2015. november 29., vasárnap

Novemberi névsor és előadventi szösszenet

Annak örömére, hogy ma meggyújtottuk a legelső gyertyát azon az ominózus koszorún, úgy gondoltam, hogy ma egy ilyen adventi-karácsonyos résszel fogok jelentkezni. Egyáltalán nem azért, mert az egyetemi koleszom mellett van nem messze egy vásár, ami mellett nap mint nap elsétálni kényszerülök, emiatt már egy hónapja teljesen karácsonyi hangulatban vagyok. Kicsit sem...

Még pár nap, és jön a csizmás Mikulás, hát én jól bevásároltam, hogy legyen mit a szépen kitisztított cipőcskékbe pakolni. Így legelsőként emlékezzünk meg arról, milyen könyveket szereztem magamnak. Sajnos a közelítő (túlzottan is gyorsan közelítő) vizsgaidőszak miatt csak két könyvet mertem beszerezni, nehogy túlzottan elvonják a figyelmem a tanulásról, de cserébe olyat, amire már jó rég pályáztam.
Mind a Shadows, mind a Blue Lily épp csak előrendelhető volt, én már csaptam is le rájuk, és a napokban érkezett meg a csomag. Hihetetlen gyorsaságomból kifolyólag az előbbi 0008-as, míg utóbbi a megtisztelő 0001-es sorszámmal büszkélkedhet, amitől nem kicsit vagyok csak elégedett.


És ha már Christmas Special, akkor legyen a mai nóta is ilyen karácsonyi hangulatú, és hát melyik a leghírhedtebb karácsonyi film? Jöjjön a Reszkessetek betörők egy betétdala: Carol of the Bells (John Williams)

2015. október 21., szerda

Októberi olvasónapló

Szerbusztok újra!
Hát, ez a lista nem lesz olyan hosszú, mint a szeptemberi tesója, ugyanis nagy lendülettel elkezdődött nekem az egyetem a hónap elején, és így az olvasásra fordítható időm rohamosan lecsökkent. Pont ebből kifolyólag nem is tudtam annyi könyvet beszerezni, mint szeptemberben. Vagyishát de, igen, de gondolom az ábrázoló geometria, a statika és az anyagtan tankönyv nem épp olyan közkedvelt írásmű, ami mindenkit annyira megmozgatna. Mertbiza a zacskós ramentészta és a gyorsfagyasztott féleurós pizza mellett ők a legjobb haverjaim.
Nade, a koleszos élet szépségeit most hanyagoljuk, térjünk át a könyvekre:
Szóval (és tettel), ezeket szereztem be október felettébb esős havában:

Michelle Hodkin: The evolution of Mara Dyer

Miután múlt hónapban elolvastam magyarul az első részt, nem tudtam várni, hogy megjelenjen a második is szeretett nyelvünkön, ezért azzal a lendülettel leemeltem a folytatást a virtuális polcról angolul, hogy majd úgy elolvasom. Csak hát arra nem számítottam, hogy meggátol ebben egy alacsonyan szálló beadandó makett, így szegénykém még mindig vár rám, hogy nekiüljek néhány szabad órámban.

Az első részt egyébként nagyon szerettem, még akkor is, ha nem volt annyira thriller-es, mint egy beharangozóban olvastam róla. Felettébb szórakoztató írásmű volt, biztosan folytatni fogom a sorozatot, amint kilátok a rengeteg tennivaló alól. A szereplőket bírtam, bár egy kicsit szeretnék többet tudni a hátterükről, meg arról, mi miért is történik. De persze ez a folytatások dolga, csak én vagyok türelmetlen szokás szerint.


Jay Asher: Tizenhárom okom volt

Ezzel a könyvvel egy ideje már szemeztem, bár a témája alapján elég szkeptikusan álltam hozzá, akartam is, meg nem is. Aztán az egyetem első hete alatt valahogy azon kaptam magam, hogy elkezdtem olvasni, és ez abba torkollott, hogy fél éjszaka alatt kivégeztem (jó, tudom, ez borzasztó hasonlat egy ilyen témájú sztorihoz).

Azt mondanám róla, hogy nem ajánlom, hogy bárki is elolvassa ezt a könyvet. Hogy miért? Mert annyira jó. Igen, jól hallottad. Azért ne olvasd el, mert túl jó. Túlzottan realisztikus. Vagy ha mégis arra szánnád el magad, akkor csak akkor tedd ezt, ha nagyon (nagyon-nagyon) erős idegrendszered van. De komolyan. Engem úgy megnyomott, hogy egész éjjel nem tudtam aludni után, annyira járt az agyam (meg a gyomrom, kánkánt), pedig aki igazán ismer, az tudja rólam, hogy nekem aztán van gyomrom a durva sztorikhoz. Szóval csak körültekintően tessék vele bánni.


Sarah J. Maas: Üvegtrón

Ezt a könyvet csak a napokban szereztem be, kicsit az internetes nyomás hatására. Annyi jót hallottam már róla, hogy gondoltam, miért is tenni, egy próbát megér. Végülis szeretem én a középkori fantasy-szerű történetet, törzsgyökeres Trónok harca-rajongóként nyitott vagyok bármilyen hasonló  (jó) sztorira.

Be kell vallanom, még nem jutottam ennek a regénynek a végére, kábé a harmadánál járok, de eddig határozottan ígéretesnek ígérkezik. a szereplők szerethetők, most kezd kibontakozni egy nagyobb rejtély, beindul a cselekmény. Sokat várok a maradék oldalaktól, és ha nem kell csalódnom benne, akkor valószínűleg nyergelek is majd át a folytatásokra/előtörténetre. És bár nem a borítójáról kéne megítélni a könyvet, azért mégis emlékezzünk meg egy mondat erejére róla. Nagyon tetszett a grafika, végre nem valami plén összephotoshop-olt fotómontázs, és kellőképp erőt sugall. Pöpec lett.


Ezt a hármat szereztem be októberben, meg párat még elolvastam azok közül a szeptemberiek közül, amire akkor még nem volt időm. Ezen felül persze még vannak, amikre hajtok, de az csak a november zenéje lehet. Az előjegyzési listáim élén állnak:


Maggie Stiefvater: Blue Lily, Lily Blue (a magyar verzió, amint megjelenik)
J. L. Armentrout: Shadows (a magyar verzió, amint megjelenik)
Julie Cross: Tempest (a magyar verzió, amint megjelenik)
Sarah J. Maas: Éjkorona

A mai zeneajánlat pedig a következő: Ludovico Einaudi: Fly, mert erre jól lehet tanulni és beadandókat gyártani.

Egyébként tervezem, hogy a (ha jól tudom) decemberben induló Aranymosás pályázatra beküldöm egy nemrég elkészült regényem, melynek címe Társasjáték. A következő bejegyzésemben talán bemutatom. Még a nyáron csináltam hozzá egy videót, meg szabad nézni: Társasjáték könyvtrailer. Persze ez csak a saját magam szórakoztatására készült, és nem az enyémek a videók és a zene, amiből összeraktam, de a vágás az én billentyűzetkoptatásom eredménye. Már csak az átolvasás van hátra, aztán mehet a menet. Szabad drukkolni nekem. 

Egyelőre ennyi, valamikor majd újra jelentkezem.
Addigis: Adieu

2015. szeptember 24., csütörtök

Szeptemberi szerzeményeim

Na jó, igazából az augusztusi is, csak nem volt időm az elmúlt másfél hónapban összerendezni magam, mert egy bazinagy projekt kellős közepén voltam, amit tegnap éjjel végre sikeresen befejeztem. Meg az sem apró tény, hogy bő egy héten belül kezdem az egyetemet Bécsben, és ez azért érzékelhető mennyiségű időt elrabolt tőlem. Beköltözés, beiratkozás, ilyesmik...
Szóval, most, hogy végre akad egy szabad délelőttöm, amikor nem a billentyűzet fölé görnyedek, és vadul gépelek, ezt azzal ünneplem meg, hogy a billentyűzet fölé fogok görnyedni, és kevésbé vadul fogom verni a klaviatúrát.
Első lépésként megosztom a nagyvilággal, mi mindent olvastam az éjszakák folyamán, mikor nem pörögtem. (Ugyan már, kinek kell az alvás?) Néhány könyvet papíralapon is megszereztem, de volt egypár, amit csak bitek formájában, ami azért lássuk be, eléggé megkönnyítette az éjszakai olvasás folyamatát.
Ezek a kis drágáim:
Ezek a kézzel foghatóak, telefonban foghatóak pedig a következők:
(Vagyishát a harmadik még csak angolul van meg, de magyarul is megszerzem, amit lehet)

(Ezen esetben is ugyanaz áll fenn, mint az előbb, mérhetetlen türelmetlenségemben nem vártam ki, míg magyarul is megjelenik az utolsó rész)

(A Graceling-et még papíron, ezt már digitálisan szereztem meg, és majd indulok a harmadik részért is, a Bitterblue-ért, ha időm engeni)
(bevallom, erről meg is feledkeztem, hogy megvan)

Ez így összesen 18 könyv, már jópárat elolvastam belőlük, nyilván még többet nem, de lényeg, ami lényeg, egy időre nem maradok betű nélkül, miközben a kívánságlistám meg egyre csak bővül.
Emellett persze magam is ontom a betűket, a laptopom (Ruby a becses neve) már lassan petíciót fog indítani, hogy hagyjam végre békén, de megállás sosincs, mert az élet unalmas, ha nem történik semmi. Legalább a fejemben. (Mert kívülről ugyan semmi érdekes nincs abban, ahogy a böszme fejhallgatómmal a fejem csapkodom a billentyűzetet, és veszekszem közben az akadozó v-betűvel, miért nem működik rendesen.
Mára úgy érzem, ennyi lenne, a héten még hozok egy fejezetet a Liv-ből (de komolyan, most be is tartom), de mást nem ígérhetek.

