szintén nem bántja éppen az ember szemét.


Böngészés közben pedig találtam még egy brit verziót, ami nélkülözi az emberek ábrázolását, inkább ezekkel a gyönyörű, fehéres grafikákkal operál. A harmadik rész rózsájába pedig egyenesen beleszerettem.

Jobbra pedig a filmes borító. Kiváncsi vagyok, lesz-e valaha tv-sorozatos verzió is.





Ha nyomtatott irodalommal meg is vagyunk, térjünk át az adaptációkra, amiből immár kettő is van.

Filmes poszter
Elsőnek jöjjön a film, már ha csak kronológikus sorrendben is megyünk. Mint már említettem, nekem nem volt nagy gondom vele. Nem volt olyan rossz, a casting is egész nagy neveket szerepeltett. (Az újranézésnél majdnem félrenyeltem az előbb a pattogatott kukoricát, mikor Lena Heady megjelent, mint Clary anyja, és felsikkantottam, hogy Jé, tényleg, ebben Cersei Lannister is benne van!) A többi színésszel is meg voltam elégedve, és személy szerint én jobban szerettem Jace szerepében Jamie Campbell-Bowert mint a mostani Dominic Sherwoodot.
Nagyjából az alapanyaga történetét is jól követte (ami a tv-sorozat után igazán nagy dolognak tűnik), még egypár kétsoros poént is átvette belőle szóról szóra. Egyedül a végső összezördülést írták teljesen újra (de nagyon), gondolom valami nagyot és látányosat és harcolást akartak a végére, és az eredetiben nem nagyon van jelen.

Az első film után elkaszálták a sorozatot, se kritikusilag, se a nézők által, és legfőképp bevételileg nem volt nagy siker, nem érkezett folytatás.

Az első évad posztere
Nemrég viszont a Freeform felkarolta az árnyvadászokat, hogy ő most tv-sorozatot fog csinálni belőlük. Persze a rajongók tűkön ülve várták, hogy a kedvenceik ismét képernyőre kerüljenek, még ha csak a kisképernyőre is. Aztán megkaptuk ezt, és senki sem tűnt elégedettnek. Nagyon hamar a Fantasztikus négyes reboot esetévé vált ez is, ahol a régebbi, akkor rossznak titulált film vált hirtelen a jó filmmé.
Hát hol is kezdjem. A főszereplő színészek játéka kritikán aluli. Hiába szeretem alapjáraton Kat McNamarát, itt legszívesebben felpofoztam volna nem is egyszer. Jó, az évad végére összeszedte kicsit magát, és a picsogó libán kivül más arckifejezést is mutatott. Ellenben Jace-szel. A srác az egész évad alatt szó szerint csak azt az egy durcás kacsasegg-arcot vágja, mint ami ezen a poszteren látható. De komolyan. A vége felé már rázott a nevetőgörcs, mikor képernyőre került, és nem hiszem, hogy ez lett volna a cél.
Viszont azt meg kell adni nekik, hogy a főbb mellékszereplőkkel nagyon beletrafáltak, már ha csak a színészek kinézetét is figyeljük. Magnus és Simon ugyan a filmben is nagyon hasonlóak voltak, Alec talán egy picit túlkoros ott, de leginkább Izzy volt ott. Megvolt benne a kellő szexisség, szakasztott mása volt annak, ahogy őt a fejemben elképzeltem, és korban pont megfelelő. Őt a filmben nem szerettem, mert az a színésznő legalább harmincnak nézett ki, holott a történet szerint ők még nem töltötték be a huszat.
A második évad posztere
Az effekteken nagyon látszott, hogy kicsi volt a költségvetés, főleg, mikor démonok kerültek a képbe. Azok szörnyen nevetségesen festettek, pont úgy, mintha egy félig műanyag jelmezbe bújtattak volna egy embert. Merthogy ez így is volt, bennük aztán nem volt semmi számítógépes animáció.
De ami a legjobban kiakasztott, de az a elejétől a végéig, az a történet volt. Mert hogy nem sokat tartottak meg az alapanyagból, az tiszta. Egy teljes posztot tudnék könnyűszerrel annak szentelni, hogy szétszedjem, mi volt eltérő attól, ahogy a könyvben van, és egy bekezdést is nehezen annak, mit tartottak meg. Kb a szereplők nevét, és ennyi. Az alapvető fordulópontok, minthogy ki kinek a rokona és ki kibe szerelmes, az megolt, meg a helyszínek (nagyja), de ezen felül... Aki a sorozatból akarja megtudni a könyv történetét, hát annak sok szerencsét. (Ha az ember anélkül nézi, hogy ismerné az alapanyagot, és csak egy szimpla tv-sorozatként kezeli, még elmegy azért, főleg ha hajlandóak vagyunk szemet hunnyni az animáció gázságának, de a rajongóknak, akinek a célcsoportnak kellett volna lenniük, alaposan fel lehet húzni ilyesmikkel az agyát.)
Hallottam, hogy a második évad már érzékelhetően jobb, nyilván meg fogom nézni, ha másnem azért, hogy szörnyülködjek, de nagy kedvenc soha nem lesz.

Végül pedig muszáj szót ejteni Cassandra Jean az árnyvadászok világához készült illusztációiról is. Mint Clare hivatalos rajzolója, az ő képeiből készült a színező is, valamint poszterek, apró kedvcsinálók és a szereplők teljes skálájának bemutatása. Meg kell hagyni, sajátos és jól felismerhető stílusa van, még ha nekem nem is a kedvencem. Viszont azt soha nem fogom rájuk mondani, hogy attól, mert nekem nem annyira tetszenek, még nem szépek, mert tényleg szépek és egyediek.
Íme egy kisebb válogatás Jean rajzai közül:



Clary és Jace
Parabatai - Jace és Alec


Ennyi volna mára az árnyvadászos elmélkedésem. Gondolom tisztán látható, hogy még mindig a könyv a kedvencem minden megvalósított forma közül, de mi más is volna. A legtöbb esetben még mindig az eredeti a legjobb, csak ritka esetekben sikerül a vizuális adaptációnak még annál többet is nyújtania. A filmet minden hibája ellenére szerettem, és a sorozatnak is fogok (a még annál is jóval több hiábaja ellenére is) adni még egy esélyt, hátha képes lesz meggyőzni, hogy érdemes őt is nézni, még ha csak egy különálló dologként is, aminek nincs köze az eredetihez.





Legközelebb hamarosan jelentkezem, ha be fogom tudni fejezni, akkor a The Mistake értékelésével, de azzal jelenleg úgy vagyok, hogy nincs sok kedvem folytatni, valahol a 23. fejezet tájékán ráuntam kicsit. Meg a posta frissen hozta Sarah J. Maas Üvegtrón sorozatának 6. részét, a Tower of Dawn-t, és lehet, hogy az be fog szippantani teljesen.

A legközelebbi viszontlátásig,

Kalamaj