A legközelebbi viszontlátásig:
Adieu

2015. augusztus 7., péntek

Augusztusi előjegyzés

Üdvözlet mindenkinek újra!
Talán nem csak nekem tűnt fel, de nemrég elkezdődött az augusztus, és úgy néz ki, ebben a hónapban egy leheletnyivel több időm fog akadni olvasni, így már össze is írtam egy kellemes kis listát, melyik könyveket és/vagy sorozatokat szándékozom végigrágni, hacsak nem jön szembe velem valami megkapó újdonság.
Ezek a következők lennének:
Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn, A viharszívű Mya Mavis
John Green: Csillagainkban a hiba
John Green: Papírvárosok
Susan Ee: Angelfall, World After, End of Days
végre valahára befejezem George R. R. Martin-tól a Kardok viharát
Böszörményi Gyula: Rontásűzők 1. és/vagy a Leányrablás Budapesten
Szóval így összesen 9-10 könyv vár a listámon, de szívesen fogadok el tippeket is, mit kéne mindenképp megpróbálnom még. Persze ennél sokkal több papírtermékkel is szemezek, de végtelen időm nekem sincs, így azok tolódnak későbbre.
Egyenlőre ennyi, de nemsokára újra jelentkezem, ezúttal a Liv a világ ellen egy újabb fejezetével.
Addigis jó augusztust mindenkinek, hálám mindenkit üldöz, aki erre téved, és beleolvas a bejegyzéseimbe. Imádok mindenkit.
A következő billentyűzetkoptatásomig:
Adieu

2015. július 28., kedd

Legelső kritikalandom: A Luxen-sorozat

Üdvözlet mindenkinek, ismét itt vagyok.
Tudom, megint kicsit elmaradtam saját terveimtől, ez szokott lenni, ha egyszerre hatvanezer dolgot akarok művelni.
Viszont vannak remekséges híreim is:
Elsőként, remélem tetszik az új cím-fejléc, saját magam alkottam meg ma reggel. Ne tudjátok meg, milyen macera készre csinálni egy ilyen kis semmiséget. Az volt a legbonyolultabb, míg kiötlöttem, hogy egyáltalán melyik betű milyen mintát kapjon. Nekem személyes kedvencem az L a törött üvegszerű mintájával. Elszórakoztam vele egy keveset. De megérte, nekem legalábbis tetszik.
Másodsorban, vasárnap kész lettem egy már régóta körmölt történettel. Csak kicsi örömtáncot lejtettem a szobámban, mikor az éjszaka közepén kitettem az utolsó pontot. Íme egy kép erről a majdnem 500 oldalas szörnyetegről:

Röpke megjegyzés: rendes betűmérettel (ami enyhén nagyobb, mint az én mütyüke macskakaparásom) és A5-ös könyvméretben ez kitesz jó 800 oldalt is. Csoda hát, hogy már január óta ezt nyűvöm? És csak én lehetek olyan mazochista, hogy először lekörmölöm kézzel, és csak utána gépelem be.

Node, térjünk is át akkor, amiért igazából ez a bejegyzés meglátta a cyber-napvilágot. A kritika. Legyetek elnézőek velem, ez a legelső a fejlődés hosszú és rögös sétányán.

A Luxen-sorozat egyik nagy kedvencem, azért is választottam elsőnek rögtön ezt. Eredetileg úgy terveztem, hogy külön-külön fogok az egyes könyvekről beszélni, de az időhiányom és a rengeteg oldalnyi történet miatt inkább átfogóan elemzem ki, épp csak szegről-végről említve őket külön.

Amit az írónőről tudni érdemes:
Jennifer L. Armentrout (senki ne kérdezze, hogyan kell ejteni a vezetéknevét) amerikai irőnő, New York Times bestsellerek fűződnek a nevéhez. Mint a történet főszereplői, ő is Nyugat-Virginia büszke lakosa, és akkor kezdte írói karrierjét, mikor matekon rövid sztorikat írogatott. Hát, nem mindenki kedvence a matek... Young adult paranormal, sci-fi és romantikus irányokban alkot, mát több, mint 30 műve jelent meg, és őt rejti a J. Lynn név is.
Fun fact: az Obszidiánt, a Luxen-sorozat első részét javasolták már megfilmesítésre, de még nem találtam semmi közelebbi konkrétumot hozzá. Mindenesetre rengeteg videó kering már a Youtube-on álombéli szerepleosztásokról, egyik jobb, mint a másik.
Akit több is érdekelne, itt van J. L. Armentrout hivatalos weboldala: http://www.jenniferarmentrout.com/

Továbbszáguldozva immár a sorozatra, szögezzük le, hogy én nagyon szeretem, de nem fogok ódzkodni pár hibát is kiemelni. Továbbra is szubjektív maradok, ha nem ért valaki egyet velem, hát úgy járt, mindenkinek joga van a saját véleményre. A masszív spoilerekért pedig nem vállalok felelősséget, mindenki csak saját felelősségére fogyassza!



Elsőként jöjjenek a borítón található ajánlószövegek:
Obszidián (Luxen 1.):
Amikor – éppen az utolsó középiskolai évem előtt – Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.
Aztán a srác megszólalt.
Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt – akkor valami történt. Valami váratlan.
A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.
Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.
Mármint ha nem ölöm meg addig én magam...

Ónix (Luxen 2.):
Daemon Blackkel összekapcsolódni szívás…
Ráadásul nemrég eltökélte, hogy bebizonyítja: amit irántam érez, az nem csupán bizarr kapcsolódásunk mellékhatása, hanem valódi érzelem. Nem tudom, mit gondoljak efelől, de tény, hogy mostanában már korántsem olyan bunkó velem, mint korábban.
De nem ez a legnagyobb problémánk.
A Védelmi Minisztérium emberei körülöttünk szaglásznak. Ha rájönnek, mire képes Daemon, és főleg, hogy mi ketten összekapcsolódtunk, akkor nekünk annyi. Az iskolában felbukkanó új srác sem hiányzott. Ő is tele van titkokkal. Tudja, mi okozza a körülöttem zajló sok furcsaságot, és segítene is rajtam… de ennek súlyos ára van.
És aztán az események még vadabb fordulatot vesznek.

Láttam valakit, akit halottnak hittem. Szóljak vagy hallgassak? 
Mi történt Dawsonnal? Ki árulta el? 
És mit akarnak Daemonéktól – na meg tőlem – a védelmiek?
Az már biztos: Daemon Blackkel összekapcsolódni nem egy életbiztosítás.
Senki nem az, akinek látszik. És nem mindenki éli túl a hazugságokat…

Opál (Luxen 3.):
Senki sem érhet fel Daemon Blackhez. 
Amikor elszánta magát, hogy kimutatja az érzéseit irántam, komolyan beszélt. 
Soha többé nem kételkedem benne – és most, hogy túljutottunk a zökkenőkön, újra és újra fellobbannak köztünk a lángok. 
Csakhogy még ő sem védheti meg a családját, ha eltökélik, hogy kiszabadítják a szeretteiket. 
Mindazok után, amiken keresztülmentem, én sem vagyok többé ugyanaz, aki voltam. Még mindig változom, és fogalmam sincs, mi lesz a vége. Lépésről lépésre fedezzük fel az igazságot, és amikor szembekerülünk a hibrideket tesztelő és kínzó titkos kormányzati szervezettel, ráébredek, hogy a képességeim nem ismernek határokat. 
A halál a mindennapjaink részévé vált. Onnan kapunk segítséget, ahonnan a legkevésbé várnánk, és a barátainkról kiderülhet, hogy valójában a halálos ellenségeink – de nem fordulunk vissza. 
Akkor sem, ha az eredmény örökre darabokra töri az életünket. 
Egységben az erőnk – és ezt ők is tudják.

Origin (Luxen 4.):

Daemon bármit megtenne, hogy visszakapja Katyt. 
Sikeresen behatoltak a Mount Weatherbe, ám az akciónak katasztrofális vége lett. Katy elszakadt tőlük. Elvették. Daemon számára most minden arról szól, hogyan lehetne megtalálni.
Söpörje el, aki az útjába áll? Kérdés nélkül.
Perzselje fel az egész világot, hogy megmentse Katyt? Boldogan.

Tárja fel az emberiség előtt, hogy idegenek élnek közöttük? Örömmel. 
Katy számára csak a túlélés marad.

Ellenségektől körülvéve az egyetlen, amit tehet, ha igazodik a helyzetéhez. Még a Daedalusban sem mindenki őrült… de a csoport céljai rémítőek, és amit elárulnak, felzaklató. Kik az igazi rosszak? A Daedalus? Az emberiség? Vagy a luxenek? 
Ők ketten együtt bármivel szembenéznek.

A legveszedelmesebb ellenség azonban mindig is jelen volt. Amikor kiderül az igazság, és a hazugságok fala összeomlik, melyik oldalra kerül majd Daemon és Katy? 
Együtt maradnak egyáltalán?

Opposition (Luxen 5.):
Katy tudja, hogy a luxenek érkezésének éjszakáján a világ megváltozott. Nem hiszi, hogy Daemon örömmel fogadja a saját fajtáját, hiszen a luxenek azzal fenyegetőznek, hogy minden embert és hibridet kiiktatnak a földön. Azonban a jó és a rossz közötti választóvonal elmosódott, a szerelem pedig könnyen a végzetévé – mindannyiuk végzetévé válhat.
Daemon mindent megtesz, hogy megmentse, akit szeret – akkor is, ha ez egyenlő az árulással.
Egy valószínűtlen ellenséggel kell társulniuk, hogy esélyük legyen túlélni az inváziót…

Szóval, tömören az alap felállás az, hogy vannak a Földön az emberek, a fény-űrlények (luxenek) és az ellenpólusuk, az árnyékűrlények (arumok) Ezen két utóbbi csoportnak remek szuperképességeik vannak, és ezeket hajlamosak az egymás ellen való harcolászásra használni. A luxenek, ha belegabalyodnak egy emberbe, abból bajok származhatnak, és ha a luxen a különleges erejével meggyógyítja az embert, belőle hibrid lesz, ezáltal megkapja a luxen képességeit. Ha egy ilyen hibrid nő és egy luxen férfi gyereket csinál, az lesz az origin (magyarul hülyén hangzott volna az eredet, így meghagyták az eredeti angolt, hála az égnek), akik aztán csuda egy dolgokra képesek, például a gondolatolvasás is, olyanok, mint a felturbózott luxenek. Ezeket a különleges életformákat igyekszik kordában tartani a Védelmi Miniszérium, és azon belül a Daedalus nevű titkos szerv, aminek van egypár kevésbé jófej húzása.

Elsőre feltűnt nekem olvasás közben, hogy a sorozat egy elég masszív Twilight fanfiction-nek indult. (Ezen ne csodálkozzunk, a csillogó vámpíros sorozat egész lavinát indított a műfajában, ha beismerjük, ha nem, igenis kultúrtörténeti jelentősége van. Az más kérdés, hogy mit mond ez a tény el a kultúránkról). Ott van a délről egy jelentéktelen kisvárosba telepedett lány, aki csak az egyik szülejével él, és új középsuliba kerül, bár ennek nem igazán örül. Aztán ott van a titokzatos, veszélyes, de valamiért mégis eszméletlenül vonzó srác, aki eleinte mindent megtesz, hogy távol tartsa magától a leányzót, de mégsem képes sokáig. A vega és az emberevő vámpírok helyét felváltják a világos és sötét űrlények, akik szintén nem kifejezetten bírják egymást. A nagycsaládnyi űrlény/vámpír, akik nem (mind) vérrokonok, így előfordulhat, hogy egymást közt járnak. Az paranormal legjobb barátnő (Alice/Dee), és az emberi barátnők. A második fiú, aki szintén nem ember, de nem is ugyan olyan, mint a Nr.1 srác, és az ebből kialakuló szerelmi háromszög.
Lehetne persze sorolni még a listát, de nem az a célom, hogy összehasonlító elemzést írjak a két sorozatról. Azt a műfajt már az érettségikor meguntam.
Armentrout viszont át tud lépni a Twilight-skatulyán, és úgy a második kötet vége felé már egyértelműen egyedi történetet visz. Az viszont nem kifejezetten tetszett, hogy a Védelmi Minisztériumot olyan negatívan állította be (nem a Daedalust, akkor még nem tudtak a szereplők sem arról az alszervezetről). Mert végülis egy védelmi minisztérium dolga nem az, hogy biztosítsa a védelmet? És földönkívüliekről beszélünk, akik nem kis kárt tudnak okozni anélkül, hogy akár hozzá kéne érniük valamihez, ellenük igenis jogos a kemény fellépés. Csak hogy reálisak maradjunk. Persze, persze, kell mindig egy ellenségkép, csak én kicsit eltúlzottnak vélem ezesetben.

Igazából minél jobban haladt előre a történet, annál élvezhetőbbé vált. Persze szerettem azt is, mikor a legelső fejezetben Deamon és Katy egymást agyát rágja, de ahogy az írónő egyre jobban belelendült a szereplők körüli hajcihőbe, annál izgalmasabb lett. Én nyíltan rajongok a hirtelen és előre semmiképp nem látható fordulatokért, például egy rég eltűnt testvér felbukkanása, az originek létezésének ténye, ilyesmik. Hát ezekből akadt is egypár, minél több, annál jobban húzott be a történet.

Na jó, mégis egy keveset szólok az egyes kötetekről.

Az Obszidián ugyebár a nyitány, ami mindig a legnehezebb feladat. Be kell hozni egy kazal szereplőt, az alaphelyzetet, meg kell ismernünk a bemutatott világrajzot (jelen esetben a luxenek és arumok világát), a főszereplőknek is közel kell kerülniük, és emellett még valami kezdő történet is kell, ami még nem mond túl sokat, de megalapozza az egészet. Szerény véleményem szerint egész jól sikeredett, bár néhány helyen túl szájbarágósnak véltem. Erre példa: mielőtt Katy megtudja az igazat, vagy háromszor sorolja végig, miféle furcsaságokat fedezett fel Daemon és a húga körül, amik mellett én például simán elmennék, nem látnék bennük összefüggéseket. Lehet, hogy ez csak az én naivitásom hibája, de én tuti nem jönnék rá ennyiből, hogy valami difi van a sráccal. Mármint galaktikus vonatkoztatásban.
Ennek ellenére nagyon élveztem ennek a könyvnek az olvasását, legfőképp Armentrout könnyed stílusa miatt. És cyber-pacsi a fordítónak is, remekül megtartotta a lazaságot a magyar verzióban is. És tényleg, mert elolvastam angolul is, szóval szavamat adom erre.
A kedvenc jelenetem talán az öregdiákbál és az azt követő csihipuhi. Egyrészt azért, mert a bál nagyon cuki, és végre nem veszekednek, úgy tűnik, kezd valami alakulni köztük. Másrészt meg az arumok támadásánál Katy nem a tehetetlen kislányt játsza, jó látni, hogy a női karakter menti meg az amúgy klasszisokkal erősebb hímegyedet.
Enyhe negativitás, hogy a végkifeljet nekem egy picit túl gyorsra sikeredett. A bál után a többi luxen szereplő is megtudja, hogy Katy be van avatva, egyet csókolóznak, és máris halloween és Baruck (arum) visszatérte. Személy szerint ott még egy kicsit húztam volna az időt, legalább még egy-két kisebb jelenetet beillesztettem volna elé. De ezt az apróságot leszámítva teljesen okés.
És kifejezetten tetszett, hogy a könyv végén még nincs párocska, még mindig nem jöttek össze, csak felsejlik a lehetősége. A hozzáadott jelenetek Daemon szemszögéből pedig kifejezetten szórakoztatóak.

Az Ónix olyan szinten jobb, hogy végre beindulnak a fontosabb cselekmények. Megjelenik Blake, Will doki, és megjelenik a földi ufóelhárító osztag is.
A könyv legelső mondata már elérte, hogy én megzabáljam. Tipikus armentrout-i lazaság.
Ha én Katy lettem volna, tuti hallgattam volna Daemonre, és messze elkerültem volna Blake-et már az elejétől. Valahogy zsigerből nem volt szimpi a srác, már jóval azelőtt, hogy egy kést vágott volna a csajhoz. Túl nyomulós volt, ez sosem jó jel. Megértem, hogy kellett valaki, aki megtaníthatja Katyt a hibridség kezelésére, de hát akkoris!
Egyébként szórakoztató, ahogy Daemon féltékenykedik, és próbálja bebizonyítani Katynek, hogy igenis érez iránta valamit.
Kedvenc jelenet: hálaadás és a karácsonyfaállítás. Mert egyszerűen szívszorítóan édes, ahogy Daemon teper, hogy elnyerje Katy szeretetét.
Kifejezetten izgalmas volt, mikor bejött Dawson, Daemon tesójának a szála. Kiderül, lehet, mégsem halott, és ez indítja be az egész lavinát. Én is tuti nekiállnék kutakodni.
A dupla végkifejlet nekem nagyon tetszett. Egyrészt ugye Blakeről lerántja a leplet (szegény Adamet azért sajnáltam), meg Dr. Micheals is közbeszól. Viszont én tuti végeztem volna Blake-kel, hiába haltak meg aznáp már sokan, végülis mind miatta történt, nem? De kellett még a történet további részeihez, megértem, hogy nem lehetett még kiiktatni. Will keresztbekavarása meg egyszerűen genya volt. Addig is utáltam a fivkót, de ezek után pláne.
De legalább így a könyv végére összjött a két idétlen.

Bevallom, az Opál annyira nem a kedvencem a sorozatból, túlzottan semmilyense lett nekem. Kivéve a befejezését. Atya-gatya, azt a függővéget! De erről még később.
Szóval ott tartunk, hogy Dawson visszatért, de másra se tud gondolni, mint hogy visszaszerezze Bethanyt. Marha jól el van találva a karaktere és elképesztő, hogy ezt a búskomorságát a legvégéig fenn tudja tartani az írónő.
Csak úgy finoman megkérdezném: hogy a fenébe gondolták ezek, hogy pár tizenéves kölyök betörhet egy katonai bázisra? Most komolyan? Jó tanács: gyerekek, ne próbáljátok ki otthon, mert tutira nem fog sikerülni. És ha Bethanynak sikerül néha kilógnia, miért nem várják meg az egyik ilyen alkalmat, hogy akkor, sokkal egyszerűbb körülmények között szabadítsák ki? Vagy honnan tudják, hogy a lány pont azon a bázison van, pont abban, ami közel van hozzájuk? Ezen a ponton kicsit zavaros a sztori.
Dee karaktere is remek itt, ahogy tartja a haragot, mert Katy kinyíratta a pasiját. Bár mikor berontottak, gondolhatták, hogy nem teapartira fognak beesni. Mindegy.
Blake visszajön, továbbra is seggfej, satöbbi.
Végre megjelenik viszont Luc. Imádnivaló a kis gengszter. Ismét egy kérdés: hogy bízhatnak meg egy kölyökben, aki azt állítja, hogy képes betörni egy olyannyira őrzött bázisra? Én kinevettem volna. És mondja már meg nekem valaki, ki a fene volt akkor Paris? Az kiderül, hogy Luc origin, és nem hibrid, de akkor Paris nem az a luxen, aki átváltoztatta. Akkor viszont kije, hogy folyton a sráccal lóg? Az apja? Ez nekem máig nem jött át.
Nade, akkor a végkifejletről. Hűha. Az erős lett, a könyv legjobb pillanata. Az utolsó mondatok után (amit most szándékosan nem fogok lelőni előre) annyira lepadlóztam, hogy nem bírtam ki, azonnal kellett a folytatás. Ez az igazán jó könyv egyik ismérve, ami követeli, hogy rögtön tovább olvasd. Sajna akkor még magyarul nem jelent meg, így fogtam magam, és megszereztem angolul e-bookon.


Így az Origint (majd az Opposition-t is) először eredetiben olvastam el, úgy talán még fergetegesebb. Kifejezetten tetszett, hogy itt már keverve voltak a Katy és a Daemon szemszögéből írt jelenetek. Nem is nagyon lehetett volna máshogy megoldani, ha látni akarjuk, mi történik mindkettejükkel egyszerre.
Daemon igyekszik kiszabadítani Katy-t, Katy meg igyekszik túlélni.
Itt már végre nem a védelmiseket fikázzák, hanem a Daedalust, ami tényleg egypár genya húzással megutáltatja magát, de ismét kifejezném, hogy a létezésük nem véletlen. Mert ki tudja, mikor döntenek úgy az ufók, hogy ők már nem akarnak megbújni az emberek között, arra pedig igenis fel kell készülni, ha kell, akkor minél több hibrid szuperemberrel. Csak az nem kóser, ahogy ezt véghez viszik helyenként. Nancy Husher egy kiálhatatlan perszóna, meg minden, de van jogosultsága a törekvéseinek. Csak nem kellett volna kényszeríteni őket, meg minden.
Archer fura szereplő volt nekem, annak ellenére, hogy valahogy az első megjelenésétől sejteni lehet, hogy ő nem a gonik táborát erősíti. Ő is origin, segít nekik megszökni, bár nem értem, ez neki miért jó. Látni akarja a világot, ez egy dolog, de ezért feladni a normális életkörülményeit? Őt nem is zargatták, mikor feltűnt, leginkább kísérgetett szereplőket össze-vissza, mielőtt felfedte volna magát.
A kitöréses jelenetben kellő mértékű izgalom és feszültség volt, jött, amit elvártunk.
A család újra együtt van, mindhárom testvér, meg Beth is, Dee már nem haragszik Katy-re. Azért elég szappanoperaszerű az a rész, mikor Vegasban álnéven összeházasodnak. 18 évesek vagytok, szíveim, nem túl korai ez még? Ettől nekem komikus, én nem tudtam komolyan venni őket akkor.
Matthew, a luxen kölykök nem hivatalos gyámjának árulását pedig személy szerint én már legalább két kötettel hamarabb láttam.
És még egy HOGY GONDOLTÁTOK??? pillanat: Úgy mégis mit vártak, mikor Vegasban elszabadították a poklot? Hogy majd következmények nélkül megússzák? Ha kilőnek pár dolgot, minimum, hogy a nem is olyan messzi 51-es körzetből odacsődül a katonaság, és lesz nem egy ártatlan áldozat is az ő veszteségeiken túl.
Elég sokat fikáztam ezt a kötetet, de emellett nagyon szerettem. Végre elszabadultunk Nyugat-Virginiából, felüdítő volt a változatosság, és végre belátásunk nyílt a dolgok mögé. Így, hogy közeledünk a csúcspont és a hangos lezárás felé, végre kezdenek tényleg fontos dolgok is történni. Az egész sorozatban megfigyelhető, milyen szépen ívelnek fel az események az Opposition-ig.
És ennek a kötetnek van a legjobb borítója a sorozatból (amik egyébként szerintem nem sikerültek túl fényesre), bár legtöbbször közel sem olyan drámai a hangulat, mint azt ez a borító sejtetné.
A végkifejlet itt is betalált, bár közel sem volt olyan ledöbbentő, mint az Opál esetében, bár az utolsó fejezetben sok fontos és meglepő tényre fény derül.

Végül az Opposition, ami nemrég jelent meg magyarul, én előrendeltem a kiadó honlapjáról, így pont a szóbeli érettségijeim hetében érkezett meg hozzám. Büszkén jelenthetem be, hogy sorszámozott, az 1140-es kód büszke tulaja. De vártam vele a nyaralásig (hiába olvastam már fél évvel hamarabb el egyszer angolul), és pont jól is jött ki, mert tengerparti nyaralásaimhoz híven rögtön az elején ropogósra égtem, így az árnyékban kellett maradnom, ahol ezt olvastam. Néha a körülöttem táborozó német anyukák furán nézhettek rám, mikor hangosan felnevettem a nyugágyban fekve. Engem nem igazán zavart. Íme a bizonyíték, a könyv a strandon:
Ez a kötet méltó befejezése a sorozatnak, feltette azt a kiérdemelt pontot arra a bizonyos i-re. Megjöttek a luxenek, és mindent megtesznek azért, hogy elfoglalják a bolygónkat, de a bolygóbeliek sem hagyják magukat egyszerűen leigázni.
Az első fejezetek, mikor Daemon kettősügyököt játszik, a legjobb része a könyvnek. Remekül el lett találva, utána kicsit hiányoltam is ezt a hangulatot belőle.
Hatalmas nagy pirospont, amiért Katy nem csak áll, és várja, hogy megmentsék, hanem maga is szétrúg pár hátsót, ha úgy hozza a sor. Az egész sorozat folyamán egyre erősebb személyiség lesz, ezt mindenképp pozitívumnak kell elkönyvelni. Nem bírom az olyan főhősnőket, akire a csúnyán néz az ember, és már össze is omlanak, és semmi önállóság nincs bennük. Szerencsére Katy nem ilyen.
Luc-ot továbbra is muszáj imádni, Archert még mindig nem értem, Dawson végre nem búskomor, Betht viszont kábé annyi jellemzi, hogy terhes.
Mikor elkezdtem ezt a sorozatot olvasni, nem gondoltam volna, hogy erre a végkifejletre fog eljutni. Mikor az Origin-ben már azt pedzegették, hogy a luxenek nem is olyan tutik, már várható volt ugyan, hogy ők kevernek be majd a képbe, aztán meg is érkeznek, de azt nem hittem volna, hogy az mozgatja a fonalakat a háttérben, aki.
Meglepő, de nem kiszámíthatatlan volt, hogy az arumokat fogják Daemon-ék segítségül hívni. A vezérük, Lotho meg embertelenül laza. Kicsit para ugyan, de én nagyon bírtam.
És a sorozatban végre most nem volt bajom a főgonosz képével. Végre előbújhatott az a romlott és valóban elítélendő karakter, aki megérdemelte a lezárásban a helyét. Ezt sem fogom kispoilerezni, de pofás egy végjáték kerekedett ki így az ötödik kötet lezárására.
Már csak a legutolsó, békés jelenet pergett le, és vége is volt a könyvnek. Kipipálta a jó sorozat követelményét, miszerint ha a végére érünk, fáj a pici szívünk, hogy nincs több, ennyi volt, lezárult a történet, amit olyan hosszan követtünk. Ezzel is így voltam.

De azért nem kell nagyon aggódni, nincs teljesen vége még. Hamarosan megjelenik nálunk is a Shadows névre keresztelt előtörténet, ami Dawson és Beth megismerkedését örökíti meg. Mivel én ilyen türelmetlen típus vagyok, ezért angolul már elolvastam, de nem fogom lelőni, mi történik benne. Annyit mondok mindössze, hogy rettentő aranyos, sokkal édesebbek, mint Daemon és Katy, és sajnáltam, hogy csak egy könyvet kaptak. Méltó darabja a Luxen-sorozatnak, megéri beszerezni, amit kapható lesz.

Így a saját sorrendem arra, mennyire tetszettek a sorozat kötetei:
1. Obszidián
2. Oppositon
3. Origin
4. Ónix
5. Opál
(A Shadows-t még nem soroltam be ide, mert az még Magyarországon nem jelent meg, de amúgy második lenne)

Most, hogy végigértünk a történeten, foglalkozzunk kicsit a szereplőkkel. Egytől egyik jellegzetes lányregény-karakterek, de ugyan, ez kit zavar. Én imádtam őket, ez a lényeg.
Mellékesen megjegyezném, Armentrout játéka a nevekkel igazán megmosolyogtató volt. A hármasikrek keresztnevei ugyanazzal a betűvel kezdődnek, és Katy meg Daemon veztékneve mindkettő feketét jelent, csak más nyelven (legalábbis nekem a Swatz-ról rögtön a német schwartz jutott eszembe). És Daemon teljes neve együtt meg démoni feketeség, ez sem lehet véletlen.

Katy Swartz, főhősnőnk ugyebár beköltözik Nyugat-Virginiába, az ufósrác szomszédságába, ezzel beindítva az eseményeket. Eleinte nem igazán kedveltem, mert csak egy sablonos tehetetlen lányszereplőnek tűnt (Bella 2.0), de aztán rácáfolt erre, és bebizonyította, hogy ő is képes magától cselekedni. Továbbra sem a kedvencem, valahogy a főszereplő lányokért soha nem szoktam lelkesedni, de nem egy rossz karakter.

Daemon Black a rezidens rajonganivaló, pont úgy van minden jellemvonása kialakítva, hogy odalegyünk érte. Magas, szép a szeme, észbontóan néz ki, erős, védelmező és családcentrikus. Emellett ha kell humoros, ha kell halál komoly. Az álom könyvespasi egyszereggye, egy jól ismert sémába van belehúzva. És hadd jegyezzem meg, hogy ez az esetében működik is. Ugyan, aki olvasta, ne mondja, hogy nem volt kedvelhető. Tudjuk mindannyian, hogy ezzel a sémával  borzasztóan félre is lehet szaladni, születtek ebből üresfejű porhüvelyek szépszámmal, nehéz eltalálni azt a vékony vonalat, amikor sikeres lehet. Armetrout pedig jó a főszereplő fiúk megalkotásában.

Daemon ikertesói, Dee és Dawson is el vannak találva a maguk nemében, jól hozzák a tőlük megkívánt karaktereket. Dee eleinte mosolygós, egy köteg napsütés, könnyen Katy legjobb barátnője lesz, aztán pont olyan könnyen fordul is magába Adam halála után, de az Origin végére ismét happy, hogy az Opposition-ben megint elfordulhasson Katy-től. Úgy hullámzik a jelleme a sorozat folyamán, mint egy megkergült hullámvasút, de mindig megfelelő intenzitással és tartóssággal hozza az éppen esedékes karaktert, ha boldog, akkor le sem lehet ütni, ha meg morci, akkor igazán az.
Dawson, mint már mondtam, remekül alakítja a komor srácot, aki vissza akarja kapni a barátnőjét. Rajta nagyon látszik, mi mindenen ment át, ennek megfelelően nem is valami könnyedén szökdécselő figura. Az autentikussága miatt az egyik kedvenc mellékszereplőm. Mikor már visszakapja Bethanyt, akkor meg a gondoskodó énje kerül előre, ez kifejezetten édes, és sejteti, milyen lehetett minden hajcihő előtt.

Bethany Williams, a másik hibrid lány, és Dawson barátnője sok fejtörést okozott nekem. Periodikusan váltakozik a jelleme, egyszer teljesen őrült, aztán letisztult, majd megint maga alatt van. Mintha totálisan becsavarodna. Szerettem őt is, mert valamilyen megmagyarázhatatlan rokonszenvet érzek az őrült könyves/filmes szereplők iránt.

A város másik földönkívüli hármasikercsapata, Thompson-ikrek (Ash, Andrew és Adam) is fontos szerepet játszanak. Nyilvánvalóan sarkított karakterek ők is, amennyire kedves az egyik, olyan utálatos a másik kettő, de egy ilyenfajta regényben ez teljesen elmegy, végülis nem szürke, mindennapi emberekről olvasunk, mindenképp sarkítani kell valamennyit, hogy meglehessen az a faktor, amiért emlékszünk rájuk.

Luc, a fiatal origin talán a legviccesebb szereplő. Egyszerre rémisztően befolyásos és gyerekes, ettől komikummal telítődik az egész jelleme. Ő az, aki bármit el tud érni, feltűnik, ha baj van, és rendszeresen húzkodja ki főhőseinket a pácból, mindemellett meg a saját ügyleteit intézi. Ne akarj tartozni egy szívességgel annak a kölyöknek.

Archer, a másik origin nekem annyira nem volt szimpi. Ő az a szerintem semmilyense szereplő, nem tudtam annyira kötődni hozzá. Igen, az vicces, mikor Daemonnel egymást marják, de ezt leszámítva nem sokat tudni róla. Érdekelne például a múltja, mi a kapcsolata Luc-höz, ilyesmik, amiket sajnos a sorozat nekem nem válaszolt meg. Kár érte, mert egy összetett és érdekes jellem kerülhetett volna ki belőle.

Végül pedig Blake Saunders, a kétszínű második srác-típus. Igenis tudni lehetett már az elején, hogy problémás, és nem csak a féltékenység beszél Daemon-ből. A maga nemében persze remek szereplő, valakinek az utálnivalónak is lennie kell, de egy kicsit lehetett volna még szélsőségesebb.

A többi mellékszereplőről most nem emlékezem meg, mert már vagy említettem őket (mint Dr. Micheals vagy Matthew), vagy annyira nem voltak fontosak a történet előrehaladtának szempontjából (mint Carissa és Lesa, Simon, vagy Katy anyja). Megvolt a maguk kis szerepe, talán pár jelenetben hozzájárultak egy s máshoz, de a nagy egészet tekintve nem volt olyan égetően fontos a szerepük.

Legvégül pár szóban úgy globálisan az egész sorozatról: Én nagyon szerettem, szerintem megéri elolvasni, tudom ajánlani azoknak, akit érdekel a téma. A stílusa remek, a történet élvezhető, a szereplők szerethetők.

Ennyi lenne a kritikám. Remélem nem sikerült túl gázra, legközelebb már biztos jobb lesz. Lezárásként még a két állandó feladatom. Egyrészt ajánlani egy zeneszámot hozzá, ezalkalommal a R.E.M. - It's The End Of The World (And I Feel Fine). Aki már eljutott az Opposition első fejezétéig, az érteni fogja, miért.
Másodjára pedig egy rövid, képszerű értékelés. Öt gumimacis pontozási rendszeremben a Luxen -sorozat 4,5 macit kapott, mert imádtam, de ez sem tökéletes.

Köszönet mindenkinek, aki végigszenvedte magát a kritikámon, ami csak nagy jóindulattal nevezhető igazi kritikának. Mára búcsúzom, de nemsokára újra jövök, nincs menekülés tőlem.
Addigis, még mindig szívesen várok mindenféle visszajelzést, kommenteket, a kritika kritikáját. Ne ódzkodjatok megírni, nektek hogyan tetszett a sorozat, ha már olvastátok. Ha még nem, de kedvet adtam hozzá, hát szívesen.
A legközelebbi viszontlátásig:





Adieu

2015. július 14., kedd

Véndégszereplés: Tündéri

Kellemes napot mindeninek, érkezik a megígért történet, melyet barátném jegyez, és szíves engedélyével most én is elétek tárom. Több blog többet lát, mondhatnánk így is.
Nem fogok hosszas elemzést írni a műről, egyrészt, mert mint az legelső ember, aki az írón kívül végigolvasta, valamelyest a keresztgyerekemnek tartom, így csakis áradozni tudnék róla. Ez most csak az előszó és az első fejezet lesz, de engem már az is beszippantott, és folyamatosan rágtam a művésznő fejét a folytatásért, amikre többet kellett várni néha, mint szombat délelőtt a szupermarketek pénztárainak embert- és fagyasztottárut próbáló soraiban.
Azért annyit elárulok, hogy a helyszínünk Fertőd, az időben ide s tova. Én a szereplőket nagyon imádtam, bár elég gyakran csapkodtam volna meg őket egy hallal. Valamiért szeretek embereket azzal fenyegetni, hogy egy hallal, nagyon rossz esetben egy lazaccal csapkodom meg. Az abszolút kedvenc a macska, akinek a rejtélyes kilétéről több elméletet állítottam fel, mint amennyi összeesküvésteórai ezen a bolygón létezik.
Nem szaporítom saját szavaim, érkezzék hát a Tündéri. Enjoy

Előszó

Az utca sötét volt, csak néhány lámpa nyújtott világosságot. A párszor feltámadó szél leveleket söpört végig a foltozott úton.
A csendet nyávogás törte meg. Először messziről, majd egyre közelebbről érkezett a hang. Az utcán kecsesen mozgó macska hirtelen megállt egy ódon, ötablakos ház előtt. Hegyezte a fülét, de nem hallott semmit. Körülkémlelt, megbizonyosodván, hogy senki sem figyeli és bebújt a kapu alatt. Így már látta az egyik ablakból kiszűrődő fényt. Próbált addig nyújtózkodni, hogy benézhessen rajta, de mire felért a párkányhoz, addig valaki lekapcsolta a lámpát.
Kulcs csörgése hallatszott, majd nyílt egy ajtó. A macska gyorsan elbújt a virágok között. Labdaként kuporodott a rózsatövek árnyékában.
Egy lány zárta be az ajtót, majd zsebébe csúsztatta a kulcsot. Kiment a kapun és rátért a csendes utcára. Lépteinek ütemes kopogása visszaverődött a környező házak homlokzatáról.

Ugye, itt is itt van már rögtön a macsek.
Mielőtt azonban rátérek az első fejezetre, még megmutatom, feltörő photoshop-zseni barátném milyen logót álmodott meg ehhez a történethez.
Ez egyébként a borító alféli tájain helyezkedik el. Nekem nagyon tetszik, főleg, mert én képtelen vagyok a photoshop-ot használni, én mindig más programokat használok, egy képhez általában rögtön hármat.
A rövid mellékszál után pedig robogjunk is tovább az első fejezetre. Nyomatékosan felhívom rá a figyelmet, hogy ez az eredeti verzió, nem javítottam bele, ha helyesírási hiba van benne, a felelősség a szerzőt terheli.

Első fejezet

Minden a tizenhetedik születésnapomon kezdődött. A beállt változás fenekestül felforgatta az addigi szokványos és számomra unalmas életemet, de ne ugorjunk annyira előre. Csak szépen sorjában.
Kuslits Grétának hívnak, és a kastélyáról híres Fertődön lakom. Szüleim boldog házasságban élnek. Apa a helyi hivatalban dolgozik, míg anya éttermet vezet a városközpontban. Nem vagyok egyke, hiszen a sors megáldott (?) egy rosszcsont kisöccsel, aki miatt nyugalomban alig van részem.
A helyi iskola nem volt elég jó őseimnek, így a tőlünk harminc kilométerre, Sopronba kell nap mint nap bejutnom. A Berzsenyi Gimnázium, ahová járok, országos elismertségnek örvend, főleg a nemzetiségi tagozat, amiből szerencsésen elvégeztem hat osztályt. Így most éretten (vagy mégsem) álltam a nagybetűs ÉLET kapujában.
- Brrrrrrrrr…- szólalt meg az ismerős vekker, de nem akartam kikelni az ágyból, így csak lecsaptam. Befordultam a falhoz, nyakamig húztam a takarót, és próbáltam visszaaludni, sikertelenül.
A negyedik csöngésnél már erőt vettem magamon, és kikászálódtam a párnák közül. Bepillantottam a szekrényen lévő tükörbe, és két begyógyult szempár nézett vissza rám. A hozzá tartozó pizsama már leharcolt állapotban volt (hirtelen növés hátránya), de a lábamon lévő macis mamusz mosolygós arccal bámult bele a nagyvilágba.
Lecsoszogtam a konyhába. A pulton tizenhét szál sárga rózsa várt egy kis kártyával: „Legyen jó napod! Suli után beszélünk. Anya”. Megfordítottam a papírt. Ott csak ennyi állt: „B”.
Apa nem volt híres a bőbeszédűségéről, de azért tőle legalább egy „Sok sikert a mai naphoz” vagy „Épségben érj haza, hogy meg tudjunk köszönteni” mondatot azért vártam volna. Na, mindegy. Nálunk nincs meg a híres apa-lánya kapcsolat
Gyors reggeli után összedobtam a tízóraimat, magamra húztam az első adandó ruhát a polcról: sárga póló, barna pulcsi és mellette az elengedhetetlen farmer. Leszáguldottam az emeletről, bevettem a kanyart az előszobában, és már rohantam is a buszmegállóba.
A reggeli járat szokás szerint teli volt, így az emberek lehelete meglátszott az ablakon. Próbáltam készülni az órákra, ezért elővettem a füzetemet, de a szavak üresen kongtak a fejemben. A bécsi kongresszus adatai csak nem akartak megmaradni.
A párát letörölve kiláttam az utat szegélyező fákra. A leveleket a nap első sugarai megvilágították, így sárga és piros fényesőt borítottak a jármű elé.
- Jó lenne ezt lefesteni- gondoltam magamban. - Már ha lenne ilyen készségem. Míg énekórára szívesen beülök, addig egy rajzzal ki lehet kergetni engem a világ végére is.
A célállomáshoz érve leszálltam, azaz leestem a buszról. Jobbról megkapott a szél, ami összeborzolta a göndör hajamat. Fejembe húztam a sapkát, és lassan elindultam az iskola felé.
Egyszer csak surranó árnyékot véltem felfedezni magam mellett. Körülnézve nem láttam semmi furcsát a dolgokra siető emberek forgatagában. Az érzéketlen tömeg próbált magával sodorni, de két ügyes lépéssel már kint is teremtem a járda szélén.
Újra megmozdult valami. Odakaptam a tekintetemet, de csak a szél fújt végig az úttesten egy újságpapírt.
Azon gondolkoztam, hogy lehet, paranoiás vagyok. A száznyolcvan fokos látószögem ellenére még mindig motoszkált bennem az az érzés, hogy követnek.
Hirtelen két fénylő pont tűnt fel előttem az egyik bokorban.
- Most megvagy!
Lépteimet felgyorsítva indultam el abba az irányba. Lehajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem a fényforrást, de csalódnom kellett.
- Ki tehette ezt ide?- tettem fel magamban a kérdést, miközben megforgattam a kezemben az ördögszarvas hajpántot. Kicsit furcsálltam, hiszen Halloween-ig még majd 3 hét van.
Felegyenesedtem, és megcéloztam a kukát. Talált, süllyedt. A pánt csont nélkül bement a „kosárba”. Kár, hogy nem vagyok kosaras. Az egyedüli sport, amihez értek, az a tánc, de azt versenyszinten. Nem hiába, amit elkezdek, azt tökélyre fejlesztem. És kicsit sem vagyok egoista, á.
A sulihoz odaérve senki sem állt a kapunál, pedig valakik mindig ott beszélték meg a délutánjukat, bár azt együtt töltötték. Sosem értettem meg őket.
Befordultam az első lépcsőházhoz. Mi sem jobb, mint a reggeli testedzés. Felcaplattam a másodikra, ahol csukott ajtó fogadott.
- Elkéstem?- tettem fel magamban a kérdést, de a választ előre tudtam: Igen!
Bekopogtam. Ekkor sustorgást véltem hallani odabentről.
- Na… menj arrébb!
- Nem látszódóm, ez nem fair!
- Balu… a hajam! Engedd el!
- Kuss!
(Röfögés)?
- Tanárnő, szóljon rájuk!
- De gyerekek, nem az óvodában vagyunk!
Gyorsan lenyomtam a kilincset, nehogy nagyobb csetepaté alakuljon ki bent. Egy másodpercre csend marad, majd felcsendült az ismerős „Happy birthday” a 11. C tolmácsolásában. Voltak benne fals hangok, de a hatást elérte. Elérzékenyülve pillantottam végig a tábla előtt álló osztályon.
A dal végeztével mindenki a helyére ment, így én is lehuppantam Berta mellé. Róla azt a fontos információt kell tudni, hogy vagy ezer éve a legjobb barátnőm, viszont a rivalizálás tanulás terén még mindig fennáll, hiszen mindegyikünknek egy csöppet több esze van, mint az átlagnak. Fiúknál a helyzet teljesen más. Míg én nyúl vagyok és elvegyülök a tömegben a lehető legkevesebbet a középpontban szerepelve, ő az a tipikus független és erős lány, akire mindenki felnéz, és aki a csodálat tárgya. Szögegyenes, természetesen is vörös hajával és babaarcával mindenkit elbűvöl már az első pillanatban. De nem hűvös, hiszen jókat lehet vele ökörködni. Krimik olvasásával oknyomozói képessége vetekszik a felsőbb szervekével.
- Boldog születésnapot!- ölelt át.
- Köszönöm- próbáltam a meghatottságtól szóhoz jutni.
- Ez még a tied- nyújtott át egy kis sárga, mignonos papírral bevont csomagot. Próbáltam kulturáltan kinyitni, de nem sikerült felszednem a ragasztót egészben, így egy nagy rántással már csak az ajándék maradt a kezemben.
- Legalább lesz mit olvasnom- fordítottam felé Natalie Babbit Örök kaland-ját nagy büszkeséggel.
- Könyvmoly- ordították a fiúk, az a négy darab, a hátsó sorból. A vállam fölött hátrapillantva szúrós szemekkel válaszoltam.
- Kezdhetném már végre az órát?- nézett ránk Farkas tanárnő, az ofő türelmetlenül. Egy születésnapi köszöntés még belefér nála, de hogy a szent és sérthetetlen német irodalom órát végigbeszéljük, az nála egyenlő a szemtelenség hatodik fokával.
- Tehát- köszörülte meg a torkát,- a Faustnál a következők a fontosak…- de a többi már annyira nem volt érdekes.
Az első három óra villámsebességgel telt el. Szokásos poénok, beszólások és beszélgetések, természetesen a tanórákon is. A nagyszünet viszont meglepett.
Berta kicsöngetés után felszívódott, és hiába kérdeztem a többieket, hogy tudnak-e róla valamit, somolyogva nemmel válaszoltak. Visszaülve a helyemre elővettem a könyvet és beleolvastam. Nem is tűnt olyan rossznak.
Éppen amikor már beleéltem volna a sztoriba magam, furcsa köhögés és recsegés keverékét hallottam. Körbepillantottam, de csak a szokásos kép fogadott.
- Sziasztok - hallatszott Berta hangja a hangszóróból. - Egy fontos üzenetet szeretnék átadnia a címzettjének.
Kikerekedtek a szemeim. Csak nem…?
- Boldog születésnapot szeretnék kívánni Kuslits Grétának a 11. C-ből ezzel a számmal.
Elvörösödtem. Paradicsomszínű arcomat próbáltam az első adandó dologgal eltakarni. Felvettem a könyvet, és úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna az imént elhangzottakat.
És akkor felcsendült Bob Sinclar Rock This Party-ja. Ákos, Balu, Matyi és Dani abban a pillanatban felálltak és elkezdtek rá táncolni. Az egész osztály majd leesett a székről nevetés közben. Olyat hoztak ők négyen össze, hogy azt sosem fogom elfelejteni. Matyi Danival tangómozdulatokat imitáltak a végén egy emeléssel, Balu pumpált, Ákos pedig éneklést imitálva színészkedett. Már ezért megérte iskolába jönni.
A szám vége felé mát kezdtek kifáradni, ezért odaráncigáltak magukhoz és együtt hullámoztunk. A többiek a padok mögött telefonjaikat a magasba tartva készítették a felvételeket. Az utolsó pillanatban Berta is megérkezett. Balu még kétszer megpörgette és már vége is volt a zenének.
- Hé…- hördült fel Dani kifejezve elégedetlenségét.
- Többet nem engedtek- közölte csalódottan Berta, miközben mosolyogva rám pillantott. Az arcomról le tudta olvasni a meglepettség és az öröm keveredését.
- Hogy jutott az eszedbe?- kérdeztem tőle, miközben a helyünkre mentünk.
- Csak úgy jött. Megesik az ilyen- legyintett.
- Köszönök mindent. Tudom, hogy már vagy tizedszer mondom, de akkor is nagyon köszönöm.
- Nincs mit- vigyorgott rám. - Mire valók a barátok.

-o-

Utolsó óra után megrezzent a zsebem. Megálltam a járda közepén blokkolva a forgalmat és előhalásztam a mobilomat.
„Találkozunk a nagyinál. Anya”
Tünde nagyi egy volt a szeretnivaló fajtából. Apró termete ellenére meglepő fürgeséggel mozgott. Kis kerek szemüvegét csak az orra hegyén tartotta az arisztokratikusabb hatás miatt. Hatalmas szíve volt és szerette az unokáit. Akárhányszor meglátogattam, mindig egy adag frissen sült sütemény gőzölgött az asztalon.
Miután odaértem a házhoz, ahol lakott, felcaplattam a lépcsőn és becsöngettem. Másodperceke belül nyílt az ajtó, megrántott valaki, és már bent is találtam magamat a sötét előszobában.
- Isten éltessen sokáig, drágaságom- üdvözölt nagyi, miközben cuppogós puszit nyomott az arcomra és szorosan átölelt.
- Szia…- próbáltam kinyögni, de alig kaptam levegőt, így csak sziszegtem egy sort.
- De megnőttél és milyen jól áll neked ez a sál- engedett el végre magától és gombszemével végigpásztázott.
Az igazságot megvallva sosem tartoztam a feltűnően szép lányok közé. Szürke kisegér mivoltomból kitörni se nagyon vágytam, kényelmesebb volt így. Göndör loknijaim mögé rendszeresen elbújtam, így palástolva zavaromat.
Levettem a kabátomat, kibújtam a cipőmből, majd a nagyit követve besétáltam a tükör melletti ajtón. Az étkező közepén lévő asztalon, meg úgy az egész szobában mindenhol gyertyák égtek. Gyenge fényükkel hangulatossá tették a helységet.
- Boldog születésnapot- mondta, miközben odaadta a piros celofánba csomagolt ajándékot.
Meglepődve forgattam a kezeim között. Megráztam, de csak nem mozdult benne semmi.
A nagyi kíváncsian nézett rám, mintha ő sem tudná, mi van benne. Szemét úgy meresztette a piros papírra, mint egy spanyol bika.
Óvatosan leszedve egy bársonnyal bevont dobozt nyitottam ki, amiben egy ezüst nyakláncot találtam, vagyis csak szerintem volt abból, de nem biztos, mert enyhén fehéres csillogása volt. A medál egy indákkal bevont K betűt formázott.
- Örülsz neki?- kérdezte, miközben odatartottam a nyakamat, hogy feltegye a láncot.
- Igen- mosolyogtam. - Biztos értékes lehet.
- Családi örökség, úgy vigyázz rá.
- Pedig el akartam adni az interneten…
- Komolyan?- nyitotta ki körülbelül két méteresre a szemét.
- Dehogy, csak vicc volt- legyintettem.
- Nem ér rászedni egy ilyen öregembert, Gréta. Anyukád nem mondta?- színészkedte, de láttam a szeme sarkában egy huncut mosolyt.
- Lehet, hogy megemlítette párszor- nevettem el magam. Ő sem bírta tovább játszani a szerepét, így együtt kacagtunk tovább.
- Ülj csak le - húzott ki egy széket és kiment a konyhába.
Gyorsan helyet foglaltam és még jobban körülnéztem.
- Kérsz teát?- hallatszott a csörömpölésen túl a nagyi hangja.
- Igen, elfogadom- válaszoltam, majd az előttem lévő gyertyát kezdtem el szuggerálni, de lángja állt, mint egy cövek. Óvatosan megfújtam, de nem mozdult. Csak miután vad legyezésbe kezdtem, volt hajlandó megmozdítani csóváját, mint lusta kígyó.
Mikor a nagyi visszajött egy tálcával, leült mellém és a gőzölgő ital szürcsölgetése közben kérdezett az iskoláról, az időjárásról és úgy általános témákról.
- A barátaid hogy vannak?- érdeklődött, miközben végig az arcomat nézve a reakciómat várta.
- Hát… izé… Berta megvan.
- Az jó… Anyukádtól mit kaptál?- terelte másra a szót.
- Még semmit. Majd este fognak apával és Tomival együtt megköszönteni.
- Nem tőlem tudod, mert anyád a lelkemre kötötte, hogy egy szót se meséljek róla, de nagyon fogsz neki örülni. Így már…- de nem tudta befejezni, mert megszólalt a csengő.
Tünde nagyi felpattant a székről és elszáguldott az ajtóhoz, majd ugyanilyen sebességgel terelte be egy szem menyét.
- Szia, drágám- üdvözölt anya, miközben épp egy pogácsát majszoltam.
- Sütit?- kínálta körbe a nagyi az egyik tálon lévő habos finomságokat.
- Köszönöm- vette le anya az egyik habrolót.
- Csak nektek készítettem- mondta a nagyi mézesen, miközben megcsípte az arcomat.
Az égő arcom lehűtése miatt megfogtam a bögrét és megittam a maradék, immár langyos teát. Az utolsó korty után azonban émelyítő érzés fogott el. A szoba ringlispíl forgott körülöttem.
- Jól vagy?- ugrott oda hozzám anya, miközben majdnem leestem a székről. Leguggolt mellém és megfogta a homlokomat.
- Mit adtál neki, Tünde?- kérdezte fenyegetően.
- Én?! Semmit, csak teázgattunk meg egyszerű süteményeket ettünk. Mégis mit képzelsz magadról? Miért akarnék a saját unokámban kárt tenni?- háborodott fel nagyi.
- Ó, ki tudja. Néha Gábor is kótyagosan jön haza tőled, pedig ő a saját fiad. Belőled bármit kinézek- közölte anya az ő nyugodt stílusában, amitől a nagyi mindig kijött a sodrából.
- Ez már több a soknál, még tőled is, Nóra! Ilyet feltételezni egy egyszerű öregasszonyról?! Felháborító! Bezzeg a mi időnkben, ha visszaszóltunk volna akárkinek, a férjeink megreguláztak volna minket. De a te Gáborod a füle botját se mozdítja meg. Mondtam is neki, hogy ne engedjen olyan hosszú pórázra, de hallgat is ám az anyjára. Valaki megbabonázta, az pedig csak te lehetsz, átkozott nőszemély- üvöltötte már a nagyi, hogy az egész lakás zengett tőle.
- Elég ebből!- próbálta túlkiabálni anya több-kevesebb sikerrel.
Hirtelen síri csönd lett. Mindkettőjük vörös arcára ránézve még a szócsata nyomait fedeztem fel. Így is majdnem megölték egymást a tekinteteikkel.
- Gyere Gréta, most hazamegyünk- ragadott kézen anya elszántan, így csak gyorsan ugrottam bele a cipőbe és magamra terítettem a kabátot. Kisiettem az ajtón és megláttam, ahogy anya a kocsi mellett matat a táskájában.
- Fuss vissza kincsem a kulcsokért. Azt hiszem, az étkezőasztalon hagytam- adta ki az utasítást a kapitányom és én jó kadét módjára végrehajtottam parancsát.
A lakásba berohanva nagyit nem láttam sehol, csak csörömpölést hallottam a konyháról.
- Mégis mit képzel… én csak jót akartam… bebiztosítani, de makacs, mint az öszvér- mondta két tányér összekoccanása között.
Felvettem az asztalról a kulcscsomót és már szaladtam is vissza a kocsihoz, ahol anya is fortyogott magában egész eddig. Igazán jó születésnap. Fő a családi béke és harmónia.
A motor felbőgése után anya bekapcsolta a rádiót és közel maximum hangerőre csavarta. Így gördültünk le a sötét kocsifelhajtóról.
Egy ideig tűrtem, hogy nyálasabbnál nyálasabb zenék bömböljenek a fülembe, de hamar meguntam.
- Kérsz egy hallókészüléket?- tettem fel pimasz kérdésemet. Anya erre semmit sem reagálva tovább figyelte az utat.
- Berágtál rám is?- szóltam hozzá, miközben lecsavartam a hangot.
- Nem, csak tudod, nagyanyád mindig szeret mindent a kezében tartani. Azt gondolja,… de hagyjuk inkább ezt- zárta le a témát kissé idegesen.
- Miről kéne tudnom?- érdeklődtem kíváncsian. Végre megláttam a reménysugarat, hogy megtudhatom, miért kaptak össze. De anya csak legyintett.
- Ha te így, akkor én is így- gondoltam magamban, majd szótlanságba burkolózva bámultam ki az ablakon. A sötétség kicsit nyomasztóan hatott, a felhős ég miatt a hold sem adott világosságot, csak a fényszórónk pásztázta az utat.
Váratlanul megpillantottam az autó mellett mozgó valamit. Félelem öntött el. Szólni akartam anyának, de inkább nem ijesztettem meg. Jobb, ha csak én félek. Ránéztem az arcára, de csak koncentrációt tudtam leolvasni róla.
Egy perc múlva újra visszanéztem az autó mellé, de nem láttam ott semmit. Biztos csak képzelődtem, vagy a fényszóró visszatükröződését láttam.
- Vigyázz!- láttam meg végül egy szarvast az úton. Reméltem, hogy arrébb vánszorog, de csak figyelt minket kitartóan. Anya próbált lassítani, de lejtőn nem olyan egyszerű.
És ekkor elindult az állat felénk. Először ügetve, végül minden erejét beleadva rohant.
Hirtelen lepörgött előttem, hogy ha eltalál, akkor lesöpör minket az útról és az árokban kötünk ki. Szirénázó autók és kórház.
- Itt vagyok kicsim- fogta meg az egyik kezemet anya, mert észrevette, hogy reszketek. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, de nem segített sokat.
Megéreztem az erőhullámot, a lökést, amit okozott. Hirtelen elsötétült minden körülöttem, és nem éreztem mást, csak nyugalmat.

Ez volt a történet, remélem tetszett, és felcsigázta a tisztelt nagyérdemű kíváncsiságát. Ha érdekel a folytatás, lehet füleket rágni érte, de nem érdemes, mert még pár fejezet fent van a szerző hölgyemény blogján: Egy lány blogja, Tündéri
Bevezetek egy új szokásom is, minden írásműhöz (legyen az saját vagy véleményezés) ajánlok egy számot. A Tündérihez a 26-ost. Na ez perce vicc, semmi bajom a 26-tal, de őt most békén hagyom. Zeneszámra gondoltam, most éppen erre: ZEDD: Find You (acoustic)
Még így a végére: Hatalmas köszönet mindenkinek, aki valahogy idetévedt, és esetlegesen beleolvasott a posztjaim valamelyikébe. Annak a 38 USA-beli, 5 francia, és egyszem ukrán embernek meg, akik fogalmam sincs, hogy kerültek ide, külön cyber-pacsit küldök. Imádok mindenkit.
Legközelebb pár nap múlva jelentkezem, még nem tudom, hogy a beharangozott dolgok közül mit hozok, de addigis: Tartózkodjatok az alacsonyan szálló halaktól.
Adieu
Röpke megjegyzés: a visszajelzésekért még mindig nem harapok.